Trócsányi László igazságügyi miniszter az alábbi beszédet mondta a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján 2015. február 25-én. Leirat.
Miniszterelnök Úr, Dalma asszony, Klára asszony, Elnök asszony, Elnök urak, Püspök Úr!
„Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika”. A mondást Sztálinnak tulajdonítják. A zsarnokok jól ismerik az emberi természetet. Ezért veszélyesek. Annyi biztos, hogy a kommunizmus áldozatainak száma tízmilliókra rúg. Ezeket a számokat, méreteket elképzelni sem tudjuk. Ha pedig mégis megpróbáljuk felfogni a felfoghatatlant, abba könnyen beleszédülünk és belefásulunk. Ez a totalitárius rendszerek átmeneti sikerének titka. Nem csak erőszakot tesznek az ember fizikai valóságán, hanem megpróbálják elaltatni vagy becsapni a lelkiismeretét. Az emlékezés megmenthet a fásultságtól. Az együttérzés az áldozatokkal a lélek immunrendszerét erősíti a közönnyel és a megalkuvással szemben. Mert ezek, nem pedig a fanatizmus a zsarnokság igazi támaszai.
Ám hogyan érezzünk együtt hatvanmillió áldozattal? Úgy, hogy megpróbáljuk megérteni, kik voltak az áldozatok legalább itt, Magyarországon.
Mi játszódhatott le id. Hollán Sándor és fia, ifj. Hollán Sándor lelkében, amikor a Vörös Őrség különítménye 1919. április 22-én késő este álmukból verte fel őket krisztinavárosi lakásukban? Mindketten köztiszteletben álló emberek. Az apa nyugállományban, fia hivatalban lévő államtitkár, a MÁV vezérigazgatója. Mit sejthettek abból, ami rájuk várt? Amikor gépkocsin a Dunapartra, ide, a Lánchídhoz hurcolták őket? Nem ismerhették még a XX. század európai és magyar történelmét. Az a fajta politikai terror, amelyet az egy hónappal korábban hatalomra került Tanácsköztársaság vezetett be, hazánkban addig ismeretlen volt. Nem tudták, hogy a Duna, a víz, a kereskedelem, a kultúra, egyszóval az élet hordozója arra is szolgálhat, hogy abba embereket lőjenek. Mindkettejüket tarkón lőtték ugyanis. Ifj. Hollán Sándort előbb. Idős, hetvenhárom éves édesapját utóbb, aki így néhány másodperccel túlélte a fiát. Mit érezhetett ebben a néhány másodpercben?
A kommunizmus áldozatai között nem csak meggyilkoltak, hanem halálra szántak is nagy számban voltak voltak. A szovjet gulágok mellett ott a kisebb, „magyar gulág”, Recsk és a többi internáló tábor. Áldozataik pontos számát nem ismerjük. De a történelmet – amint John Lukacs Amerikában élő magyar történész mondja – egyébként sem számokkal írják. Az áldozatok szemszögéből a lényeg ugyanaz volt: Recsken nem vezettek statisztikát. Az őröknek nem kellett elszámolniuk foglyaik életével. Különös tisztelettel köszöntöm körünkben a meghurcoltak képviselőit, köztük Krasznay Béla urat, a Recski Szövetség Egyesület elnökét, akinek köszönöm megindító szavait.
Akik a kitelepítésből visszajöttek, szintén arról számoltak be, hogy velük senkinek sem kellett elszámolnia. Mivel azonban Sztálin halála után ezt a kényszerintézkedést visszavonták, így nem volt idejük meghalni. A kitelepítettek is a kommunizmus áldozatai, még ha életüket nem, „csak” otthonukat, szabadságukat és kilátásaikat vették el tőlük. Köztük volt Vladár Gábor, igazságügyi miniszter elődöm, akiről kötelességemnek érzem megemlékezni. Nem csak kiváló jogtudós, királyi kúriai tanácselnök, de az evangélikus egyház országos felügyelője, klasszikus műveltségű polihisztor és példás családapa volt. Eszményei, a keresztény hit, a hazaszeretet, a törvényesség és a tisztesség mellett minden körülmények között kitartott. 1944-ben zsidókat ment, majd a Lakatos kormány tagjaként részt vesz a háborúból való kiugrás kísérletében. 1944. október 15. után a Gestapo és a nyilasok elől bujkál. Aki ellenáll az egyik zsarnokságnak, az gyanús lesz a másik zsarnokság szemében is. Vladárt és családját 1951 júliusában kitelepítik. A bő kétévnyi súlyos nélkülözésre majdnem teljesen rámegy szeme világa. Fennmaradt levelei mégsem a panasz, hanem a hit, a remény és a szeretet dokumentumai. Hadd idézzek egy mondatot ezek egyikéből: „Az isteni gondviselésbe vetett hitből táplálkozó lelki és fizikai erőnk … nem hagy el, s bár sötét árnyként mered elénk a tél a fűtés és világítás gondjával, mégis bizalommal viseljük sorsunkat.”
A kommunizmus áldozatai azok is, akiknek el kellett hagyniuk az országot azzal a tudattal, hogy talán soha többé nem láthatják viszont hazájukat, hátrahagyott szeretteiket. Sokan lettek közülük sikeresek. De történetük kezdetén ott a megaláztatás és a kiszolgáltatottság. A megemlékezés Máraival indult. Hadd tegyek hozzá én is egy sort tőle: „Az ohiói bányában megbicsaklik kezed; koppan a csákány, s lehull nevedről az ékezet.”
A kommunizmus áldozatai közé egész népeket sorolhatunk, így a magyar nemzetet is. Áldozatul estek intézményeink, ezeréves alkotmányosságunk. Omne ius causa hominum institutum est – minden jog az emberért van, volt az említett Vladár Gábor hitvallása. Csakhogy az önkény a jog halálával jár. Legalábbis annak a jognak a halálával, amelyik megvédené az embert, az áldozatot. A független bíróság megszűnt: a Párt irányítása alá került. A jog fegyver a szabadság védelmében. De ha kicsavarják a kezéből, akkor ellene fordítható: az önkény eszközévé válik. Egyetlen koncepciós per, egyetlen justizmord, egyetlen ártatlanul elítélt vagy internált áldozat is végzetes sebet ejthet a jogállam testén. A jogállammal együtt szálltak sírba a szabadságjogok: a vallás-, a lelkiismereti és a szólásszabadság csakúgy, mint a gyülekezés és az egyesülés szabadsága. Helyükbe a félelem lépett. A kommunizmus áldozatának tekintek mindenkit, akinek félnie kellett a hatalomtól. Magam 1956-ban születtem. Gyermekkoromból emlékszem még a félelem légkörére, a hirtelen beálló csöndekre: bizonyos témák még otthon sem kerülhettek szóba. Jogász édesapám szép karrier előtt állt volna egy méltányos, szabad országban. Ő azonban bizonyos kompromisszumokat nem kötött meg, így nem futhatta be azt a pályát, amelyre bizonnyal hivatva lett volna.
A rendszer idővel változott. A puszta terror helyébe finomabb módszer lépett: a megfélemlítés és a kompromisszum bonyolult elegye. Kik voltak ennek az áldozatai? Nem könnyű a válasz. A rendszer ekkorra már nem akart áldozatokat, csak cinkosokat. Tisztelettel kell emlékeznünk azokra is, akik elestek a karriertől vagy önként álltak félre, mert nem akarták belső szabadságukat és meggyőződéseiket feladni. Azokra, akiknek magánéletét befolyásolta a rendszer, amikor nem mertek templomban esküdni, gyermekeiket megkereszteltetni.
A kommunizmusra nemet mondani Magyarországon harminc, vagy negyven évvel ezelőtt bátor tett volt. Mára ez megváltozott. A kommunizmusnak alig akadnak követői. Más szélsőségek jóval népszerűbbek s ezért veszélyesebbek is. Felelősségünk tehát mit sem csökken. Ennek jegyében kell emlékeznünk az áldozatokra. Ennek jegyében kell nemet mondanunk a kommunizmusra vagy más totalitárius eszmére és gyakorlatra.
De nem elég nemet: igent is kell mondanunk. Meg kell tudnunk fogalmazni, milyen Magyarországot szeretnénk. Igazságügyi miniszterként erre a válaszom: olyan Magyarországot, amelyben az Alaptörvényben foglalt értékek érvényesülnek.
Az Alaptörvény több rendelkezése fogalmazza meg a huszadik század ordas eszméinek a tagadását. Így például: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” (Alaptörvény C) cikk (2) bekezdés) Hosszan idézhetném azokat az értékeket, amelyeknek megvalósulására igent mondott az alkotmányozó: függetlenség, demokrácia, jogállamiság, népszuverenitás, nemzeti összetartozás, részvétel az európai egység megteremtésében. De idézhetném éppúgy az egyéni és közösségi jogok hosszú katalógusát, beleértve nem csak a jelen, hanem a jövő nemzedékhez tartozók jogait.
Ám még ez sem elég. Ahogy a nagy magyar közjogász, Concha Győző megfogalmazta: minden alkotmány annyit ér, amennyit abból a közigazgatás – én még hozzátenném: amit mi, valamennyien – megvalósítunk. Az Alaptörvény nem csak hatályos jog, hanem jövőkép is. A benne foglalt magasztos és humánus eszményeknek kultúrává kell válniuk, amely áthatja politikai és jogi cselekvésünket. Ezzel tartozunk a kommunizmus áldozatainak, a múlt, jelen és jövő Magyarországának egyaránt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.