Kormányportál

Trócsányi László professzor a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács meghívására Palicson tartott előadást Belgium föderatív berendezkedése és a német nyelvű közösség törekvéseiről 2014. június 5-én. Leirat.

Örülök, hogy újra itt lehetek Palicson. Egyszer már járhattam itt turistaként, most azonban egyetemi tanári mivoltomban tarthatok előadást Belgium föderatív berendezkedéséről és a német nyelvű közösség törekvéseiről. Mindazonáltal engedjék meg, hogy elöljáróban néhány gondolatot a témától függetlenül mondjak.

Négy évet éltem Párizsban most nagykövetként, egy olyan országban, amelyik unitárius gondolkodású ország. Azt láttam, hogy Európa nagyon érdekes képet mutat ma. Egyrészről nagyon örülünk neki valamennyien, hogy egységes Európában élhetünk. Azt hiszem, hogy ez fontos és jó dolog. És abban is bízom, hogy Szerbia minél hamarabb az Európai Unió tagja lesz, megszűnnek a határok és Szeged és Palics között percek alatt át lehet érni. Azt gondolom tehát, az egységesülő Európa nagyon fontos és jó dolog. Nem állítom, hogy az Európai Unió tökéletes, hibátlan szerkezetű óra lenne, nyilván ezen az órához jó órásmesterek kellenek, akik ezeket a mutatókat esetleg még jobban tudják beállítani, de az elképzelés Jean Monnet óta, Robert Schuman óta tökéletes és nincs más utunk. Mindazonáltal az egységesülés mellett, amelyik a jogban is megmutatkozik, van egy másik jelenség, az identitáskeresés. Keressük az identitásunkat. Az identitásunk benne van a nyelvben, a szokásainkban, a kultúrában, az öltözetünkben és még sorolhatjuk, miben.

Franciaországban, amelyik magát egységesnek mondó nemzet, azt láttam, hogy amikor Korzikán vagyok, és a korzikai nép képviselőjével beszélek, autonómiáról beszélnek, identitásról beszélnek. Ha Elzász-Lotaringiában vagyok, nyelvi jogokról beszélnek. Egy olyan országban, amelyik unitárius ország, és mégis, van igény arra, hogy az identitásunkat kifejezzük. Nem arról van szó, hogy Franciaországból ki akarnék én szakadni, de valamilyen önállóságot csak akarok Korzikán, mert ugye mi korzikaiak vagyunk. Ezt respektálni kell. Tehát egységesülő Európa az egyik oldalon, a másik oldalon pedig, ebben az egységes, globalizálódó világban az identitás. Ennek a kettőnek valamilyen összhangját kell megteremteni. Talán egy olyan országot fogok most bemutatni, ahol úgy gondolom, hogy ezt valamilyen formában kompromisszumok révén sikerült: ez nevezetesen Belgium. Négy évet élhettem Belgiumban nagykövetként, nagyon szerettem ott dolgozni, sokat tanultam. Akár a mai témát, amiről rövid előadást készítettem. Számomra nagyon sok tanulságot hozott.

Tisztelt Kollégák!

Belgiumot bátran tekinthetjük Európa mini-laboratóriumának. Mindazok a kérdések, amelyek aktuálisak Európa más vidékein, jól megtalálhatók Belgiumban is. Gazdagság és szegénység, felsőbbrendűség és alsóbbrendűség. A történelem viharai megosztják a nyelvi közösségeket, különböző kultúrák élnek együtt egy országban. A flamand, a francia és a német nyelvű közösség hosszú tárgyalások eredményeként létrejött államreformok után, külső szemlélő számára rendkívül bonyolult államszervezeti keretek között él együtt. A régiók és a nyelvi közösségek kormányai egymás mellett működnek, a szövetségi szinten elfogadott jogszabályok azonos értékűek a régiók és a nyelvi közösségek szintjén elfogadott jogi aktusokkal.

Én ebbe nem szeretnék hosszasan belemenni, nagyon széleskörű – ha szabad így mondanom – parlamenti rendszer van. Mindegyik közösségnek van parlamentje, kormánya, s a külső szemlélő ezt nagyon bonyolult dolognak gondolhatja. Valóban bonyolult, még azt is lehet mondani, hogy talán költséges is, mert miért ne lehetne csak egy parlament Belgiumban? De talán a nemzeteknek az együttélése igényli ezt a komplexitást. Ez nagyon fontos szó: komplexitás. Nem pejoratív szó, hogy komplex valami, összetett: így hozta a történelem, és a sorsuk, hogy csak így tudja megoldani, hogy békességben éljenek egymással.

Ezzel a rövid áttekintéssel szerettem volna már a legelején éreztetni Belgium különleges államszervezetét, s elhelyezni benne a német nyelvű közösséget. Belgium hallatán ugyanis a legtöbben Flandriára és Vallóniára gondolnak, a politikailag tájékozottabbak esetleg tisztában vannak Brüsszel Fővárosi Régió speciális helyzetével is, de csak kevesen ismerik az 1920 óta, tehát a versailles-i békeszerződés óta Belgiumban élő, mintegy 74 ezer lélekszámú német nyelvű közösség helyzetét. Akkor még csak 60 ezren voltak körülbelül. Korhecz Tamás barátomtól azt kaptam feladatul, hogy ennek a német nyelvű közösségnek a helyzetét mutassam be.

A belgiumi lakosság 0,7 százalékát adó német nyelvű közösség 875 km2-en él, 9 település tartozik hozzá, fővárosa Eupen. A német nyelvű közösség területére belépve azt gondolhatnánk, hogy már nem is Belgiumban vagyunk, hiszen minden felirat csak németül olvasható, nincs kétnyelvűség, a helyi rádió és a televízió németül sugároz adásokat, az emberek az utcán és a hivatalokban németül beszélnek. Az más kérdés, hogy mindenki tud franciául, esetleg angolul, a német nyelvű közösség zászlaja lobog a belga zászlóval együtt a középületeken. Elegáns kormányzati és parlamenti épület fogadja az Eupenbe érkező látogatókat. A német nyelvű közösség Belgium leggazdagabb közössége, nincs munkanélküliség, az országban a GDP itt a legmagasabb. Tehát még azt is mondhatjuk, hogy gazdaságilag szerencsés helyzetben vannak Belgiumon belül is, mert Vallóniában azért van munkanélküliség és van szegénység is.

Ahhoz, hogy a belgiumi német nyelvű közösség helyzetét megértsük, vissza kell mennünk a XX. század történéseihez. Belgiumot, hasonlóan az európai államok többségéhez, két világháború rázta meg, mind a kettő eltérő sokkot okozott a társadalomban. Az első világháború előtt a francia nyelvűek és flamandok békességben éltek, viszonylagos békességben, bár a francia nyelv dominanciája jelentős volt. Semleges országként jó kapcsolatot alakítottak ki Németországgal és Franciaországgal, a katolikus flamand közösségnek fontos gazdasági kapcsolatai voltak elsősorban Németországgal, a liberálisabb frankofón lakosság pedig főként Franciaországgal ápolt baráti kapcsolatot. A háborúban a belga hazafiak bátran viselkedtek, az első világháborúban nem kollaboráltak I. Albert király ellenállást hirdetett, nem kívánt kapitulálni. Érthető, hogy Belgium Franciaországhoz hasonlóan ma is büszkén tekint első világháborús szerepvállalására. A háborút követő versailles-i békeszerződés 31. és 39. cikkelyei alapján az Eupen és Malmedy közötti, addig Németországhoz tartozó területet, ezt a kis területet Belgiumhoz csatolták azzal, hogy e területen népi konzultációt kell majd tartani annak végleges hovatartozásáról. A népi konzultáció a történészek szerint nem volt szabad, az érintett, akkor még kb. 60 ezer főt számláló német nyelvű lakosság meg volt félemlítve.

A két világháború közötti időszak a flamand ébredés jegyében telt el. Gentben létrejött a flamand nyelvű egyetemi képzés. az ország kétnyelvűvé kezd válni. A flamand közösség egyre nehezebben viseli a francia nyelvű politikai vezetők és az értelmiség flamandokat lenéző magatartását, így nem véletlen, hogy Flandria lakossága egyre több jogot, elsősorban nyelvi jogot követel magának.

A Belgiumhoz csatolt német nyelvi területen élők jogai ezzel szemben legfeljebb a Népszövetség által rögzített kisebbségi jogok érvényesülése szempontjából jöhettek volna számításba, de jól tudjuk, hogy a két világháború közötti időszakban a kisebbségi jogok nem voltak igazán az érdeklődés homlokterében. A belgiumi németség inkább büntetésként élte meg az országváltást. Hitler 1933-ban történt hatalomra kerülését követően németségükben inkább a büszkeség jelent meg.

A második világháborúban a német nyelvű lakosság ismét a Német Birodalom részévé vált. Belgiumban a francia nyelvűekkel szemben a flamandok közül többen a megszállókkal való kollaborálást választották, és maga a király, III. Leopold sem állt ellen. A flamandok és a francia nyelvűek ezért eltérő módon élték meg a német megszállást. A háborút követően a 64 ezer főt számláló német nyelvű közösségből pedig 6-7 ezer főt internáltak vagy börtönöztek be. Mintegy négyezer belgiumi némettől átmenetileg megvonták a polgárjogokat, a német nyelvű közösség közigazgatásban dolgozó tagjai többségükben elvesztették az állásukat. Azt kell mondani, teljes retorzió érte a belgiumi németnyelvű közösséget a második világháború után. A második világháború után a flamandok és a vallonok inkább a háború áldozatainak, míg a belgiumi német nyelvűek inkább bűnös nemzetnek érezhették magukat. 

Tehát az alap nem túl jó - ha szabad így mondani - a németnyelvű közösség számára a második világháború után. Ha a belgiumi közösségeket vizsgáljuk, az 1970-es évek elejéig nagyon komplex kép bontakozik ki, amelyet legjobban a nyelvi közösségek közötti sérelmek és a kölcsönös bizalmatlanság jellemez. Kérdésessé válik, hogy az unitárius Belgiumot meddig lehet együtt tartani. Megindul a gondolkodás a decentralizációról, a nyelvi közösségek autonómiájáról, majd később, az 1980-as évek végétől, végül a föderációról.  Mindehhez társadalmi fejlődésre volt szükség. A német nemzetiségűeknek meg kellett szabadulniuk a „bűnös nemzet” tudattól, a francia nyelvű és a flamand nyelvű lakosságnak is rá kellett jönnie arra, hogy együtt csak úgy lehet élni, ha mindenki önálló hatáskörrel rendelkezik a saját dolgaiban. A belga föderáció létrejötte hosszas folyamat eredménye volt. Mindeddig hat államreform járult hozzá ahhoz, hogy Belgiumban kompromisszumok révén elősegítsék a különböző népcsoportok együttélését.

A belgiumi németség az 1970-es évektől kezdett részt vállalni a Belgiumot érintő társadalmi és intézményi vitákban. Az egyébként önálló egyetemmel, felsőoktatási intézménnyel nem rendelkező közösség különleges módon szerveződött meg. Egyszerű emberekről volt szó. Tehát a németnyelvű közösség területén nem diplomások laktak, akiket, nem tudom, Nobel-díjakra terjesztettek volna föl, hanem egyszerű emberek. A fiatalok azonban, akik tanulmányaikat Louvain-ban francia nyelven folytatták, a katolikus egyetemen, és a német származású fiatalok itt láthatták közelről, hogy milyen viták folynak a flamandok és a francia nyelvűek között. Ez, érthető módon, őket is a nemzeti, közösségi indentitásuk kifejezésére sarkallta. Tehát tulajdonképpen a flamand–vallón vita hozzásegített ahhoz, hogy a németnyelvű fiatalok is elkezdjenek érdeklődni a politika iránt, a közélet iránt. Kialakult egy német nemzetiségű értelmiség – ez alapvető fontosságú dolog, mert értelmiség nélkül nehéz autonómiáról beszélni. A német nyelvű közösség jelenlegi miniszterelnöke Karl Heinz Lambertz is Louvain-ban végezte tanulmányait, ott csatlakozott a szocialista párthoz és futott be a későbbiek során országos karriert. Ma már Európában ismert helyi miniszterelnök, tehát egy önálló egység miniszterelnöke.

Amennyiben az intézményi kérdéseket vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az unitárius Belgium életében a föderalizmus felé vezető úton az első lépés a belga alkotmány 1970. évi módosítása volt, mely három nyelvi közösséget hozott létre. Megjelent a Francia Közösség, a Flamand Közösség és a Német Nyelvű Közösség fogalma az alkotmányban. Ez alapján került sor első alkalommal 1973. október 2-án a Német Nyelvű Közösség Parlamentjének a megválasztására. 1973-at írunk, és ’93-at, amikor a föderáció már létezik. Húsz évet képzeljünk el, folyamatos fejlődés jegyében. 1973-ban az autonómia területén az első lépés ezzel a mozzanattal történt meg.

Meg kell jegyezni, hogy az autonómia kezdeti létrejöttéhez kellett a flamand és vallon belegyezés is. Maga a német nyelvű közösség politikai elitje 1970-ben még nem volt olyan jelentős, hogy önmaga ki tudta volna harcolni az autonómiát. Vélhetőleg a flamandok és vallonok is úgy gondolták, hogy kettőjük vitáiban jól jöhet egy kicsi szövetséges támogatása. Az 1970-es években a német nyelvű közösség (az összlakosság 0,7 százaléka) sem tudta biztosan, hogy mihez tud majd kezdeni a flamandok és a vallonok vitája eredményeként megszerzett autonómiával. 

Az 1970-es és 1980-as évek a német nyelvű közösségben tehát az identitáskereséssel és a történelem értékelésével teltek. Saját maguknak is tisztázniuk kellett, hogy valójában kik is ők, mi a múltjuk és jövőképük, mi legyen a viszonyuk a többségi nemzettársakhoz, elsősorban a szomszédos Vallon Régióhoz. Számos konferenciát, rendezvényt tartottak, melyre meghívást kaptak flamandok és francia nyelvűek is, elősegítve ezzel a különböző nyelvi közösségek egymáshoz való közeledését, egymás jobb megértését, megismerését.

Az intézménytörténet az 1980-as évektől kezdődően a különböző belgiumi folyamatoknak köszönhetően felgyorsult. Táviratszerűen néhány dátum:

• Az 1980-1983 közötti államreformnak köszönhetően a német nyelvű közösségnek jogában áll rendeleteket elfogadnia a kultúra területén, sőt a Vallon Régióval történő megállapodás esetében a Vallon Régiótól is átvehet hatásköröket;
• 1984. január 30. is fontos dátum. Ezen a napon választották meg első alkalommal a német nyelvű parlament első kormányát. Ma is 3-5 tagú kormánya van ennek a közösségnek;
• 1988-ban a teljes oktatásügy az állami finanszírozással együtt átkerül a német nyelvű közösséghez;
• 1991-ben a belga alkotmány német nyelvű változatának ugyanolyan jogi ereje van, mint a flamand és francia nyelvű változatnak;
• Belgium 1993-ban hivatalosan is föderatív állam, és a belga parlamentben hivatalban van tagja, a német nyelvű közösség intézményrendszerét tehát maga jogosult meghatározni.
• A német nyelvű közösség ’93-ban műemlékvédelem, területfejlesztés, munkaerő-politika, segélyezés-politika területén is újabb hatásköröket kap.
• A közösségnek saját médiuma van, a kormánynak jogában áll megállapodást kötni a szövetségi szinten működő médiahatósággal;
• 2001-ben a német nyelvű közösséghez tartozó községek finanszírozását illetően magasabb központi, állami arányt állapítanak meg.
• Nemzetközi egyezményeket köthetnek. Ilyen a Magyarországgal 2001-ben kötött nemzetközi szerződés, amelyet jóváhagyott a németnyelvű közösség parlamentje és a magyar országgyűlés egyaránt.

Tisztelt Kollégák!

Tehát mint említettem, korábban Belgiumban dolgozhattam mint diplomata, majd fiatal koromban ösztöndíjasként sok barátra leltem Louvain-la-Neuve-ben. Engedjék meg, hogy személyes véleményemet is elmondjam.  2000-ben jártam először a kb. 18 ezer lakosú Eupenben, a német nyelvű közösség fővárosában. Addig magyar diplomata hivatalos látogatást nem tett ebben a kis közösségben. Karl-Heinz Lambertz helyi miniszterelnök fogadott kitüntető bizalommal és szeretettel. Azóta is tartom vele a kapcsolatot, barátomnak is mondhatom, többször járt Magyarországon, jól ismeri az Európában kisebbségben élő nyelvi közösségek történetét, jelen helyzetüket. Amikor jeleztem neki telefonon, hogy ma itt tartok előadást, azonnal tudta, hogy hova jövök, mi a vajdasági magyarok helyzete, mit jelent az autonómia ebben a térségben. Látható, hogy a német nyelvű közösségben dolgozó politikusok számon tartják, hogy kik lehetnek szövetségeseik az egyesülő Európában. Az Európai Uniónak, a határ menti együttműködéseknek Lambertz úr nagy jelentőséget tulajdonít, de keresi azokkal az autonómiával rendelkező közösségekkel a kapcsolatot, amelyekkel érdemes tapasztalatot cserélni, s amelyek érdekeik védelmét és érdekeik egyeztetéséről is.  A Lambertz úrral történt beszélgetés alapján egy közösség autonómia igényét illetően az alábbi tanulságokat tudom levonni:

1. Az autonómiát illetően nincs egyfajta modell Európában. Az, ami megvalósítható egy országban, nem biztos, hogy alkalmazható modell lenne más ország számára is. Belgiumban a flamandok és vallonok együttélését segítette elő az, hogy az unitárius államból elmozdultak a föderáció irányába. A német nyelvű közösség jól ráérzett arra, hogy neki is van lehetősége az autonómiára. Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy szükség van autonómiára, sőt, megtanultak élni is vele. Az autonómiához szükség van politikai elitre is, amely ma a német nyelvű közösség vonatkozásában messzemenően biztosított.
2. A német nyelvű közösség hatáskörei 1970 óta folyamatosan bővülnek. A folyamatosság fontos, nem lehet egyszerre minden hatáskört megszerezni. Először bizonyítani kell, hogy a megszerzett hatáskörökkel jól sáfárkodik a közösség, s utána lehet további hatáskörökön gondolkodni. Fontos üzenet tehát a lépcsőzetesség, a fokozatosság elve. Ehhez is politikai bölcsességre, a központi állammal való racionális tárgyalásokra van szükség.
3. A német nyelvű közösség jól érzi magát Belgiumban, nem kíván önálló állam lenni és nem kíván elszakadni, vagy Németországhoz csatlakozni. A sajtóban többször is napvilágot látott, hogy Belgium esetleges szétválása esetén a német nyelvű közösség inkább szeretne Luxemburghoz csatlakozni, mintsem Németországhoz. A kivívott autonómiát könnyebben meg lehet őrizni esetleg Luxemburgban, mint Németországban. Mindez azonban csak hipotetikus feltételezés, amelynek jelenleg hál’ Istennek semmilyen alapja sincsen.
4. A német nyelvű közösségtől sokat tanulhatnak Európa nemzetei. Többek között azt, hogy az autonómiára egy közös cél érdekében van szükség, ezért nem a többségi nemzetekkel szemben, hanem velük együttműködve lehet csak elérni. Belgiumban a föderatív államberendezkedés biztosítja azt, hogy a különböző nemzetek békében tudnak együtt élni. Ehhez három tényezőre van szükség: megfelelő politikai klímára, politikai akaratra, valamint tudásra, hogy a célokat hogyan lehet közösen elérni.

A belgiumi német nyelvű közösség a versailles-i békeszerződéstől kezdődően napjainkig nagy utat járt be.  A két világháború között nem találta helyét, a második világháborúba pedig belesodródott, később „bűnös nemzet” volt. Az 1970-es évektől kezdődő belgiumi államreformok következtében viszont otthonra lelt és mára a belga föderáció aktív, hatáskörrel rendelkező tagja. A közösség politikusai szeretnének a jövőben önálló regionális státust kapni - ez szerepel célkitűzésük között. A közösség vezetői jól tudják, hogy ezt csak tárgyalások és kompromisszumok révén érhetik el. A belgiumi német nyelvű közösség egyfajta példaként is szolgálhat Európa nemzeteinek arra, hogy miként lehet békés, tárgyalásos úton megoldásokat találni a különböző nemzetek együttélésére – én legalábbis ezt így láttam.

Köszönöm szépen a figyelmüket.