Völner Pál parlamenti államtitkár ünnepi beszéde 2016. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján, Sopronban.

Tisztelt Polgármester Úr, Rektor Úr!

Tisztelt Ünneplő Közösség!

’56-os emlékév van, és hallhatjuk gyakran, hogy mi, magyarok, a szabadság népe vagyunk. És azért lehetünk a szabadság népe, mert olyan történelmi eseményeink vannak, mint 1956, amikor a XX. században is bizonyítani tudta a magyarság, hogy ha egy néptől már majdnem mindent elvettek, az igazságot és a szabadságot akkor sem adja oda, csak élete, vagy vére árán. 1956 azon kevés események közé tartozik a magyar történelemben, amelyek a világtörténelemben is nagybetűkkel szerepelnek. 1956 hatása Nyugat-Európában megtörte a például francia és az olasz kommunista pártok felívelését. Ekkor vált nyilvánvalóvá a világ közvéleménye számára, hogy a kommunizmus nem a társadalmi haladás útját jelöli, hanem egy könyörtelen diktatúra álcájául szolgál. Albert Camus mondta a forradalom leverése után, hogy a leigázott, levert Magyarország többet tett az igazságért és a szabadságért, mint a megelőző húsz évben bármelyik ország irányítói. Ennél elismerőbb szavakat egyetlen nép sem kaphat, és ezt a magyarok 1956 hőseinek köszönhetik. 1956 forradalom volt. Mint tudjuk, utána a hazugság évtizedei következtek, amikor még a forradalmat is ellenforradalomnak próbálták beállítani. De hát mondjanak egy példát a történelemből, amikor egy ellenforradalom kitör, amikor felkelnek az ellenforradalmárok! Nincs. Ez a hazugság csak a Kádár-rendszer terméke volt.

1956 nemcsak a szabadságról és az igazságról szólt, hanem arról a példátlan összefogásról is, amit az akkori fiatalság, egyetemisták, a munkásság, a vidéken élő parasztság tudott nyújtani. Ahol mindenki kivette a részét a nagy, közös ügyből: hogy ismét szabadok kívánunk lenni. Az első szovjet beavatkozást a bátorság, a hősiesség, az ellenállás még megállította. Felállt a Nagy Imre kormány, a rendőrség, a katonaság alakulatai is a forradalmárok oldalára álltak. Be tudtuk bizonyítani, hogy külső erőszak, katonai túlerő nélkül mi magyarok rendbe tudjuk tenni a dolgainkat, boldogulni tudunk – úgy, ahogyan Sopronban is történt, ahol mindenki egyet akart, és nem dördült el egyetlen puskalövés sem.

Az ország más részein nem adták ilyen olcsón a szabadságot. Több mint 2500-an haltak meg a harcokban, 20 ezernyi sebesült volt, és ami a legborzasztóbb, a forradalmat követő megtorlások éveiben csaknem 500 embert végeztek ki. Csak összehasonlításképpen: 1849-ben, a forradalom és szabadságharc leverése után az ötvenet nem érte el a kivégzettek száma.

És nem csak forradalom volt természetesen ’56, hanem – ez a magyar történelem szomorú velejárója – szabadságharc is. Szabadságharccá kellett válnia, mert a nagyhatalom Szovjetunió beavatkozott. De tudhatjuk, hogy ez sem törte meg az ellenállást, nem adták meg magukat a felkelők, csak hosszú-hosszú harcok után, hetek után sikerült felszámolni a végső ellenállási gócokat. És maga az elégedetlenség, a parázs, még hosszú hetekig, hónapokig izzott. Élt a jelszó: Márciusban újrakezdjük! Persze már novemberben megkezdődött az ellenállók begyűjtése, több mint 200 ezer embernek kellett elhagynia az országot, köztük sokaknak Sopronon keresztül. Sopronon, amely mindig is az ország nyugati kapuja volt. És ezt a kaput a forradalmat követően évtizedekre bezárták. Elmenekültek, börtönbe kerültek legjobbjaink. Tízezrek bűnhődtek börtönbüntetéssel, és mindazok, akik kiálltak a forradalom ügye mellett, az elhallgattatás, vagy éppen munkavállalási nehézségek, évtizedeivel kellett küzdeniük ezt követően.

S a hazugságra épülő rendszer nem engedte, hogy a magyarok a saját útjukat járják. Nem engedték a nemzeti fejlődést, meggyalázták ’56 emlékét, kivégezték a törvényes miniszterelnököt, leginkább azért, mert a baloldalnak a nemzeti oldalához mert tartozni. Magyarországon a baloldal soha nem lehetett nemzeti ezt követően. Láthatjuk a környező államokban, hogy ott mindig élhetett patriotizmus, Magyarországon ez tilos volt. Ez ma is egy nagy feladvány a magyar baloldalnak, és emlékezhetünk a tíz évvel ezelőtti eseményekre, amikor a saját népétől rettegett az akkori kormány. És ma is meg akarják zavarni az ünnep méltóságát, de nem engedhetjük, mert ’56 emléke kötelez bennünket, hogy mindig arra emlékezzünk, hogy akkor egy volt a magyar nemzet, mindenki össze tudott fogni, és tiszta forradalmunk volt, köszönhetően azoknak, akik ebben részt vettek. ’56 olyan szép emlék, mintha egy mítosz lenne. De nem mítosz, hanem valóság, amelynek résztvevői ma is közöttünk élnek. És az a mi feladatunk, hogy a mítosz mellett a valóságot is tovább éltessük.

Az elkövetkezendő egy év arról szól, hogy ne csak október 23-án, az ünnepségeken találkozzunk, ne csak ezeken a kiváló szavalatokon keresztül tapasztalhassuk meg az akkori hangulatot, hanem legyen saját magunknak is feladatunk. Hogy a családon belül beszéljünk róla gyerekeinknek, unokáinknak. Hogy ami évtizedeken keresztül tilos volt 1990 előtt, az legyen élő valóság: beszéljenek róla a pedagógusok, és ne csak történelemórán, hanem akkor is, amikor énekelnek, amikor verset tanítanak: hogy mi van a versek mögött, mi van Illyés és Márai Sándor sorai mögött. Hogy élő legyen a történelem. Ez a mi feladatunk.

Az emlékezet, az, ami hozzásegít bennünket ahhoz, amiről mindig beszélünk: hogy van magyar önazonosság, van magyar identitás, van magyar szuverenitás. Ami miből táplálkozhatna másból, mint dicső történelmi múltunkból? És nem csak 1848-ból, hanem 1956-ból is, vagy éppen a Páneurópai Piknikből, amely szintén Sopronban történt.

Ez az, ami összetart bennünket, amire büszkék lehetünk – hála a hősöknek!

Köszönöm figyelmüket.