Kormányportál

Trócsányi László az alábbi beszédet mondta a Francia Intézet rendezvényén 2015. október 30-án. Leirat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Nagykövet úr, Elnök úr, Professzor urak, Alkotmánybíró asszony, Kedves Kollégák, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy anyanyelvemen szólaljak meg, azon szeretnék mindenkit üdvözölni. El kell mondani, hogy otthon is érzem magam a Francia Intézetben, mint volt párizsi nagykövet mindig nagy barátsággal tekintek Franciaországra és úgy gondolom, hogy minden olyan kezdeményezés, amelyet Franciaország és Magyarország együtt tesz, az az Európai Unióban rendkívül fontos értékkel bír.

Mindig hálás vagyok tehát azokért az alkalmakért is, amelyek segítenek megállni, együtt gondolkodni és elmélyedni olyan témákban, amelyeknek nem annyira azonnali, mint inkább hosszú távú jelentősége van. Még szeretnék köszönetet mondani Éric Fournier nagykövet úrnak; Bartóki-Gönczy Balázs úrnak, akit szintén régóta ismerek, a Franciaországi Ösztöndíjasok Egyesületének elnökének; Koltay Andrásnak is, docens úrnak, az MTA Médiatudományi Kutatócsoportja vezetőjének.

A következő néhány percben szeretném Önöknek elmondani, milyen – részben szubjektív – gondolatokat, képzettársításokat, emlékeket idéz bennem a rendezvény címe. Majd arról fogok szólni, hogy hol helyezném el a sajtószabadságot és a blaszfémiát, illetve annak tilalmát az alapvető szabadságjogok védelmének rendszerében, illetőleg arról, hogy milyen feszültséget érzek a címben megjelenő két pólus között. Végül pedig arról szeretnék szólni, hogy hogyan véli feloldani a magyar Alaptörvény és a jogrendszer ezen feszültséget.

„Sajtószabadság és blaszfémia: határvonalak a különböző kultúrákban”. Elgondolkodtató, szinte provokatív cím és provokatív alcím. Önmagukért beszélnek, de egyben feszültséget is hordoznak. Szeretném ezt a feszültséget előadásomban előbb megragadni, majd elmondani azt is, hogyan vélem feloldhatónak.

Mely pontok között áll fent feszültség?

A sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága egyértelmű, pozitív eszmény. Különösen olyan országokban van jelentősége ezen jogoknak, ahol nem túl távoli múltban diktatúrák különböző formái valósultak meg, s ahol a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága nem létezett. Ilyen volt Magyarország is, de ilyennek tekinthetjük Közép-Kelet-Európa többi országát is.

A véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus jogállam sine qua non-ja. Csaknem feltétlen alapjog. Korlátját képezi mégis, hogy gyakorlásával nem sérthetem meg mások emberi jogait és szabadságát. De mi a teendő, ha a sérelem nem egyént, hanem közösséget ér? Lehet-e ez a közösség vallási közösség? Ha kritikával, vagy gúnnyal illetnek valamilyen vallási tanítást, akkor az adott vallást követő egyén jogai sérülnek-e? Jogvita tárgyává tehető-e a sérelem? Íme, a feszültség, íme, egy töréspont.

A véleménynyilvánítás szabadsága, mint anyajog pozitív tartalmú. A blaszfémia ezzel szemben negatív magatartást sugall, amit sokak szerint tiltani kell, akár véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával is. De korlátozhatja-e a szólásszabadságot a blaszfémia tilalma? Vagyis büntető vagy polgári jogi védelemben lehet-e, vagy adminisztratív védelemben kell-e részesíteni azt, amit egy adott vallás hívei szent dolognak tartanak? Többé-kevésbé ismert, hogy sok muszlim országban az állami büntetőjog szankcionálja, ha valaki az iszlám tanítását, Istent vagy Mohammed prófétát káromolja, vagy kigúnyolja. Bahrein és a Maldív-szigetek alkotmányai tartalmaznak például olyan rendelkezéseket, amelyek az iszlám tiszteletben tartása érdekében korlátozzák a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot.

Ám a dilemma nem csak az iszlám jog talaján álló, hanem más formában más országokat is érint.

Írország alkotmánya például kimondja, hogy bűncselekménynek minősül az istenkáromló tartalmak közzététele. A Norvég Királyság alkotmánya a vallás megvetése elleni küzdelem érdekében korlátozni engedi a véleménynyilvánítás szabadságát. A görög büntető törvénykönyv például az Istennel, a hittudománnyal, valamint a görög ortodox vallással szemben elkövetett istenkáromlást szabadságvesztéssel rendeli büntetni. A dán büntető törvénykönyv szankcionálja azt, aki gúnyt űz valamely törvény által elismert vallás hittételéből.

Én nem állítom azt viszont, hogy ezek a kijelentések, amik alkotmányos tételek, vagy akár a büntető törvénykönyvben vannak, a gyakorlatban is megvalósulnak. Emlékezzünk vissza, amikor Dániában egy karikaturista Mohammedről egy karikatúrát tett közzé, nem vagyok benne biztos, hogy gyakorlatilag ezek a tételek, amelyek a dán btk.-ban benne vannak, alkalmazásra is kerülnek. Ezek olyan tételek inkább, amelyek benne vannak egy jogrendszerben, ezek alkalmazása egy második kérdés vet föl majd.
Még egyazon jogcsaládon belül sem könnyű egyensúlyt és egységes választ találni. Az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjoga e tekintetben tudniillik széles mozgásteret enged a tagállamoknak, óvakodva attól, hogy e területen egységes európai mércét állítson föl. Tehát nehéz területen mozgunk. A Bíróság például egy 1994-es, az Otto Preminger kontra Ausztria ügyben hozott ítéletében elfogadta az osztrák állam érvelését, hogy a katolikus hívek jogainak védelme indokolttá teheti egy film forgalmazásának előzetes megtiltását, és kimondta, hogy az Egyezményben biztosított vallásszabadság gyakorlása magában foglalja az állam azon tevőleges kötelezettségét is, hogy a hívőket megóvja a zaklatástól, és biztosítsa számukra a békés vallásgyakorlás lehetőségét – és ezáltal korlátozhatja a szólásszabadságot – mondta az Emberi Jogok Európai Bírósága 1994-ben.

A közéleti vitáknak ugyanakkor a strasbourgi bíróság széles teret enged, így állapította meg például 12 évvel később a Klein kontra Slovakia ügyben, hogy az egyik legfőbb papi méltóság gyalázása nem a közösség hite, egyháza, hanem az érsek személye ellen irányult, és mint ilyen a véleménynyilvánítás szabadságának védelmét élvezi. Az Emberi Jogok Európai Bírósága hangsúlyozza, hogy nincs megfelelő alap arra, hogy a blaszfémiát szankcionáló jogszabályok ellen általában fellépjen.

A globalizáció idején, a különböző népek, eszmék, jogrendszerek, vallások, kultúrák találkozása elkerülhetetlen. Korábbi jogalkotóknak ezzel nem kellett számolniuk. Európában az előző két évszázad a szekularizáció kora volt. Az arab világban azonban elkezdődött ugyan a folyamat, de megtorpant. Az idősebbek még mint fordulópontra emlékeznek Khomeini ajatollah iráni iszlám forradalmára. És láthatjuk az iszlám jogának térnyerését az Arab Tavaszt követő egyes alkotmányozásokban is. Feszültségforrás, potenciális konfliktus lehet: a mélyen szekularizált Nyugat találkozása az iszlámot soha meg nem tagadó Kelettel. A dolgot tovább bonyolítja, hogy Európa – talán éppen a bevándorlás hatására is – újra elkezdte magát önnön identitása felől faggatni. A vita az Alkotmányszerződés elfogadása, azaz el nem fogadása idején tört felszínre. Egyesek Európa zsidó-keresztény gyökereit hangsúlyozzák, míg mások a humanizmus és a felvilágosodás eszméiben és vívmányaiban találják meg a fő igazodási pontot. Jómagam a demokratikus átalakulás utáni első szabad választáson miniszterelnökké választott néhai Antall Józseffel értek egyet, akinek szállóigévé vált mondása szerint Európában még az ateista is keresztény – nem vallási, hanem történelmi okokból. Hiszen még a felvilágosodás is a kereszténységtől kölcsönözte eszméit. Erre nem én, hanem II. János Pál pápa hívta fel a figyelmet utolsó, Emlékezet és azonosság című könyvében. Ezek az értékek nem zárják ki egymást, hanem együtt növekedhetnek bennünk.

De mi a helyzet a különböző vallások, civilizációk együttélésével?

Az elmúlt évben igazságügyi miniszterként két közel-keleti országban is volt alkalmam látogatást tenni. A napokban tértem vissza Jeruzsálemből. A város nevében van a béke: shalom, szálem. Az Óváros négy, arab, keresztény, örmény és zsidó negyedre oszlik. Évszázados, de törékeny status quo ez. Béke egyelőre nincs a két nép, a palesztinok és az izraeli zsidók között. A konfliktus során ki-ki évezredes, vallási eredetű jogokra hivatkozik. Kié volt előbb a Templomhegy? A többfelekezetű, szomszédos Libanon is feszültséggel terhes nyugalmat éreztem. Annak idején pedig brüsszeli vagy párizsi nagykövetként láttam, amint zárt közösségek alakulhatnak ki a nagyobb nemzeti közösségen belül a maguk sajátos szabályaival. A nagyobb közösség értetlenül áll a jelenség előtt, amint a kisebb közösség sem feltétlenül érti, miért kellene szokásain, hagyományain változtatnia.

Az elmúlt évtizedek nyugat-európai tapasztalatai azt mutatják számomra, mintha az integrációs törekvésekben gyengülés jelentkezne. Ebből is konfliktus lehet. A társadalmi együttélésnek, integrációnak egymástól eltérő modelljei és gyakorlatai vannak Európában, köztük sikeres és sikertelen példákkal egyaránt. Nagyon sok múlik az érkezőkön és a fogadtatáson egyaránt.

Az eddigiek egy viszonylag sokat utazott embernek a reflexiói és impressziói voltak. Térjünk most vissza a témánkhoz, amelyről mint kormánytagnak van álláspontom. A blaszfémia tilalma és a sajtószabadság összeütközése kapcsán két példa juthat eszünkbe: az egyik Keletről, a másik Nyugatról. Több iszlám országban, ahol a jogrend alapjául a saría, vagy annak valamilyen értelmezése szolgál, a blaszfémiát, vagyis az Istent, a Prófétát, a Koránt vagy más szent dolgot érő káromlást súlyos büntetőjogi szankció, esetenként halálbüntetés fenyegeti. Nem egy esetben a kisebbség, nem ritkán a keresztény közösségek ellen fordítják ezeket a rendelkezéseket. Nyugaton a helyzet összetettebb. A Charlie Hebdo szerkesztőségét ért merénylet kapcsán szembesültünk újra azzal, hogy a vallásos meggyőződés, szertartások, jelképek kigúnyolásával sérülhet az adott vallás híveinek érzékenysége, méltósága, akkor az erőszakos, elítélendő és meg nem engedett reakciókhoz vezethet. Egy dán szatirikus lap 2005-ben már jelentetett meg Mohammed-karikatúrákat. Nem sokkal később a több ezer kilométerre lévő törökországi Trabzonban egy ezen feldühödött török fiú lelőtt egy olasz katolikus papot, Andrea Santoro atyát. A merénylő a keze ügyében lévő keresztényen akart elégtételt venni. Keveset számított neki, hogy a dán karikaturisták nem mint keresztények gúnyolták ki a Prófétát: lapjuk, csakúgy, mint a Charlie Hebdo, aligha keresztényként határozza meg magát. De a tudatlanság és dezinformáció globalizált, valós idejű kommunikációs csatornákkal gyilkos kombinációt alkothatnak.
Ha azonban a sajtószabadságot abszolút prioritásnak tekintjük, akkor a jog nem részesítheti külön védelemben a vallásokat. Marad az egyéni lelkiismeret és felelősség mint belső korlát?

Kell-e választanunk egyfelől a véleménynyilvánítás szabadsága és a vallásszabadság között, ha az utóbbi részének tekintjük a vallásos identitás és önkifejezés jogi védelmét is? Véleményem szerint nem. A feszültség feloldható. A magyar Alaptörvénynek és jogrendszernek sikerült megtalálnia szerintem azt a szintézist, amely a történelmi előzményeknek, a kor követelményeinek és jogi kultúrájának megfelel. Gondoljunk csak bele, hogy nemrég, a rendszerváltás előtt a vallásos érzületet mint tudománytalant, kihalásra ítélt csökevényt szabad, sőt, ajánlatos volt gúnyolni Magyarországon. Elég az 50-es, 60-as évekre kell csak gondolnunk, mi történt ekkor Magyarországon.

Az Alaptörvényben az „Alapvetések” után rögtön a „Szabadság és felelősség” cím következik. Ez rögzíti a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát. Ám hozzáfűzi, hogy ezek gyakorlása nem irányulhat bizonyos közösségek, többek között vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az Alaptörvény – merészen – a közösséghez tartozó személyek számára biztosítja az actio popularist is: ők jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni. Ezt fejti ki az új Polgári Törvénykönyv is az alábbiak szerint: „A közösség bármely tagja jogosult a személyisége lényeges vonásának minősülő, a magyar nemzethez, illetve valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösséghez tartozásával összefüggésben a közösséget nagy nyilvánosság előtt súlyosan sértő vagy kifejezésmódjában indokolatlanul bántó jogsérelem esetén … személyiségi jogát érvényesíteni.” A bírói joggyakorlat fogja kimunkálni e tényállás elemeinek pontos jelentését, felállítani a köztük lévő egyensúlyt. Mi minősül a személyiségi jog lényeges elvonásának? Mit tekintsünk súlyosan sértőnek vagy éppen indokolatlanul bántónak?

A Ptk.-ban a most említett új szabályozás paradigmaváltást jelent a korábbi szabályozáshoz képest. Addig ugyanis a bírói gyakorlat nem tudott mit kezdeni az olyan megszólalásokkal, amelyeknél a gyűlöletkeltés egy adott közösség, csoport ellen nyilvánvaló volt ugyan, de konkrét személyhez kötődő sérelemre nem lehetett hivatkozni. Ilyen perek voltak is, s a pereket mindig elbukták, mert ugye nem volt az egyén érintetten, név szerint ebben megnevezve. Ezzel, amit most hoztunk létre, a Polgári Törvénykönyv implementálja az Alaptörvényben megjelenő, már említett actio popularis-t, vagyis bárki kezdeményezheti az eljárást, tehát a közösség védelmében annak bármely tagja felléphet immár. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos változás.

A Polgári Törvénykönyvvel és az Alaptörvénnyel összhangban szabályozza a kérdést a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvényünk, amely kimondja, hogy a médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség…, továbbá … vallási közösség elleni gyűlölet keltésére, sem kirekesztésére.
A Btk.-nak a gyűlöletbeszéd tilalmára, a közösség elleni uszítás tényállására vonatkozó szakasza egyebek között a valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport elleni gyűlöletre uszítást rendeli büntetni, ha nagy nyilvánosság előtt történik.

A globalizáció, az internet, a közösségi oldalak korában ennek a szabályozásnak is megvannak a nyilvánvaló korlátai. Ha valaki gyűlöletbeszéddel milliókat akar elérni az interneten, nem kell mást tennie, mint egy olyan országból szolgáltatnia ezt a tartalmat, ahol ez nem ütközik törvénybe és a szolgáltatás leállíttatása alig leküzdhető akadályokba ütközik akkor is, ha egyébként a jogsérelem nálunk valósul meg. Nagy jelentősége lenne tehát a nemzetközi, ezen belül az európai együttműködésnek, jogharmonizációnak, valamilyen globális, de legalább európai anyagi és eljárási keret kialakításának.

Szeretném egyértelműen leszögezni, hogy a kormány a gyűlöletbeszéd iránti zéró tolerancia elvét vallja. E jelenséggel szemben eddig is fellépett még az Alaptörvény szintjén is, illetve az új Polgári Törvénykönyv és az új Büntető Törvénykönyv sajátos rendelkezéseivel. A kormány továbbra is fellép, ha kell jogalkotás kezdeményezésével vagy más intézkedéssel. Jövő tavasszal az izraeli kormánnyal közösen szervezünk nemzetközi konferenciát az online gyűlöletkeltés elleni küzdelem témakörében. Most jártam Izraelben és e témakörben megállapodást kötöttünk az izraeli igazságügyi minisztériummal.

Végezetül hadd utaljak vissza ismét az Alaptörvényre. Ebben véleményem szerint három olyan kulcsfogalom van, amelyek együtt segítenek eligazodni, helyes jogszabályokat alkotni és helyes ítéleteket hozni. Ezek pedig a szabadság, felelősség és az emberi méltóság. Ha ez a három védendő érték békében él egymással, akkor fognak az egyének és a közösségek is békében élni. Az ember szabadságához és méltóságához is hozzátartozik, hogy hitét, vallását, identitását tiszteletben tartsák. Ezek is védendő értékek tehát.

Mindehhez azonban mindenkinek az egyéni lelkiismeretére is szükség van: az alkotmány, a jogrendszer is csak a kereteket teremtheti meg. A főszereplő a jogait gyakorló személy. Itt lép be  újra a vallás, a kultúra. Ezek formálják a lelkiismeretet. Itt lép be az aranyszabály, amely valamilyen formában minden vallás tanításában ott van, s nem egyes civilizációk, hanem az emberi civilizáció alapja: ne tedd azt a másiknak, amit nem szeretnéd, hogy veled tegyenek, de tedd azt a másiknak, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek. Védd úgy a másik szabadságát, mint a sajátodat; őrködj a másik méltóságán úgy, mint a sajátodon. Ősi recept, de a XXI. században érdemes lesz újra elővenni és alkalmazni nem csak egyéneknek, hanem a közösségeknek és a népeknek egyaránt, már csak azért is, hogy béke legyen.

Köszönöm szépen a figyelmet.