Vízkelety Mariann államtitkár az alábbi beszédet mondta a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson 2016. augusztus 23-án.
Tisztelt Professzor Urak, Hölgyek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hadd kezdjem előadásom egy provokatív kérdéssel: mit keres a hungarológiai konferencián az Igazságügyi Minisztérium, mint a jogalkotásért felelős minisztérium államtitkára? Miért gondolhatták úgy a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus szervezői, hogy a tanácskozások történetében most először a programba két jogi szimpóziumot is beiktassanak?
A következő néhány percben erre a kérdésre keresem a választ. (Remélem, nem fogok úgy járni, mint az a műkritikus, aki megfejteni vélte, mire gondolt Arany János egyik költeményében, amire a költő az anekdota szerint így válaszolt: „Gondolta a fene…”.) De fordítsuk komolyra a szót!
A nyelvhasználat ma a jogi szabályozás tárgya a nemzeti jogokban, a nemzetközi és az uniós jogban egyaránt. A nyelv és a jog találkozása azonban viszonylag új keletű fejlemény.
A nyelv, az emberi nyelvek az emberi lét, az emberi civilizáció elengedhetetlen része. A nyelvi kérdés már az emberiség hajnalán felmerült. Erre utal a bábeli torony és zűrzavar ősi, bibliai elbeszélése. A Biblia szerint kezdetben az emberiség egy nyelven beszélt. Majd az ember gőgjét a Teremtő úgy akarta letörni, hogy összezavarta a torony építőinek nyelvét. Az emberiség eladdig egyetlen nagy családja különböző nyelvekre, népekre, ma úgy mondanánk identitásokra töredezett. Ez ebben az értelmezésben a szembenállás, a meg nem értés, a viszály forrásaként jelenik meg. A nyelv tehát itt elsődleges szereplő: a nyelvek születése megelőzi a népek, nemzetek születését. Ma is úgy gondoljuk, hogy nyelvében él a nemzet: ha elenyészik egy nyelv, többnyire vele süllyed el a nép is, amelyik beszélte. A történelem sok ilyen eseményt látott. Hol vannak a magasan fejlett etruszkok? Vagy az egykor hatalmas avarok nyelve? - kérdezhetnénk.
A közös nyelv álma azonban nem veszett el. Évezredeken át minden birodalom megpróbálta egységesíteni a nyelvet, legalább a közös államigazgatás céljaira. A római birodalom Jézus korában nagyrészt görögül beszélt: ez volt a kultúra és a kereskedelem közvetítő nyelve, míg a politika és jog, valamint az államigazgatás nyelve a latin lett. A latin Európa nyugati felén fáziskéséssel, csak már a nyugat-római birodalom 476-ban bekövetkezett bukása után vált a nyugati kereszténység és az utód államok közvetítő nyelvévé. Hegemóniáját a latin nyelv az újkor kezdetéig nagyjából megőrizte. Ezt a helyzetet azonban senkinek nem jutott eszébe a jogban kodifikálni. Az ókori és középkori jogfejlődés általában is csak viszonylag kevés, szűk életviszonyra terjedt ki: polgári jog, büntető jog, kánonjog és némi kezdetleges világi közjog voltak az ismert jogágak. Ez azonban nem maradt sokáig így. Nyugat-Európa vallási egységének megbomlása, a reformáció térnyerése 1517-től kezdődően e tekintetben is új helyzetet teremtett. A szuveréneket elkezdte érdekelni például alattvalóik vallása. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke kimondta: akié a föld, azé a vallás „cuius regio, eius religio”.
Témánk szempontjából azonban fontosabb egy olyan esemény, ami ezt nem sokkal megelőzően Franciaországban történt, bár a kortársak szeme előtt rejtve maradt, vagy jelentéktelennek tűnt a vallási kérdéshez képest: 1539-ben I. Ferenc király kiadta a Villers-Cotterêts-i ediktumot (Ordonnance de Villers-Cotterêts). Ez mind jogtörténeti, mind nyelvtörténeti szempontból új korszak kezdete. A francia jogalkotás legrégibb, még hatályban lévő darabjait tartalmazza. Az ediktum 110. és 111. szakaszai a francia nyelvről szólnak, és ezeket soha senki nem helyezte hatályon kívül. Az uralkodó bölcsességére utal, hogy a latin helyébe a franciát teszi az ország hivatalos nyelvévé: a törvényhozás, a hivatalok, a hatóságok nyelve innentől kezdve immár a francia, azért hogy az alattvalók jobban értsék és részt tudjanak venni saját hivatalos ügyeik alakításában. A kisebb nyelvek felől nézve azonban integrált, mert a királyság területén létező többfajta nyelvet és nyelvjárást kezdte a francia felváltani, egységesíteni. Azonban minden fejlődés ellentmondásos: ma ezeket a kis nyelveket, mint a breton, az okcitán, a provanszál féltik és megpróbálják feléleszteni.
A francia nyelv utóbb világnyelvvé vált: a XIX. század közepén pl. az orosz cári udvar és arisztokrácia franciául beszélt, és még az angol és amerikai diplomaták is gyakran ezen a nyelven leveleztek egymással. Ma azonban a francia jogalkotó úgy érzi, hogy nyelve immár nem a latinnal, hanem más, a franciánál is elterjedtebb nyelvekkel szemben szorul védelemre. A XXI. század közvetítő nyelve az angol lett. Az angol túlsúlyától és jövevényszavainak túlburjánzásától tartanak ma a legtöbben. Eközben azonban maga az angol nyelv is sérülhet azáltal, hogy az elektronikus kommunikáció nyelvévé válik sokmillió nem anyanyelvű beszélő számára. Másik oldalról pedig nemzetközi szervezetek közvetítő nyelveként magát az angol nyelvet is általános leromlás fenyegeti.
A Villers-Cotterêts-i ediktumot azért említettem, mert mérföldkőnek tekinthető a nemzetállamok kialakulásának útján. Az újkori nemzetállamot és jogalkotóját polgárainak vallása helyett egyre inkább az kezdte érdekelni, vajon milyen nyelven beszélnek: és nem csak a hivatalokban, hanem az iskolában, majd az utcán, végül egymás közt, otthonaikban. Az állami önrendelkezés fogalmának az utóbbi századokban részévé vált, hogy az állam meghatározza hivatalos nyelvét, amelyet általában alkotmányában is rögzít. Utóbb egyes országokban megjelenik az „államnyelv” kifejezés. A nyelv az egyén és a közösség önkifejeződésének legfontosabb eszköze, identitásának közvetítője: aki ezt uralja, az mindent uralni vél. A jogi szabályozás egyre inkább behatol ebbe a szellemi „intimszférába” is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vizsgáljuk meg a nemzeti kisebbségeket. Sajátos helyzetben vannak a nemzeti és etnikai kisebbségek, vagy – ahogyan az Alaptörvény nevezi őket – a nemzetiségek. A nemzetállamok kialakulásával szinte egyidős igény a részükről, hogy a többség részesítse védelemben az ő nyelvüket is, azaz minél szélesebb körben biztosítsa a kisebbségi nyelv használatának jogát. Amennyiben pedig úgy érzik, hogy erre a többségi nemzet nem hajlandó, akkor a nemzetközi jogalkotóhoz fordulnak védelemért. Ha nehezen és lassan is, de így nyer elismerést a XX. század második felében az a tétel, hogy a nemzeti kisebbségi kulturális és nyelvi jogok emberi jogok. S ekkor alakul ki Európában és a világban az egyezményeknek és fórumoknak az ezt garantálni hivatott rendszere.
Ezek között érdemes megemlíteni az ENSZ égisze alatt megszületett Polgári és Politikai Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az Emberi Jogok Európai Egyezményét, a Nemzeti Kisebbségek védelméről szóló Keretegyezményt, valamint az előadás szempontjából kiemelkedő jelentőségű, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját is. Ez utóbbi az egyetlen ugyanis, amely meghatározza a regionális vagy kisebbségi nyelvek fogalmát. Azt is kimondja ugyanakkor, hogy a bevándorlók nyelve nem tartozik a charta hatálya és az általa nyújtott jogi védelem alá. (A tényleges helyzet persze még számos dilemmát felvethet, ha meggondoljuk, hogy a bevándorlói közösségek adott esetben nagyobb létszámúak, mint egy-egy őshonos kisebbség.)
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének nyelvi jogokat érintő dokumentumainak elemzésekor figyelembe kell venni, hogy az ENSZ olyan szervezet, amelynek nagyon ügyelnie kell, hogy az elképesztő nyelvi és nemzetiségi gazdagsággal, ugyanakkor nagy szavazóerővel rendelkező ázsiai és afrikai tagállamok szempontjai is érvényesüljenek, miközben az ENSZ legkevésbé sem törekszik tagjaival szemben erőszakos egységesítésre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Fontos beszélni az Európai Unió és a nyelvi és kulturális sokszínűség viszonyáról. Az Európai Unió ismert mottója: „Egység a sokszínűségben”. A sokszínűség feltétele a nyelvi jogok nemzeti és nemzetközi szinten való érvényre juttatása. Az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 4. cikk (2) bekezdése a tagállamok egyenlőségét és nemzeti, alkotmányos identitását egyszerre garantálja. Korábban identitásokról nem volt szó: az újdonságot a Lisszaboni Szerződéssel fogadták el a tagállamok. Ennek a kifejezője az uniós intézmények nyelvi rezsimje. A 450 ezer ember által beszélt máltai éppúgy hivatalos nyelve az uniónak, mint a kilencvenmilliós német. (Más kérdés, hogy melyek a munkanyelvek. Egyes jogértelmezések szerint a BREXIT-tel az angol, a legelterjedtebb munkanyelv megszűnhet mint hivatalos nyelv az Unióban.)
Európa nemzeteinek lassan rá kell ébredniük, hogy a nyelvek fennmaradása, fejlesztése hozzájárul Európa közös kulturális örökségének megtartásához. Egyes szerzők – köztük a körünkben jelenlévő Andrássy professzor úr – rámutatnak arra, hogy a nyelvszabadság alapvető szabadságjog: minden egyéb emberi jogunk érvényesítésének alapja és feltétele, hiszen ezeket csak szavakkal, emberi kommunikációval tudjuk gyakorolni. A nyelvi jogok a Professzor úr szerint az emberi jogok katalógusának egyelőre még hiányzó láncszemei, és az Európai Uniót továbbra is adósság terheli e téren. Az Európai Unió integrációs modellje a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása előtti akadályok felszámolásában látja az integráció lényegét. Ez egyúttal egyfajta homogenizációs modell is, amelynek nem központi kérdése a nyelvi sokszínűség megőrzése.
Éppen emiatt a nyelvi sokszínűséget országokon belül kell elő mozdítani. A nyelvi jogokat illetően a legfontosabb nemzeti jogforrást az alkotmányok jelentik. Az államok nyelvi jogokkal kapcsolatos megoldásai így értelemszerűen eltérnek egymástól, amint az egyes alkotmányos berendezkedések is különböznek.
Egyes államok magában az alkotmányban jelzik az adott ország nyelvi sokszínűségét és kínálnak érdekes szervezeti megoldásokat (pl. Belgium, Svájc). Vannak olyan nemzeti alkotmányok is, amelyekben a nyelvi jogok kérdése egyáltalán nem jelenik meg: még akkor sem, ha egyébként az adott országban számottevő nyelvi kisebbségek élnek. Az európai alkotmányok általában szabályozzák azt is, hogy az államnak mi a hivatalos nyelve. A nyelv nem él önmagában, csak mással érintkezésbe lépve kap különös jelentőséget. A nyelvhasználat összefüggésben áll szinte valamennyi más joggal (pl. oktatáshoz, művelődéshez való joggal, vallásszabadsággal, egyesülési joggal, névviseléshez való joggal, tisztességes eljáráshoz való joggal). Az alkotmányokon túl a közigazgatási jog és a különféle eljárásjogok szerepe lényeges a nyelvi jogok érvényre juttatása szempontjából. Az állam adminisztratív területi beosztása sok esetben döntő lehet: a nemzetközi jogi dokumentumok ugyanis jellemzően a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó személyek számarányához kötik, hogy egy adott településen vagy más területi-igazgatási egységben biztosítani kelljen bizonyos nyelvi jogokat, kétnyelvűséget a feliratokban, a hivatalokban, stb. A közigazgatási határok megváltoztatásával ezek a népességen belüli arányok is változtathatóak, a kisebbség számaránya a küszöbérték alá csökkenthető vagy éppen a fölé tornászható.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ami anyanyelvünket illeti, a magyar nyelv sajátos helyzetben van. Egyrészt hivatalos, többségi nyelv egy nemzetállamban, hazánkban, Magyarországon. Egyúttal azonban milliók beszélik anyanyelvként a szomszédos államokban és szerte a világban.
A Magyar Királyság területén egészen 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv, vagyis a törvényhozás, a törvénykezés és az államigazgatás nyelve. A latin késői továbbélése a német nyelvnek a Habsburg örökös tartományokban élvezett hegemóniájára adott reakció is volt. A nemzeti öntudatra ébredés magával hozta a nemzeti nyelv teljes egyenjogúságát – ám nem csak a magyarok számára. A Szent Korona által egyesített országrészek akkorra nyelvi szempontból már messze nem voltak egységesek. A nemzetiségek saját nyelvük használatának jogáért küzdöttek. A kiegyezés ebben is fordulópontot hozott. Az 1868-as nemzetiségi törvény értelmében minden nemzetiség a saját nyelvét használhatta a hivatalos eljárásokban, a bíróságokon anyanyelvükön képviselhették ügyüket.
Az akkori európai mércével mérten nagyvonalú, előremutató jogi kereteket elsöpörte az I. világháború. A párizsi békeszerződések nyomán a magyar nyelv kisebbségi helyzetbe került a Monarchia és a történelmi Magyar Királyság több utódállamában. A békeszerződések egyébként számos kisebbségvédelmi záradékot tartalmaztak. A két világháború közötti magyar állam számára azonban nem annyira ezek betartatása, mint inkább a határrevízió volt a prioritás. A II. világháború után tovább romlott a helyzet: az újabb párizsi békeszerződések már meg sem említik a nemzeti és nyelvi kisebbségek jogait. Kelet-Európában pedig a proletár internacionalizmus – elvben – az osztálytudat elsődlegességét vallotta az elhalásra ítélt nemzeti tudattal szemben. A gyakorlatban ugyanakkor Nicolae Ceaușescu, Gustáv Husák vagy éppen Todor Zsivkov rendszerei nem csak kommunista, hanem egyben a nemzetiségeket elnyomó nacionalista önkényuralmi rendszerek is voltak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az öt évvel ezelőtt elfogadott Alaptörvény, a Nemzeti Hitvallásban – Európában egyedülálló módon – értékként határozza meg a magyar nyelv mellett a nemzetiségek nyelvét is:
“Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját […] ápoljuk és megóvjuk.”
Az Alaptörvény tehát a korábbi „nemzeti kisebbség” helyett az 1868-as törvényben szereplő „nemzetiség” fogalmához tér vissza és egyben kinyilvánítja, hogy „a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.” A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény is kimondja: „Magyarország védelemben részesíti a nemzetiségeket, biztosítja saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát, kollektív részvételüket a közéletben, elősegíti a kulturális autonómiájuk megvalósulását, garantálja a valós közösségeik önigazgatáshoz, önkormányzatisághoz való jogát”. Lehetőség van például arra, hogy bármely hazai nemzetiséghez tartozó országgyűlési képviselő anyanyelvén szólaljon fel a törvényhozásban.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A globalizált világban bábeli zűrzavar van. Világrend helyett egyes gondolkodók, mint Todorov, világméretű rendetlenségről beszélnek. Ebben a helyzetben mindenki identitását keresi. Az identitáshoz azonban nem bezárkózásra, hanem éppen dialógusra van szükség. Párbeszéd és önazonosság: e kettő dialektikájából születhet egy újfajta rend. A közvetítés e bonyolult folyamatában nem nélkülözhető a jog: olyan nemzeti és nemzetközi jogalkotás, amely képes a nyelvi jogokat meghatározni, biztosítani és érvényesülésüket előmozdítani. Ennek egyetlen módja az, ha nem csupán a jogalkotásban, hanem a mindenkori állami szervezetrendszer egyedi döntéseiben is érvényesülnek a nyelvi jogok. Megfogalmazhatunk egy ennél általánosabb elvárást is: a mindenkori közigazgatás akkor tudja garantálni a nyelvi jogok, és általában az alapvető jogok érvényesülését, ha döntései egyúttal a nyelv szabályainak is alárendeltek. Alapvető tehát, hogy a jogalkalmazás is illeszkedjen a magyar nyelv szövetébe, nem csak a jogszabályok, de az azok alapján hozott döntések is legyenek közérthetőek, világosak, egyértelműek. Az Igazságügyi Minisztérium elkötelezett mindkét cél teljesítése mellett. Mert a nyelv a kultúra, az identitás része, sőt, teremtője is egyben. A jog pedig identitásunk, értékeink leképeződése kell, hogy legyen a nyelv eszközeivel.
E gondolatok jegyében kívánok mindannyiunknak eredményes szimpóziumot.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!