Kormányportál

Völner Pál államtitkár az alábbi beszédet mondta a kommunizmus áldozatainak emléknapján 2016. február 25-én.

Mindenek előtt az ’56-os szervezetek képviselőt szeretném köszönteni!
Tisztelt Elnök Asszony!
Tisztelt Elnök Urak!
Tisztelt Alkotmánybíró Úr!
Tisztelt Képviselő Asszony és Urak!
Tisztelt Biztos Úr!

Közel harminc évvel a kommunizmus bukása után csábító csak a hetvenes-nyolcvanas évekre emlékezni belőle.

A mindennapok kiszámítható szürkeségére, arra a biztonságra, amellyel a kisebb-nagyobb, de rendszerjellegű hazugságok hálójában és a mindent átszövő öncenzúrában mozogni tudtunk, az ironikus, ugyanakkor megalkuvó humorra. Talán kellemesebb volt abban a mesterségesen fenntartott, de közben erkölcsi és gazdasági szempontból is az összeomlás szélén álló közegben élni, mint a korábbi időszak fojtogató, állandó veszélyeztetettséget jelentő világában. És sokaknak talán kellemesebb volt, mint a rendszerváltást követő évek hirtelen jött szabadságában élni. Mert több évtizednyi kommunizmus után a szabadságot érezni, érteni, így szeretni sem volt feltétlenül könnyű mindenkinek.

Lehet, hogy kellemesebb volt, de jobb nem.

Egyrészről azért, mert a „gulyáskommunizmus” nyomorúsága hosszú évekre kishitűvé, reményvesztetté és cinikussá tette a nemzetünket. Nehéz volt kiheverni a késő kádárizmust, hiszen az apró engedményekkel és jutalmakkal, amelyeket az át sem gondolt szabálykövetésért, a szocialista konformizmusért és a csendben maradni tudásért cserébe „adott” a rendszer, megalkuvóvá tette a társadalmat.

Másrészről nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy az „elfajzott eszme” rémtetteinek sora azokban az években sem ért véget – és nem csak itthon. Gondoljunk a lengyel Jerzy Popiełuszko atyára, akit 1984 októberében – öt évvel a rendszer összeomlása előtt – a diktatúra legsötétebb időszakát idéző módszerekkel gyilkoltak meg a politikai rendőrség parancsára. Vagy arra, hogy a berlini fal leomlása előtti másfél évtizedes időszakban is 23 menekülni, átszökni próbáló, vagy éppen csak „rosszkor, rossz helyen lévő” embert öltek meg az Európát kettévágó határon  a keletnémet rezsim fegyveresei.

És persze itthon sem volt jobb a helyzet. A titkosszolgák mázsaszámra gyártották a helyesírási hibáktól hemzsegő, értelmetlen jelentéseiket a rendszerük számára gyanús, vagy csak bosszantó állampolgárokról. A pszichiátriákon továbbra is kényszergyógykezeltek embereket, aki nem tettek mást, csak hangoztatták a világnézetüket, elveiket. Még mindig előfordulhatott – nem is kevés esetben –, hogy a továbbtanulási lehetőségeit kockáztatta az a fiatal, aki nem megfelelő közegben mondta el a (rezsim számára nem túl rokonszenves) elgondolásait, és alig pár évvel a rendszerváltás előtt még egy atomkatasztrófát is napokra eltitkolt az ország elől a Moszkvához mindenáron dörgölőzni próbáló vezetés, kockára téve ezzel lényegében egy ország egészségét.

Tisztelt Megemlékezők!

A kommunista diktatúrák áldozatainak száma mintegy százmillió – csak Kelet-Európában közel egymillió gyereket, nőt és férfit ölt meg ez az embertelen eszme, illetve a rá épülő, a végén már csak önmagát védő politikai rendszer. Az egykori Szovjetunióban 20 millió, Kínában 65 millió, Vietnamban 1 millió, Észak-Koreában és Kambodzsában 2-2 millió, Afrikában, Afganisztánban 1,5 millió, Latin-Amerikában pedig 150 ezer életet oltott  ki – és még több életet nyomorított meg.

De ne csak a számokra figyeljünk! Lássuk magunk előtt az Andrássy út 60. pincéjének kínzókamráiban megnyomorítottakat. Vagy azokat a kambodzsai gyerekeket, akiknek a mellkasára biztosítótűvel sorszámot tűztek és lefényképeztek, mielőtt a halálba küldték őket. Lássuk a Tienanmen téren a tankok sora előtt álló férfit, vagy azokat a csontsovány embereket, akik éhen haltak a Volga mentén. Vagy Mansfeld Pétert, akinek a meggyilkolásával kivárták, míg nagykorú lesz, és Bauer Sándort, aki 17 éves autószerelő-tanulóként a kommunista önkény ellen való tiltakozás jeléül nyilvános öngyilkosságot követett el, felgyújtotta magát – akárcsak Jan Palach, aki a prágai tavasz eltiprása elleni tiltakozásul tette ugyanezt.

A hősökre és az áldozatokra való emlékezés mellett pedig vessünk pár pillantást az elkövetőkre is – erre jó lehetőséget ad az emléknapra készített kiállítás is, amelyet itt, az Olimpiai Parkban tudnak megtekinteni.

A már jól ismert, dölyfös, rátarti tekintetű kommunista vezetőkön túl hétköznapi embereket is láthatnak a tablókon. Az ő nevük talán soha nem vált ismertté, különösebb kegyetlenséget valószínűleg nem követtek el – „mindössze” támogattak egy bűnös politikai elitet, rendszert.

És vannak azok, akik a fotókon sem szerepelnek. „Egy gyilkos meglehetősen ritka emberi tünemény. (…) Aki gyakoribb, s aki ellen nem lehet védekezni, s aki az emberi nyomorúságot és tragédiákat milliószámra tenyészti, az a jámbor és tunya ember, aki elfordítja fejét, ha valamilyen aljasságot vagy jogtalanságot lát (…). Az ember, aki harcra kel a világgal a maga zsarnoksága érdekében, nem olyan veszedelmes, mint az udvarias, sunyi és megfontolt középszerűség, a hümmögő középutasság, a gyáva és lusta önzés.” – írja Márai Sándor. Ők, a középszerű tunyák is kellettek ahhoz, hogy a kommunista diktatúrák 100 millió áldozatot követelhessenek.

Nem elég tehát a szó szoros értelmében vett elkövetőket megbüntetni, hanem emlékeztetni kell arra is, hogy a „jóra való restség” elemi része a kommunizmus és minden más önkényuralmi rendszer kiépülésének és fennmaradásának. Soha többé nem engedhetjük meg magunknak azt, ami a XX. században többször is megtörtént velünk: hogy a diktatúra átszője a mindennapjainkat, és végül megszokjuk az elnyomással való együttélést.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A diktatúrák mindig „szépnek” mondott eszmék mögé bújva próbálják hatalmukba keríteni a lelkeket – miközben az erőszakszervezeteik már végzik is a piszkos munkát. A mindennapokban kirajzolódó embertelenségüket, torzságukat és jól érezhető hamisságukat hangzatos jelszavakkal próbálják elfedni.

„A Rajk által beterjesztett törvényjavaslatról könnyen meg lehetett állapítani, hogy az lemásolása a szovjet „törvényeknek” azzal a céllal, hogy a köztársasági államforma védelmének ürügyén félreállítsák és elsüllyesszék mindazokat a politikusokat és közéleti férfiakat, akik útjában álltak a kommunista egyeduralmi törekvéseknek. Ezért nevezték el „hóhér-törvénynek”  – írta emlékirataiban Mindszenty József, pár oldallal később pedig hozzáteszi, hogy „Ezek után a politikai rendőrség a „háborús” és „népellenes” bűnök helyett „köztársaság-ellenes” bűntettek után nyomozott.”

Nehéz volt kilábalni a kommunizmusból. A rendszerváltáskor nem is sejtettük, hogy ennyire kemény munka és ennyire hosszú idő lesz. Viszont ma már elmondhatjuk, hogy sikerült. Bár az eszme még él, már csak kevesen hiszik el hazugságait, és nincs már olyan hatalom, amely megszállóként ránk kényszeríthetné.

Emlékeznünk kell a hőseinkre, akik nélkül nem bonthattuk volna le ezt a gyilkos rendszert. Emlékeznünk kell például Kovács Bélára, akinek a szobra előtt állunk most. Az FKgP egykori főtitkárát „köztársaság ellenes összeesküvés” miatt tartóztatták le és hurcolták a Szovjetunióba a kommunisták, akik a kirakatperben és az azt megelőző események során semmiféle szabályt nem tartottak be, de a kisgazda politikus elleni vádként a „demokratikus államrend” megsértéséről beszéltek.

És emlékeznünk kell a diktatúra borzalmaira is, hogy soha többé ne történhessen velünk hasonló, hogy üres jelszavak mögé bújtatva a valóságot, „szép új világot” ígérve soha többé ne lehessen úrrá hazánkon a mindennapokat átszövő terror, félelem és az értékeinkről és eszméinkről való lemondás, a megalkuvás.

Köszönöm a figyelmüket!