Vízkelety Mariann igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkár beszédet mondott a Magyar Jogász Egylet 38. Jogász Vándorgyűlésén 2016. április 28-án, Lillafüreden.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Vándorgyűlés! Kedves Kollégák!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a meghívásukat.
A vándorgyűlés azon ritka alkalmak egyike, ahol az egyes jogászi hivatásrendek képviselői nem kontradiktórius eljárás keretében vannak jelen. E kötetlenebb fórum reményeim szerint megkönnyíti az együttgondolkodást és a hivatásrendeken átívelő eszmecserét.
A jogászi hivatásrend fejlesztésének fontosságát a Kormány 2014-ben deklarálta. Az igazságügyi politikáról szóló kormányhatározat alapján az Igazságügyi Minisztérium kiemelt feladatává tette a jogászképzés színvonalának emelését, a jogászi hivatás védelmét és a jogászi identitástudat növelését.
Szem előtt tartva e célkitűzéseket, igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkárként az a feladatom, hogy igyekezzem elősegíteni a jogászság szervezetei közötti párbeszédet, szakmai tapasztalatcserét. Az igazságügyi kapcsolatokon belül különleges helyet foglalnak el a jogászi szakma színvonalának emelésével kapcsolatos erőfeszítések, hiszen ez az a terület, amelyen keresztül hatást gyakorolhatunk a jövő jogásztársadalmára.
Előadásom keretében az eddig elért eredményekről szeretném tájékoztatni a tisztelt Vándorgyűlést, majd szeretném bemutatni a jogászi hivatásrendeket érintő fejlesztések irányait.
A Minisztérium előtt álló feladat végrehajtása érdekében először a jogi karokkal együttműködve megvizsgáltuk az egyetemi jogászképzés helyzetét. A vizsgálat fő következtetése az volt, hogy jelenleg nincs jogász túlképzés. Ellenkezőleg, az egyetemi jogi oktatás fejlesztendő terület. Ennek megfelelően a joghallgatók részére létrehoztuk az IM Nemzeti Kiválósági Jogászösztöndíjat és az IM Tanulmányi Jogászösztöndíjat. A jogtudományi kutatások segítése céljából pedig az IM kutatási-támogatási programot. Ezt a fajta ösztönzést, mint szakpolitikai beavatkozási technikát választottuk, hiszen a felsőoktatás és azon belül a jogászképzés természetesen továbbra is az Emberi Erőforrások Minisztériumának kompetenciájában marad.
Az egyetemi jogászképzés fejlesztésével kapcsolatos munka természetesen nem áll meg a tanulmányi ösztönzők kialakításánál. Ezt olyan bizalomépítő lépésnek lehet tekinteni, amely évi plusz 500 millió forintnyi támogatást jelent ennek a területnek. Az IM ezzel is szeretné kifejezni, hogy a kormányzat hosszú távon, partnerként számít az ágazatban szereplőkre.
Az egyetemi jogászképzés megújításában partnerként számítunk önökre is, hiszen számos olyan szervezetet képviselnek, ahol a joghallgatók gyakorlati idejüket töltik, illetve ahol a frissen végzett jogászok el tudják kezdeni pályájukat.
Ezúton is hadd buzdítsam önöket, hogy végezzenek közös kutatásokat, joggyakorlat-elemzéseket a jogi karokkal, a jogi doktori iskolákkal, alakítsanak ki intézményközi együttműködéseket, kössenek stratégiai megállapodásokat, igyekezzenek előre biztosítani saját intézményük jogász-utánpótlását.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A jogászi hivatás megújításának következő területe az egyetemi oktatást követő képzések köre.
Itt három terület azonosítható be:
1. a szakvizsgára történő felkészülés időszaka,
2. maga a jogi szakvizsga, valamint
3. a szakvizsgát követő továbbképzések köre.
Nézzük meg a jogi szakvizsga kérdését!
1. A szakvizsgára történő felkészülés időszaka hivatásrendenként eltérő képet mutat. A paletta színeit gyors ecsetvonásokkal az alábbiak szerint festhetjük le.
A bírósági és az ügyészségi fogalmazók a joggyakorlat során elsajátítják a fontosabb ügyviteli szabályokat, behatóan megismerik az anyagi jogi és eljárásjogi szabályok gyakorlati alkalmazását. Ismereteket szereznek a munkavégzéshez nélkülözhetetlen szervezési módszerekről, továbbá fejlesztik a döntéshozatalhoz megkívánt készségeket.
Mindkét hivatásrend esetében a fogalmazók kiemelt feladata a tanulás, azonban mindezek mellett érdemi munkát is végeznek. A bírósági fogalmazóknak például évente legalább 50 érdemi határozattervezetet kell készíteniük, de panasznapokat is tartanak. A bírósági és ügyészségi fogalmazók mellé munkájuk és felkészülésük folyamatos segítése és ellenőrzése céljából kellő szakmai felkészültséggel és pedagógiai érzékkel rendelkező instruktor jelölhető ki.
A bírósági és ügyészségi fogalmazók szakvizsgára való felkészítése egy megfelelő keretek között zajló, a gyakorlatra épülő, a jogi szakvizsgán támasztott követelményrendszerrel összhangban lévő képzési rendszerben történik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi a helyzet az ügyvédséggel?
Az ügyvédi hivatásrend esetében némileg eltérő a szakvizsgára való felkészülés jellege. Az irányadó Kamarai szabályzat szerint az ügyvédjelöltek képzésének alapja az egyéni tanulás, melynek során nagy felelősség hárul az ügyvédjelöltet foglalkoztató ügyvéd személyére, hisz az ő feladata, hogy az ügyvédjelöltet a tapasztalatok elsajátításában segítse.
Tekintettel arra, hogy erre vonatkozó szabályok nem kerültek kialakításra, így az ügyvédjelöltek érdemi munkával való ellátása teljes mértékben az őket alkalmazó ügyvéd lelkiismeretére van bízva. Megjegyzést érdemel, hogy míg az előbb említett másik két klasszikus jogászi hivatásrend esetében a fogalmazóknak lehetőségük van más hivatásrendek alkalmazásában is bizonyos szintű gyakorlat szerzésére, addig ez a lehetőség az ügyvédi hivatás sajátosságaira tekintettel az ügyvédjelöltek esetében nem biztosított.
Mindezek mellett kérdésként vetődhet fel, hogy mennyire biztosított az ügyvédjelöltek számára az ismeretek bővítése és a tapasztalatszerzés.
Az ügyvédjelöltek képzési rendszere – hasonlóan a bírósági és ügyészségi fogalmazókéhoz – a jogi szakvizsgára történő minél alaposabb felkészülést biztosítja, ami intézményesített formában az egyes területi kamaráknál valósul meg.
Az ügyvédjelöltek részére szervezett képzések közül előremutató kezdeményezésként kell kiemelni a Budapesti Ügyvédi Kamara „Ügyvédiskola” elnevezésű 3 éves képzési programját., melyet az első két évfolyamon a Budapesti Ügyvédi Kamara Oktatási Bizottsága szervez. Az Ügyvédiskolai program fontos állomása a kötelező szakvizsga előkészítő tanfolyam, melyet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogi Továbbképző Intézete vagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Deák Ferenc Intézete szervez. E ponton tehát értékes partnerségi kapcsolat alakult ki egyes jogi karok és az ügyvédi hivatásrend között.
De lássuk mi a helyzet a közjegyzőknél!
A Magyar Országos Közjegyzői Kamara kifejezetten a jogi szakvizsgára felkészítő tanfolyamokat nem szervez. A közjegyzői egységes továbbképzési követelményrendszerről szóló 16. számú Kamarai iránymutatás alapján a közjegyzői tevékenységet támogató továbbképzés célja a közjegyzői szolgáltatás színvonalának állandó emelése, és a gyorsan változó jogszabályok naprakész ismerete. A képzés nyomon követése kreditrendszerben történik.
Még változatosabb a kép a jogtanácsosoknál:
A jogtanácsosi pályára készülők szakvizsgára történő felkészítése sem történik szervezett keretek között, képzésük lényegében a munkáltatójuk döntésétől függ.
A közszférában dolgozó kollégák helyzete speciális.
A közszolgálatot nem szokás jogászi hivatásrendnek tekinteni, a közszolgálati tisztviselők mégis a második legnagyobb foglalkozási csoportot alkotják a jogászságon belül.
A közszolgálati tisztviselők továbbképzéséről szóló Korm. rendelet értelmében a közszolgálati tisztviselők meghatározott mennyiségű továbbképzést kötelesek elvégezni a négyéves képzési ciklus alatt. A tisztviselők a képzési kötelezettségüket a Közigazgatási Továbbképzési Kollégium továbbképzési programjainak elvégzésével teljesíthetik. A továbbképzési tárgyak között számos jogi és közigazgatási tárgy található, azonban a képzési program nem a jogi szakvizsgára, hanem a közigazgatási szakvizsgára készít fel. Nem beszélhetünk tehát szervezett közszolgálati jogi szakvizsga továbbképzésről sem. A közszolgálati tisztviselők felkészülését egyénileg, esetleg az egyetemek által felajánlott kurzusok igénybe vételével kell jelenleg megoldani.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Alapvető és valamennyi hivatásrend esetében érvényes kérdés, hogy milyen szakembereket szeretnének képezni, és nekik milyen kompetenciákra és ismeretekre van szükségük.
Álláspontom szerint ezekre a kérdésekre közösen kell megtalálnunk a válaszokat.
2. Mielőtt rátérnénk magára a szakvizsgára - amely csaknem másfél százados múltra tekint vissza - tegyünk egy kis történelmi visszatekintést.
Elsőként a bírói gyakorlati vizsgálatról szóló 1874. évi XXIV. törvénycikk szabályozta a bármelyik királyi ítélőtábla előtt letehető gyakorlati bírói vizsgát - amely írásbeli és szóbeli részből állt. Ennek tárgyai voltak: a magyar közjog, a polgári-, büntető-, bánya-, váltó-, kereskedelmi-, anyagi- és alaki, valamint közigazgatási és pénzügyi jog. Az írásbeli vizsgánál a jelöltnek egy polgári és egy büntető perben a tényvázlat és az ítélet megírása képezte a feladatát.
Ezt követte az ügyvédi rendtartás tárgyában megalkotott 1874. évi XXXIV. törvénycikk. E szerint az ügyvédek lajstromába csak azon magyar honpolgár volt felvehető, aki törvényszerű ügyvédi oklevéllel bírt, amelyet a budapesti és marosvásárhelyi vizsgáló bizottságok az előttük sikerrel letett ügyvédi vizsga alapján állítottak ki.
Majd az egységes bírói és ügyvédi vizsgáról szóló 1913. évi LIII. törvénycikk, amely a gyakorlati bírói vizsgálat és az ügyvédi vizsga helyett egységes bírói és ügyvédi vizsgát vezetett be. A vizsgának egy írásbeli és egy (nyilvános) szóbeli része volt. Ez volt érvényben a II. világháborúig.
A II. világháború után – a bírói és államügyészi, valamint a hadbírói képesítés tárgyában 1950-ben megalkotott MT rendelet, illetve az ügyvédjelölt és a jogi előadó joggyakorlatáról, valamint az ügyvédi-jogtanácsosi vizsgáról szóló 6/1959. IM rendelet révén – a jogi szakvizsga hivatásrendi rendszerben működött.
Volt tehát bírói és államügyészi és volt ügyvédi-jogtanácsosi szakvizsga.
A bírói és államügyészi szakvizsgát az Igazságügyi Minisztériumban szervezett „Bírói és Államügyészi Szakvizsgabizottság” előtt kellett letenni. A vizsga három részére külön-külön, vagy mindhárom részre egyszerre is lehetett jelentkezni. Az ügyvédi-jogtanácsosi vizsga ezzel szemben két részből állt. A vizsga mindkét része írásbeli és szóbeli volt. A vizsga egyes részeire külön-külön vagy mindkét részére egyszerre is lehetett jelentkezni.
A hivatásrendi vizsga szellemiségét követte a jogi szakvizsgáról szóló 12/1976. IM rendelet is, amely a szakvizsga előfeltételéül a jelöltek számára egy szóbeli vizsgát írt elő, amelyet az előtt a szerv előtt kellett tenni, amely a joggyakorlati idő alatt a jelölt szakmai oktatását megszervezte.
A jelölt - a joggyakorlatának, illetőleg a már letett elővizsgának, valamint a vizsgára jelentkezésekor fennálló munkakörének megfelelően - a jogi szakvizsga bizottság bírói, ügyészi, ügyvédi, illetőleg jogtanácsosi vagy tanácsi jogászi tagozatán tett vizsgát. A vizsgák egyenértékűek voltak és két részből (azon belül mindkét vizsgarész egy írásbeli és egy szóbeli számonkérésből) álltak. Ezek tartalmát a bírói, ügyészi és ügyvédi tagozat esetében ugyanazzal a tartalommal, a jogtanácsosi és tanácsi tagozat esetében azonban eltérően határozta meg a rendelet.
Ezzel elérkeztünk a mostani rendszerhez.
Jelenleg a jogi szakvizsgáról szóló 5/1991. IM rendelet szabályozza a jogi szakvizsga rendszerét. A rendelet a megalkotása óta több alkalommal jelentős módosításon esett át. A 2012-es reform megszüntette az addig létező Jogi Szakvizsga Bizottságot, és átalakította a vizsga szervezése és a cenzori kinevezések rendszerét.
A szakvizsga rendszere homogén, azaz az egyes hivatásrendek közötti átjárhatóság biztosítása érdekében egyetlen, általános szakvizsgát kell letenniük a jelölteknek a jogász szakma önálló gyakorlásához.
A szakvizsgát az Igazságügyi Minisztérium szervezi. Az öt évre kinevezett vizsgáztatók közül esetenként kijelölt 3 tagú vizsgabizottság előtt kell számot adni a megszerzett elméleti és gyakorlati tudásról.
A jelentkezés előfeltétele a 3 éves joggyakorlati idő teljesítése. A joggyakorlatot jogi végzettséghez kötött munkakörben kell megszerezni, a gyakorlat teljesítését a foglalkoztató szerv vagy az érintett köztestület tanúsítja.
A joggyakorlati idő teljesítését követően benyújtott és elfogadott jelentkezés alapján a jelölt egy általa választott résztárgyból írásbeli vizsgával kezdi meg, majd három szóbeli részvizsga letételével teljesíti vizsgakötelezettségét.
A jelölt az írásbeli vizsga során beadványt vagy határozatot készít, illetve jogkérdésben véleményt nyilvánít, ezzel adva számot a jogalkalmazási képességeiről. A szóbeli vizsga során a vizsgáztatók a részvizsga anyagát felölelő tételsor alapján kérdéseket tesznek fel a jelöltnek, a gyakorlati jogalkalmazási, jogértelmezési készségének felmérése érdekében.
A jelenlegi negyedszázados szakvizsga rendszer megújítása több alkalommal is napirendre került, például 2005-ben az Igazságügyi Minisztériumban koncepció készült a jogi szakvizsga átfogó reformjáról.
A korabeli elképzelések alapján a jogi szakvizsga egy komplex írásbeli alappanelből, továbbá egy emelt szintű szóbeli vizsgából állt volna.
A Minisztérium koncepciója nyomán a Magyar Jogászegylet szervezésében került sor egy vitaülésre, ahol a hivatásrendek, illetve az egyetemek képviselői kifejthették álláspontjukat a tervezett reformokkal kapcsolatban. Az ott elhangzottak alapján elmondható, hogy a hivatásrendek üdvözölték a változtatási szándékot, ugyanakkor felhívták a figyelmet a szakosodás egyre erősödő tendenciájára, amely megfontolás tárgyává teheti a hivatásrendi vizsgarendszer bevezetését, de legalábbis a hivatásrendi elemek erősítését.
Az egyes hivatásrendek képviselői közül a Magyar Ügyvédi Kamara a szakvizsgában egyfajta „szűrőt” szeretne látni. A Kamara képviselőjének akkori álláspontja szerint az ügyvédi hivatás szakmai szempontjainak leginkább megfelelő megoldás a hivatásrendi vizsga visszaállítása lett volna.
A Közjegyzői Kamara is a specializáció felől közelítette meg a kérdést.
Az egyetemi szféra képviselői arra mutattak rá, hogy az egységes szakvizsga funkcióját veszítette, hiszen a valóságban a jogászi hivatások tudásanyaga gyökeresen eltérővé vált.
Mindezek alapján megállapítható, hogy bő egy évtizeddel ezelőtt már jelentős kritika érte a szakvizsga jelenleg is meglévő egységes rendszerét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A fentieken túlmenően meg kell vizsgálni a jogi szakvizsga viszonyát az egyéb vizsgákhoz, így a közigazgatási és a végrehajtói szakvizsgához, valamint a közjegyzői vizsgához is. Megvan az elméleti lehetősége, hogy az utóbbi vizsga mind felépítését, mind lebonyolítását tekintve alapul szolgáljon egy hivatásrendi vizsgarendszer kialakításának mérlegeléséhez.
Ugyanis az egy évtizeddel ezelőtti véleményekkel szemben feltehető az a kérdés, az a szempont, hogy milyen érdek fűződik az egységes szakvizsga rendszer fenntartása által garantált magasabb fokú jogászi mobilitáshoz. Míg a hivatásrendi szakvizsga konzerválja, addig az egységes szakvizsga mobilizálja a jogászi karrierpályákat. A jelenlegi egységes szakvizsga biztosítja az egyes hivatásrendek közötti átjárhatóságot azzal, hogy az egyes hivatásrendek az adott hivatás gyakorlását különböző feltételekhez köthetik, amelyet a szakmák közötti váltás esetén egy jogi szakvizsgával rendelkező jogásznak is teljesítenie kell. Ez alól a közigazgatási pálya jelent kivételt.
Mindezek alapján az esetleges reform irányát az alábbi kérdés megválaszolása határozza meg:
A szakvizsga maradjon meg egységesnek vagy pedig legyen lehetőség a különböző hivatásrendi követelmények számonkérésére egy vagy több hivatásrendi vizsga útján?
Az alapvető kérdés megválaszolását követően meg kell vizsgálni azt is, hogy maga a vizsga milyen részvizsgákból álljon, a vizsgatárgyak körét, a számonkérendő anyag terjedelmét, továbbá azt, hogy bevezetése esetén milyen módon történjen a hivatásrendi vizsga.
A szakvizsga rendszerének meghatározásán túl azt is meg kell vizsgálni, hogy mi a vizsga rendeltetése és ennek a célnak mennyiben felel meg mind a jelenlegi, mind az esetlegesen bevezetendő új modell.
E tekintetben kiindulás pontként rögzíthető a szakvizsga rendeltetése, miszerint a jelölt adjon számot elméleti jogi szaktudásának gyakorlati alkalmazásáról és a jogértelmezési készségéről.
A jogi szakvizsga jelenlegi rendszerének alapvető problémája, hogy a tapasztalatok szerint a szóbeli vizsga többnyire túlságosan elméleti jellegű, és miután a vizsgára elsajátítandó tananyag csupán jogszabályok, illetve azok egyes rendelkezéseinek felsorolásából áll, a szóbeli számonkérés módszere – az elméleti, illetve gyakorlati-jogalkalmazási kérdések aránya - nagyban az éppen vizsgáztató cenzortól függ.
A vizsga további sajátossága, hogy a jelölt azon szakterülettől függetlenül választhat írásbeli vizsgatárgyat, amelyben a legnagyobb tapasztalattal rendelkezik, így a részletesebb, gyakorlati szempontú számonkérés az írásbeli vizsgán nem feltétlenül az elsődleges érdeklődési köréhez igazodóan történik.
Véleményem szerint meg kell határozni a számonkérésnek azt a hatékony módját, amely alkalmas arra, hogy a jelölt a gyakorlati jogalkalmazási képességeiről adjon számot, így vizsgálni kell az írásbeli és szóbeli feladatok arányát is. Az írásbeli vizsga kapcsán mérlegelni kell, hogy a jelenlegi egyetlen, esszé jellegű feladatmegoldás megfelelő-e, avagy ki lehet bővíteni a vizsgát teszt jellegű kérdésekkel is. Mind a szóbeli, mind az írásbeli vizsga esetén meg kell vizsgálni a komplex jogesetek megoldására irányuló feladatok bevezetésének lehetőségét.
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása után lehet meghatározni a szakvizsga megújításának irányát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köztudomású, hogy a szakvizsga sikeres abszolválása nagy megkönnyebbülés a jogász számára, azonban mindez nem jelentheti azt, hogy ne lenne helye a további képzésnek vagy önképzésnek.
Érdemes röviden áttekinteni a szakvizsgát követő képzések gyakorlatát is.
A bíró köteles az ítélkező tevékenység gyakorlásához szükséges rendszeres, térítésmentes továbbképzésen részt venni, és háromévente az Országos Bírósági Hivatal elnöke által kiadott szabályzatban előírt képzési kötelezettség teljesítését igazolni a munkáltatói jogkör gyakorlójának.
Az OBH a bírák képzésére önálló szervezeti egységeként létrehozta a Magyar Igazságügyi Akadémiát (a MIA-t).
Az Akadémia által szervezett képzések elsődleges célcsoportja a szűkebb értelemben vett igazságügyi feladatokat ellátó személyek: a bírák, a bírósági titkárok, a bírósági fogalmazók és az igazságügyi alkalmazottak. A másodlagos célcsoport az egyéb jogi és igazságügyi területen dolgozók: ügyészek, ügyvédek, közjegyzők, bírósági végrehajtók stb.
Az Akadémián megrendezésre kerülő központi képzések körébe tartoznak a következők:
- a bírói munkára felkészítő alapképzések - jogi szabályozók miatt kötelező képzések;
- az ítélkezést támogató továbbképzések - kijelöléshez kapcsolódó kisebb létszámú képzések, jogszabályváltozás okán kiemelt témák, idegen nyelvű jogi szakképzések és nemzetközi szervezetek által ajánlott képzések magyar nyelven;
- a bíróság működését támogató képzések;
- valamint a képzők képzése.
Az Akadémia által központilag megszervezett kezdőbírói képzések rendkívül hasznosak a frissen kinevezett bírák számára. Hasonló jelentőséggel bír a bírósági titkárok számára kötelezővé tett bírói felkészítő program.
Nézzük meg, mi a helyzet az ügyészeknél!
Az ügyészek szakmai továbbképzéséről szóló hatályos szabályokat az ügyészek továbbképzéséről szó1ó 25/2012. LÜ utasítás tartalmazza. Az utasítás hatálya a legfőbb ügyész által kinevezett ügyészekre terjed ki, az alügyészekre nem.
A továbbképzés továbbképzési időszakokban történik. Egy továbbképzési időszak tartama 5 év. A továbbképzéseket kredit-rendszerben értékelik.
A Legfőbb Ügyészség személyügyi, továbbképzési és igazgatási főosztálya keretében Magyar Ügyészképző Központ működik. A Központ az oktatást egységes tematika alapján szervezi.
Az ügyészi szervezet komoly oktatási infrastruktúrát épített ki, így nagyrészt megnyílt a lehetőség az ügyészek folyamatos képzéseinek megszervezése előtt is.
Az ügyvédeknél árnyaltabb a helyzet.
Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény alapján az ügyvédek szakmai továbbképzését az ügyvédi kamara szervezi. Egységes továbbképzési rendszer azonban az ügyvédség számára nincsen, a szakjogász képzések mellett egy-egy ügyvédi kamara szervezésében érhetők el eseti képzések, előadások, aktuális jogi kérdésekre fókuszáló konferenciák.
A Kamara által szervezett továbbképzések többnyire azokra a területekre koncentrálnak, amelyeken az ügyvédi munkát érintő jelentős változások következtek be. Így pl. komoly képzést folytattak az elektronikus cégbejegyzési eljárás témakörében, a Polgári perrendtartás rendszeres módosítása tárgyában, adójogi, ingatlanjogi, közbeszerzési, büntetőeljárási témákban, a jogügyletek biztonságosságát szolgáló jogszabály módosítások tárgyában. A Kamara jelenleg tehát a jogszabály-módosítások ismertetésére, értelmezésére szorítkozik, szakirányú továbbképzéseket nem szervez.
A Budapesti Ügyvédi Kamara által létrehozott Ügyvédakadémia azonban olyan továbbképzési programot jelent, melynek keretében tematikus önképzőköröket, önkéntes konzultációs csoportokat hoztak létre. Ezeket az adott jogterület szakmailag elismert ügyvéd foglalkozású specialistái vezetik. Az Ügyvédakadémia tehát lényegében egy ügyvéd-továbbképzési kísérlet a rendszer kipróbálására és az érdeklődés felmérésére.
Ezzel kapcsolatban a MÜK vizsgálta a belga, holland, francia és német gyakorlatot. Ezekben az országokban évente 16-20 tanórát fordítanak továbbképzésre. A versengő oktatási intézmények közül a kamara akkreditálja azokat, amelyeknél teljesített továbbképzés kreditpontok jóváírásával jár. A kreditpont gyűjtése azért célszerű, mert ezzel az eszközzel lehet objektíven mérni a továbbképzésben való részvételt. Hasonló gyakorlatot folytat Kanada, illetve bizonyos mértékben Anglia is.
Vessünk egy pillantást a közjegyzőkre is:
A Magyar Országos Közjegyzői Kamara a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény szerint a területi kamara tagjai részére szakmai oktatást, szakmai továbbképzést szervez.
A Kamara választmánya 2015-ben jelentősen módosította az egységes továbbképzési követelményrendszerről szóló 16. számú MOKK iránymutatást. Ennek keretében a közjegyzők nem csak tanfolyamokon, konferenciákon való részvétellel, hanem előadói tevékenységgel, (pl. egyetemi hallgatók, közjegyző-helyettesek számára tartott előadással), idegen nyelvtudás megszerzésével, az egyetemek által szervezett szakjogász képzésben való eredményes részvétellel is összegyűjthetik az előírt kreditpontokat. A tapasztalatok szerint a közjegyzők – jellemzően – végrehajtói szakjogász képzésen vesznek részt.
A közjegyzőnek (helyettesnek, jelöltnek) egy képzési év alatt legalább 30 kreditpontot kell megszereznie.
Megállapítható tehát, hogy a klasszikus hivatásrendek különböző rendszereket dolgoztak ki a szakembereik továbbképzésére, amelyek gyakorlati megvalósulása és továbbfejlesztése körében számos kérdés vethető fel.
Az első kérdés a továbbképzési rendszerrel kapcsolatban:
- Beavatkozzon-e a kormányzat ezekbe a képzési folyamatokba ösztönzők, tájékoztatás, esetleg szabályozás útján vagy bízzuk azokat tisztán a hivatásrendi belső viszonyokra? vagy
- Milyen kompetenciák és ismeretek elsajátítását várjuk el az egyes hivatásrendeknek a szakembereitől, és milyen lépéseket tegyünk annak érdekében, hogy ezek a szempontok a képzések során is érvényesüljenek?
- Úgy alakítsuk-e a belső képzések rendszerét, hogy azok elősegítsék a hivatásrendek közötti mobilitást – tehát az egyik rendszerben szerzett kreditek átvihetők legyenek a másik képzési rendszerbe is –, vagy pedig inkább arra törekedjünk, hogy a képzések elszigetelt formában működjenek?
Az egyes hivatásrendek továbbképzési rendszerének áttekintése alapján elmondható, hogy a kreditrendszer alkalmazása jelentős inspirációt jelenthet a jogi tudás bővítése, az aktuális jogalkalmazási problémák egységes kezelése, valamint az adott hivatásrend tekintetében lényeges kompetenciák továbbfejlesztése érdekében. Erre figyelemmel célszerű lehet a pontrendszer vonatkozásban már kialakított jó gyakorlatok átültetése az azt még nem alkalmazó hivatásrendek képzési struktúrájába.
Megfontolandó a képzési központok által szervezett képzések mellett az alternatív képzési formák intézményesítése is, úgymint: az elektronikus távoktatás rendszerének szélesebb körű kiépítése, valamint az interaktív kis létszámú tanfolyamok, képzések megszervezése.
Ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni, hogy melyek azok az ismeretek és kompetenciák, amelyek elsajátítása valamennyi hivatásrendi, illetve azon kívüli jogász számára egyaránt fontos, így azok oktatása egységessé tehető. Például indokolt lenne minden hivatásrendi képzésben külön megjeleníteni az Alaptörvénnyel kapcsolatos képzési elemeket.
Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a hatékonyabb erőforrás-felhasználás jegyében az egyes képzőhelyek szorosabb együttműködést alakítsanak ki.
Bízom abban, hogy a jogászképzés és továbbképzés, valamint a hivatásrendi képzések területén sikerült olyan kérdésekre irányítanom a figyelmet, amelyek megválaszolásához a tisztelt Vándorgyűlés résztvevői számos kiérlelt javaslattal fogják segíteni a jogászaink jövőjéről folytatott diskurzust, és nem utolsó sorban az ehhez kapcsolódó kormányzati munkát!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!