Kormányportál

Trócsányi László igazságügyi miniszter Susánszky Mátyásnak adott interjúja 2018. március 11-én jelent meg a PestiSrácok.hu-n.

A kisebbséget kell védeni, nem a többséget. Az ukrán nacionalista vezetés azonban eljutott odáig, hogy a többséget védi a kisebbségekkel szemben – nyilatkozta portálunknak Trócsányi László igazságügyi miniszter a kárpátaljai magyarság helyzetével kapcsolatban. Hozzátette, erősebb és pontosabb megfogalmazást várt volna el a Velencei Bizottságtól az ukrán oktatási törvénnyel kapcsolatban, amely valójában szembemegy a realitásokkal, mert csak ukrán nyelvű tanárok betelepítésével valósítható meg. Trócsányi László arról is beszélt, Nyugat-Európa egyes országaiban félelmet szül a kisebbségek emlegetése, ugyanakkor a felgyorsult, globalizálódó világban megjelent az identitás iránti igény, amely egyre erősödik. A miniszter hangsúlyozta, a magyar diplomácia a magyar kisebbségek érdekében maximálisan elvégzi a feladatát, „minden fórumon felszólalunk, minden rezzenésre odafigyelünk”, így mára a Velencei Bizottság is tudja, hogy a Big Brother figyel.

A nyugati országok legszívesebben oktatási problémává degradálnák azt a súlyos kisebbségi jogtiprást, amelyet a kárpátaljai magyarok szenvedtek el akkor, amikor az ukrán parlament puccsszerűen elfogadta az új oktatási törvényt. Magyarország azóta több diplomáciai fórumon is erőteljesen tiltakozott a diszkrimináció miatt. A Velencei Bizottság az eset kapcsán készült jelentése sajnálatosan gyenge megfogalmazást alkalmazott, ennek köszönhetően jelenleg már a bizottságra hivatkozva folytathatja a kijei nacionalista vezetés a kisebbségek elnyomását. A kárpátaljai magyarság lehetőségeiről, a kisebbségek európai helyzetéről, a nemzetállamok jövőjéről Trócsányi László igazságügyi minisztert kérdeztük.

Jelenleg az a helyzet állt elő, hogy egyszerre hivatkozik a Velencei Bizottság jelentésére az ukrán és a magyar fél is. Alapvetően kinek is adott igazat a testület?

Erőteljesebb, világosabb megfogalmazást vártam volna a Velencei Bizottságtól. Azt azonban látni kell, hogy a Bizottság, amikor Közép-Kelet-Európa országainak jogszabályairól alkot véleményt, azt politikai kontextusok figyelembevételével teszi meg. Amikor nagy ritkán egyes nyugat-európai országok jogáról mondhat véleményt a bizottság, akkor a politikai kontextusok másként kerülnek mérlegelésre. A bizottság az ukrán oktatási törvény kapcsán az ukrán hivatalos nyelv védelmére helyezve mondott véleményt, és igyekezett védelmet nyújtani a magyar és más kisebbségeknek. Álláspontom szerint a fordított szemlélet szerencsésebb lett volna, bár így is fontos megállapításokat tartalmaz a Velencei Bizottság véleménye. Kiemelendő, hogy a jelentés konklúziójában egyértelművé teszik, nincsenek garanciák a magyar nyelvű oktatás fennmaradására, és felhívják az ukrán fél figyelmét azok biztosítására. Azt ugyanakkor nem fogalmazzák meg pontosan, mit értenek garanciák alatt, ráadásul a bizottság alapvetően nem kifogásolta az ukrán nyelvű oktatásra való átállást, noha ez a kulcskérdés.

Milyen európai példákra alapozhatta jelentését a Velencei Bizottság?

Jómagam négy évet éltem Belgiumban, ahol – igaz, egy föderatív államberendezkedésben – egy hatvanezres német nyelvű közösség kizárólagos  jogokkal  rendelkezik az oktatás területén, ott egynyelvű oktatás folyik. De hivatkozhatnék több olyan nem föderatív ország példájára is, ahol elmondható, hogy példaértékű módon odafigyelnek a kisebbségek nyelvi oktatására. Ezzel szemben vannak olyan országok, amelyekben a kisebbségek anyanyelvű oktatására egyáltalán nem helyeznek hangsúlyt. Franciaországban történetileg nagyon kemény az asszimilációs törekvés, a csak kisebbségi nyelven történő oktatást szinte felszámolták. Európában tehát nagyfokú differenciálódás van e tekintetben. Ugyanakkor Kárpátalja esetén fontos szempont, hogy a 150-200 ezres magyar tömbnek volt egy, a térségben senki által nem kifogásolt oktatási rendszere, ez került most veszélybe mindennemű garancia nélkül.

Egy szerzett jog elvétele elég drasztikus lépés ahhoz, hogy a jelentés is felfigyelhetett volna rá…

Az említett ukrán jogszabályt puccsszerűen fogadták el, hiszen korábban volt egy a kisebbségek által is elfogadott törvényjavaslat, amelyet az utolsó pillanatban változtattak meg, a kisebbségekkel való mindennemű konzultáció nélkül. Ezt a Velencei Bizottság tényszerűen elismerte, de nagyobb súlyt kellett volna kapnia e körülménynek a jelentésben. Üdvözöljük, hogy a bizottság is szükségesnek ítélte, hogy kezdődjenek meg a tárgyalások a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel (KMKSZ), ami a mai napig nem történt meg, eddig csak ígérgetések történtek. A kijevi vezetés részéről nem látjuk azt a hozzáállást, amely valóban a kérdés rendezését szolgálná.  Az ukrán nyelv oktatásáról nyilván lehet tárgyalni, ugyanakkor ez a KMKSZ és az ukrán illetékes hatóságok feladata. E tekintetben tudomásom szerint a magyar kisebbség képviselői javaslatokat is készítettek. Ebben Magyarország nem kíván állást foglalni, mert a megegyezés a két félen múlik. Mindez azonban teljesen független a kárpátaljai magyar nyelvű oktatási rendszer kérdésétől. Itt egy olyan jog felrúgása történt, amellyel a magyar kisebbség korábban rendelkezett. Az új oktatási törvény véleményem szerint ellentétes a rendszerváltozás időszakában megkötött magyar-ukrán nemzetközi szerződéssel is.

Ez nem tűnt fel az ukrán törvényalkotóknak?

Még a Velencei Bizottság döntése előtt az  Igazságügyi Minisztérium készített egy úgynevezett „amicus curiae” beadványt, amelyben hivatkoztunk a két ország között még a rendszerváltozáskor megkötött alapszerződés rendelkezéseire. Jómagam levelet írtam az ukrán igazságügyi miniszternek, amelyre a mai napig nem kaptam választ immáron négy-öt hónapja. Rendkívül szokatlan és a diplomáciában udvariatlan is, ha egy miniszter nem válaszol a partnere megkeresésére. Kíváncsi lettem volna, hogy ukrán kollégám hogy indokolta volna meg, hogy az ukrán parlament által elfogadott jogszabály hogyan áll összhangban a két ország között fennálló alapszerződéssel. Megjegyzem, ezekre az államközi szerződésekre a Velencei Bizottság sem hivatkozott, holott egyértelmű, hogy az ukrán oktatási törvény egy nemzetközi szerződést sért.

Általános vélemény az ukrán közéletben, hogy szükséges a kisebbségek oktatási jogainak korlátozása?

Elég gyakran látogatok a térségbe, például az ungvári egyetemre, ahol ukránokkal is beszélgetek. A szegedi egyetem tanáraként fontosnak tartom, hogy az ungvári állami egyetemmel jó együttműködés alakuljon ki, ennek jegyében a napokban fogadtuk az ungvári egyetem vezetőit. A velük való együttműködés bizonyítja, hogy Kárpátalján nyitottabb a gondolkodás, mint Kijevben. Ők sem értenek egyet az ukrán radikális nacionalistákkal, akik a térség békességét veszélyeztetik. Úgy látom, minden probléma valójában onnan, nem pedig Ungvárról, Munkácsról vagy Beregszászból érkezik. A kárpátaljai ukránoknak Magyarország közelebb van, fontos számukra a hazánkkal való jó kapcsolat. Az ukránok közül többen elkezdtek magyarul tanulni, mert úgy gondolják, hogy a magyar nyelv ismerete értek, azt a határmenti együttműködésben hasznosítani tudjak. Ha valaki Kárpátaljáról nyugat-európai országba repülővel akar menni, akkor azt nagy valószínűséggel Budapestről teszi, mert Budapest közelebb van mint Kijev.

Mi történik, ha végül mégis az ukrán elképzelés érvényesül?

Olyan erőszakos beavatkozásról van szó, amely szembemegy a realitásokkal, már csak azért is, mert megvalósíthatatlan. Érdemes belegondolni, ki fog például ukrán nyelven biológiát tanítani, egy olyan faluban, ahol csak magyarok élnek. Ezt a rendszert csak betelepítésekkel lehetne fenntartani, a magyarság tehát óriási veszélynek van kitéve. Nagyon komoly problémáról van szó, amelyet a nemzetközi közösség szeretne technikai kérdéssé degradálni, de aki ismeri a helyi realitásokat, többször volt a helyszínen, az egészen másképpen látja a dolgokat.

Értik egyáltalán a nyugati politikusok, mi is a valódi probléma az ukrán törvénymódosításokkal?

A nemzetközi közösség nem érzi át ennek a súlyát. Ha egy küldöttség csak az ukrán fővárosba megy el tájékozódni, és nem teszi be a lábát Beregszászra, Rahóra vagy Técsőre, arra a vidékre, ahol magyarok élnek, akkor a megfelelő ismeretek nélkül, papírok, elmondások alapján fog véleményt alkotni. Fontos lenne egy tényfeltáró bizottság, amelyik ott a helyszínen folytatna vizsgálódásokat. A Velencei Bizottság sem járt Kárpátalján, és nem folytatott tárgyalásokat, csak Kijevben. Ilyen tapasztalatok alapján csak szép elméleti véleményt lehet megfogalmazni, vagy éppen technikai kérdésnek degradálni ezt a hús-vér problémát.  A kisebbséget kell védeni, nem a többséget. Ebben az esetben viszont eljutottunk oda, hogy a többséget védik a kisebbségekkel szemben. A magyar diplomácia maximálisan elvégzi a feladatát, minden fórumon felszólalunk, minden rezzenésre odafigyelünk. Felhívjuk a figyelmet arra, példátlan, ami a kisebbségekkel történik Ukrajnában.

A Velencei Bizottság feje ehhez képest éppen a magyar kormányt vádolta egy interjúban azzal, hogy manipulál…

Szerdán kaptak választ a Velencei Bizottság titkárától, amelyben azt jelzi, fordítási hiba történt, és az Európa Tanács sajtó részlege már lépett a helyreigazítás érdekében. Az ügy ugyanakkor arra legalább jó volt, hogy a Velencei Bizottság titkára is lássa, még egy állítólagos félrefordításra is odafigyelünk. Látják, hogy a „Big Brother” figyel – ez a legfontosabb üzenetünk. Elfogadhatatlan, ha olyan kijelentések jelennek meg, hogy a magyar kormány az ukrán oktatási törvényt illetően manipulálna. Ez sértő a kormányra és a kárpátaljai magyarságra nézve is. Ezért írtam a Velencei Bizottság titkárának, és örömmel vettem tudomásul, hogy ettől a nyilatkozattól ő is elhatárolódott.

A megnyilatkozások alapján úgy tűnik, Nyugat-Európának alapvetően disszonáns a viszonya a kisebbségekhez?

Nyugat-Európa egyes országaiban inkább félelmet szül a kisebbségi kérdés. Franciaországban például a kifejezést sem ismerik, az egységes és oszthatatlan Franciaország képét tartják követendőnek, bár Korzika speciális jogállásának alkotmányban való rögzítéséről éles vita folyik a francia közéletben. Vannak olyan országok, ahol a kisebbség szót nem használják, de kulturáltan tudják a dolgot kezelni. Belgiumban a flamandok, vallonok és német nyelvű közösség tagjai között intézményi egyensúly van a föderatív berendezkedésnek köszönhetően. Vannak ugyanakkor olyan országok is, ahol egyfajta nyelvi ébredés tapasztalható, például Walesben. A globalizálódó világban, az információ szabad áramlása mellett megjelent az identitás iránti igény, és egyre erősödik, ez vitathatatlan tény. Az identitás keresés felgyorsult századunk egyik nagy kérdése.

Április elején célegyenesbe ér a Minority Safepack kisebbségvédelmi aláírásgyűjtés. Milyen hatása lehet az EU-ban egy ilyen kezdeményezésnek?

Európa egyes országaiban erőteljesebben jelenik meg az identitás. Az európai  uniós szerződésben benne van, hogy a kisebbségi jogokat tiszteletben kell tartani. Ez a jog ugyanakkor nem merül fel, nem érvényesül az egyes jogszabályokban. Miközben az EU rengeteg jogi normát hoz, ezekben eddig nem vetődtek fel a kisebbségek szempontjai. A Minority Safepack meglátásom szerint keretet tudna adni annak, hogy az unió jogszabályalkotásakor vizsgálják meg, szükséges-e a kisebbségek jogait valamilyen formában biztosítani. Gyakorlati példával élve: az lehetne egy vizsgálat tárgya, hogy van-e arra igény, hogy egy bankautomata a kisebbségek nyelvén is tudjon kommunikálni. Mivel a kisebbségvédelem ma nincs jelen az unióban, ez egy rendkívül fontos kezdeményezés. Kérdés, sikerül-e összegyűjteni az elegendő támogató aláírást.

Az erősödő identitáskeresés éppen szembemegy azokkal a törekvésekkel, amelyek az Európai Egyesült Államok megvalósítását tűzték ki célul…

Vitathatatlanul vannak olyan politikusok, akik egy európai föderáció megvalósításában gondolkodnak. Ez egy álom, elég távoli a realitástól, mivel Európában eltérő történelmű és nyelvű országok alkotnak közösséget. Az Európai Egyesült Államok ideája arról szól, hogy nincs szükség nemzetállamokra, el kell felejteni, el kell törölni a múltat. Utoljára a kommunista időkben kellett ilyesmiről énekelni. Vitathatatlan, hogy térségünk országai, miután szabadságukat történelmi távlatokban csak a közelmúltban szerezték vissza, jobban ügyelnek arra, mi lesz országukkal, mint egyes nyugat-európai országok. Nekünk nem voltak gyarmataink, nem vettünk részt gazdasági érdekű demokrácia-exportban, kívülről látjuk, mi az, amire nekünk oda kell figyelnünk.

A Székely Szabadság Napja kapcsán hogy látja, milyen realitása van a magyar autonómia-törekvéseknek?

Ez egy nehéz kérdés. Az autonómia nem egy evidens dolog, inkább egy folyamat eredménye. Vannak országok, ahol hagyománya van az autonómiának. Vajdaságnak, a Délvidéknek például ez jobban benne van a szellemiségében. Sőt Erdélyben is volt egykor magyar autonóm terület. Úgy látom, Kelet-Európában a nemzetiségi problémákra éppen az autonómia nyújthatna megoldást. Ehhez ugyanakkor kell egyfajta felvilágosultság, szellemi partnerség, a félelemnek a hiánya. Mikor autonómiát adok valakinek, az azt jelenti, hogy megbízom benne, ezért is merek neki jogokat adni. Ezt csak közösen, dialógussal lehet kialakítani. Időre van szüksége, de főleg a többségi társadalomnak. Ugyanis az autonómiáról való döntés az ő kezükben van.