Trócsányi László igazságügyi miniszter Fodros Istvánnak adott interjúja a Diplomata Magazin 2014. július 21-i számában jelent meg.

Az újraválasztott Orbán-kormány igazságügyi minisztere nemrég még párizsi nagykövetként képviselte Magyarországot. A komoly egyetemi munkássággal is rendelkező Trócsányi László dolgozott már ügyvédként, belgiumi nagykövetként, 2007 és 2010 között az Alkotmánybíróság tagja volt. A nem mindennapi karriert befutott tárcavezető a Diplomata Magazinnak adott interjút.

– Ön az egyik első interjújában úgy fogalmazott, hogy diplomataként jogász volt, új hivatalában pedig jogászként lesz diplomata.

– A jogásznak és a diplomatának legfőbb feladata az érdekképviselet, illetve a vitás ügyek hatékony, tárgyalásos rendezése. A különbség abban rejlik, hogy egy személy, egy csoport, vagy egy egész állam képviseletét kell-e ellátni. Mindegyik esetben fontos az álláspontunk mellett történő határozott kiállás és a pontos, jól felépített érvelés, de legalább ugyanennyire lényeges a konstruktív dialógusra és az együttműködésre való törekvés. A kormány tagjaként is ebben a szellemiségben szeretném képviselni hazámat az Igazságügyi Minisztérium élén, amelyre nem titok, hogy „jogászminisztériumként” tekintek. Büszkeséggel tölt el, hogy az újra önállóvá vált igazságügyi tárca vezetőjeként vehetek részt a jogalkotási munkában, a jogásztársadalommal történő kapcsolattartásban, valamint képviselhetem az ország érdekeit az európai intézmények és Magyarország között esetlegesen fennálló jogvitákban.

– Miniszterként is folytatni kívánja oktatói tevékenységét a Szegedi Tudományegyetemen, ahol nem „csak” professzor, hanem a nemzetközi tudományos együttműködés egyik fő előmozdítója?

– Bár Magyarországon a harmadik legjelentősebb idegen nyelv a francia, meglátásom szerint a frankofónia nem kap elég figyelmet. A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara jelentős tapasztalattal rendelkezik a frankofón egyetemekkel történő tudományos és akadémiai együttműködések terén. A legújabb és legszorosabb kooperáció a franciaországi Lille városában található, elismert politikatudományi egyetemmel, az Institut d’Etudes Politiques de Lille-lel alakult ki. A két felsőoktatási intézmény francia nyelvű közös képzést hozott létre Európa-tanulmányok szakirányon, amelynek keretében a magyar és nemzetközi hallgatók három félévet Szegeden, egy félévet pedig Lille-ben töltenek. Véleményem szerint ez egy rendkívüli lehetőség. A magyar és külföldi diákokat egyaránt fogadó szak nemzetközi hangulata, valamint a külföldi mobilitási félév lehetővé teszi a hallgatók számára, hogy több ország kultúráját is közelről megismerjék. Látókörük az által is szélesebb lesz, hogy a magyar egyetemi módszertan mellett, a nyugat-európai felsőoktatás metodikáját is elsajátítják. Ez természetesen többleterőfeszítéseket követel meg a hallgatóktól, ugyanakkor a befektetés megtérül, hiszen a két év elteltével a francia és a magyar felsőoktatási intézet mesterdiplomáját egyaránt megszerzik. Az egyetem frankofón kapcsolatait tovább szélesítendő, tervezzük még egy szintén francia nyelvű Afrika-tanulmányok szakirány elindítását is az afrikai Senghor Egyetemmel szoros együttműködésben. Az említett képzések, a szegedi egyetem szellemi tőkéje, valamint Szeged város földrajzi elhelyezkedése – a magyar–szerb–román hármas határ közelsége – mindamellett szólt, hogy a francia kultúrkörhöz kapcsolódó egyetemi munkát összefogó Frankofón Egyetemi Központot is itt hozzuk létre.

– Hivatali esküje előtt egy nappal a szerbiai Palicson tartott előadást a nemzetiségi autonómiaformákról. Ez azt sugallja, hogy komoly jelentőséget tulajdonít ennek a kérdésnek.

– Közjoggal foglalkozó szakemberként természetesen kiemelt érdeklődéssel követem a nemzeti kisebbségek jogait a különböző országokban. Palicson a brüsszeli nagykövetként szerzett tapasztalataimról, a belgiumi német nyelvi közösség által birtokolt autonómiáról beszéltem, hiszen az ottani gyakorlat példaként szolgálhat Közép-Európa és a vajdasági magyarság számára is. Régiónk etnikailag, kulturálisan rendkívül színes, ez pedig önmagában is védendő érték. Az a cél, hogy a szomszédos államok az egymás területén élő nemzetiségi közösségekre összekötőként, ne pedig elválasztóként tekintsenek. Éppen ezért hangsúlyoztam a Vajdaságban, hogy aki autonómiát szeretne, annak nem célja elszakadni egy országtól, hiszen az autonómiát nem valakivel szemben építik ki, hanem valakivel együttműködésben.

– Már beszélgetésünk legelején említette az Európai Uniót. Az utóbbi időben sok szó esik arról, hogy az Európai Unió föderális irányba fejlődik tovább. Hogyan látja, valóban megszűnnek fokozatosan a tagállami kompetenciák?

– Ennél összetettebb ügyről van szó. A föderáció gondolata az integráció kezdetétől, tehát a XX. század közepe óta jelen van az európai építkezésben. Az Amerikai Egyesült Államok mintájára szokásos Európai Egyesült Államokról beszélni, amely gondolat időről időre visszaköszön a politikai közbeszédben. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy Európa nem Amerika. Az elmúlt évtizedek európai történései és az EU fejlődése bebizonyították, Európában nem lehet olyan fejlődési pályát bejárni, mint az Amerikai Egyesült Államok esetében. Európa ugyanis máshonnan indul, és ezt nem szabad elfelejteni. A kérdés nem az, hogy miért nincs még Európában föderáció, hanem az, hogy lehet-e egyáltalán. Véleményem szerint nem lehet. Az EU-ban mindig is keveredni fognak a szupranacionális, föderális jegyek, és a lehető leghétköznapibb nemzetállami, kormányközi együttműködésre hasonlító megoldások. Mi, európaiak ugyanis ilyenek vagyunk, és ez véleményem szerint egyáltalán nem jelent problémát. Az európai sokszínűség, a kulturális diverzitás, a történelmi meghatározottság mind olyan tényezők, amelyek ugyan a föderáció útjában állnak, azonban hozzájárulnak Európa és az európaiak gazdagságához. Mindezt a jog nyelvére is le lehet fordítani. Az utóbbi időben több tagállami alkotmánybíróság is foglalkozott az úgynevezett alkotmányos identitás kérdésével, amely tulajdonképpen ugyanezt a kérdést járja körül az alkotmányjog eszközeivel, vagyis hogy a tagállami tradíciók, kultúra, hagyományok alapján létrejött tagállami alkotmányok mennyiben szabnak határt a „végtelen” integrációnak, a föderális Európa létrejöttének. A vizsgálatok azt mutatják, hogy igenis határt szabnak, és nem lehet az integrációt egy ponton túl tovább vinni az integráció ellen ható erők megerősödése nélkül. Ez azért van, mert az emberek úgy érzik, számukra fontos értékektől fosztják meg őket. Legitimációs vitáról is szó van tehát.

– Ezek szerint továbbra is a nemzetállamoké a döntő szerep?

– Az Európai Unió működését szabályozó szerződések szerint mindenképpen, hiszen az unió hatásköre a tagállamoktól származik. A kérdés ugyanakkor bonyolultabb, inkább úgy fogalmaznék, hogy a szubszidiaritás elve, miszerint minden döntésnek azon a szinten kell megszületnie, ahol a kívánt hatás a leghatékonyabb módon elérhető, felértékelődik. El kell dönteni, hogy mi tartozik az unió szintjére, és mi hajtható végre hatékonyabban tagállami szabályozással. A hatékonyság olyan szabályok megalkotását és végrehajtását jelenti, amelyekkel az állampolgárok azonosulni tudnak.

– Igazságügyi miniszterként mit tud tenni annak érdekében, hogy ezeket a gondolatokat az unió szintjén érvényesítse?

– Igazságügyi miniszterként számos olyan feladatom van, amely az EU-hoz és annak döntéshozatalához kapcsolódik. Részt veszek az Igazságügyi Miniszterek Tanácsában, és felügyelem mindazokat a területeket, amelyek az igazságügyi együttműködés keretébe esnek. Különös felelősséget viselek azért, hogy biztosítsam a párbeszédet azokban az esetekben, amikor viták keletkeznek az uniós és hazai szabályozás közötti eltérésekből. E feladatok elég lehetőséget adnak, hogy képviseljem akár a fentebb vázolt gondolatokat is Brüsszelben. Azt gondolom, hogy európai minisztertársaimmal is alkalmam lesz a kérdésben eszmét cserélni, és az európai igazságügyi együttműködést kihasználni, az állampolgárok érdekeit jobban szem előtt tartó unió kialakítása érdekében.