Trócsányi László előszava Az uniós jog és a magyar jogrendszer viszonya című könyvhöz, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2016. május 24-én szervezett tudományos konferencia keretében mutattak be.

Az uniós jog és a magyar jogrendszer viszonya – a kötet címe első hangzásra is ambiciózus: egy ilyen kötetnek, ha a mondanivalója hű akar maradni a címéhez, számos jogterületet kell érintenie. Az érdeklődő olvasó tehát kíváncsian, várakozón tekint a kötetben foglalt témák elé – és nem csalódhat. A tanulmányok a jogtudomány olyan széles spektrumán ívelnek át, amely még egy ilyen ambiciózus cím mellett is lenyűgöző. Helyet kap a kötetben a polgári jog számos aspektusa a szerzői jogtól a devizahitelekig, a munkajog, a társasági jog, a fogyasztóvédelmi jog, a büntető anyagi és eljárásjog, a közigazgatási jog, a versenyjog, a sportjog, a környezetjog és az adójog, de szó esik alkotmányos identitásról, művészeti szabadságról, intézményi együttműködésről, az egyenlő bánásmódról és a jogi kultúráról is.

Valójában azonban ez a sokszínűség a téma sajátja. Az Európai Unió ma már tagállamai jogrendszereinek olyan mértékű változását idézte elő, amely alapján bátran kijelenthetjük: az uniós és a nemzeti jogrend viszonya valóban csak ilyen szerteágazó módon, számtalan jogterület bevonásával mutatható be.

Ez a fejlődés azért tanulságos, mert – legalábbis az én generációm számára – valójában a szemünk előtt zajlott. Az 1960-as évektől az Európai Unió Bírósága – az akkori Európai Bíróság illetve Európai Közösségek Bírósága – ítélkezési gyakorlatában követhetjük nyomon ezt a folyamatot. Az Európai Közösséget – amely klasszikus nemzetközi szervezetként indult – így már sui generis formációnak, a nemzetközi jog új jogrendjének tekintjük. Ennek javára az államok – bár szűk, de a klasszikus nemzetközi joghoz viszonyítva mégis szélesebb területeken – korlátozták szuverén jogaikat. Rendkívüli jelentőséggel bírt annak megállapítása, hogy ezen új jogrendnek nemcsak a tagállamok, de azok állampolgárai is alanyai. Fontos állomás volt annak expressis verbis kimondása, hogy a tagállamok a vonatkozó szuverén jogaikat véglegesen korlátozták, amikor a Szerződésben meghatározott jogaikat és kötelezettségeiket a nemzeti jogrendszerükről a közösségi jogrendszerre ruházták át. Utólagos, egyoldalú aktusok (azaz a hazai jogszabályok) ezzel – vagyis az akkori közösségi, ma uniós joggal – szemben nem élvezhetnek elsőbbséget. A közösségi jog elsőbbségének elvét a hetvenes évek végén akképpen fejlesztették tovább, hogy kimondták: a Szerződés közvetlenül alkalmazandó rendelkezései és az intézmények közvetlenül alkalmazandó jogi aktusai szerves részét képezik a tagállamok területén alkalmazandó jogrendszernek, így egyrészt alkalmazhatatlanná téve a tagállami nemzeti jog közösségi joggal ellentétes rendelkezéseit, másrészt megakadályozva a közösségi normákkal összeegyeztethetetlen, új nemzeti jogalkotási aktusok érvényes létrehozását.

Ez a fejlődés egyéb – látványos, avagy kevésbé látványos – elemekkel is párosult. Elég az emberi jogok – vagyis az alapjogok – fejlődésére, a monetáris politikára vagy az egykori Közösség jelentős területi növekedésére gondolnunk. E változások – amellett, hogy természetesen maguk is bizonyos kihívásokra adott válaszok – mindig újabb és újabb feladatok elé állítják mind az Unió intézményeit, mind a tagállamokat. Rendkívül tanulságos e tekintetben a tagállamok közötti polgári illetve büntető ügyekben folytatott együttműködés története – az integráció sebességváltója eltérő fokozatban működik, attól függően, hogy az adott terület mennyire hasít bele a tagállami hatáskörökbe, s ezáltal végső soron a tagállami szuverenitásba.

Egy, az uniós és a magyar jogrend viszonyát tárgyaló 2016-os kötet előszava nem mehet el szó nélkül az Unió és Magyarország viszonyának aktuális kérdései mellett. Magyarország 2004-es csatlakozása óta az Unió elkötelezett tagja, ám bizonyos kérdések dialógus és olykor vita tárgyát képezik. A lényeg azonban mindig az, hogy az Európai Unióban adottak a jogi keretek, és így tiszták a játékszabályok: a tagállamok joga és kötelezettsége – önmaguk és állampolgáraik felé –, hogy e koordináta-rendszerben a lehető legnagyobb mértékben elősegítsék a közös boldogulást. E kötet pedig nem tesz mást, mint hogy e koordináta-rendszer bizonyos elemeit gyűjti csokorba.

E könyv ugyanakkor szükségszerűen csak pillanatfelvétel lehet: az uniós jog és a magyar jogrendszer viszonyának metszete, amelynek kapcsán meghatározó az év, amelyben íródott. Ugyanezen cím alatt egy évtizeddel korábban vagy később valószínűleg teljesen más tartalommal bíró tanulmányokat találnánk. Az uniós jogalkotás sebességét és intenzitását tekintve – amelyre az itt szereplő tanulmányok egy része is kitér – örökérvényűségről ugyanis szó sem lehet.

Mindazonáltal ez nem holmi elrettentő, félelmetes dolog, hanem maga a jogászi hivatás szépsége.

Ajánlom a kötetet mindazok figyelmébe, akik az uniós jog a tanulmányok által érintett területei iránt érdeklődnek – minden bizonnyal haszonnal forgatják majd e könyv lapjait.