Trócsányi László igazságügyi miniszter az alábbi beszédet mondta A történeti Alkotmánytól az alaptörvényig címmel rendezett konferencián 2015. november 27-én, a Szegedi Tudományegyetemen. A beszéd leirata.
Egy előadó soha sincs könnyű helyzetben. Különösen akkor, ha a végrehajtó hatalom képviselőjeként, igazságügyi miniszterként azon az egyetem rendezvényen szólal meg, ahova ezer szállal kötődik. Az előadó kötelessége a hitelesség, azaz a valóság bemutatása, amely azonban nem lehet más, mint személyes vélemény arról, hogyan látta, látja az előadó a konferencia témáját. John Lukacs szerint a tudás se nem objektív, se nem szubjektív, hanem résztvevő, személyes tudás: a megfigyelés tárgya hatással van a megfigyelőre, de a megfigyelő is a megfigyelt tárgyra. A mai konferencia témája különösen érzékeny, hisz az Alaptörvény elfogadásának közelgő ötödik évfordulója alkalmából kíván egyfajta mérleget felállítani.
Amikor a nemzeti alkotmányról, így az Alaptörvényünkről szólunk, akkor le kell rögzítenünk, hogy az alkotmányban megjelenhet az adott állam politikai filozófiája, államszervezeti berendezkedése, alapjogi katalógusa. Az alkotmány mint az ország legfontosabb törvénye, identitásképző funkcióval is rendelkezik, egyfajta kapocs a múlt, a jelen és a jövő között.
Ahogy Jean-Marc Sauvé, a francia Államtanács alelnöke fogalmazza meg: az alkotmány egyszerre mémoire és projekt, amely egyedi és univerzális is. A nemzeti alkotmánynak reflektálnia kell azokra a társadalmi kihívásokra, amelyek egy adott korszakban felmerülnek. Sőt, kísérletet kell tennie kezelésükre is.
A nemzeti alkotmányok ennek megfelelően sokszínűek. Nincs globális világalkotmány. A világ és így Európa országainak eltérő és gazdag történelmük van, a közös európai alkotmányos örökség mellett a sajátosságok, az eltérő szemléletmódok határozzák meg a nemzeti alkotmányok tartalmát. A francia 1958. évi V. Köztársaság alkotmányét olvasva óhatatlanul megjelenik De Gaulle tábornok határozott egyénisége, akinek híres mondata szerint amennyiben fontossági sorrendet kellene felállítani, első Franciaország, második a francia állam, harmadik a francia jog. Ha a német Alaptörvény megszületésére gondolunk, előttünk van az elbukott harmadik birodalom és az általa elveszített második világháború, a nácizmus bűnei, az újjászülető Németország demokrácia iránti éhsége, a német tartományok, Landok önállósági igényei és Konrad Adenauer bölcs, szerény keresztény szemlélete. A nemzeti alkotmányok magukon viselik a megszületéskori helyzetképet, a magatehetetlen vagy bűnös múlttól való elhatárolódást, az újrakezdés iránti igényt. Mind a francia, mind a német alkotmány identitásképző funkcióval rendelkezik, nem tekinthetők értéksemleges alkotmányoknak.
Magyarországon a második világháború lezárását követően eltitkoltuk, megtagadtuk alkotmányos örökségünket, a kommunista, szocialista időben jelszóként hirdetett, a „múltat végképp eltörölni” eszméje mellett esély sem volt arra, hogy alkotmányos örökségünket, alkotmányos identitásunkat értékeljük, megjelenítsük. A kommunista világképben a mémoire száműzendő volt, a projekt pedig hamis ideológiára épült. A rendszerváltozás demokratikus körülmények között ment végbe, az agyonmódosított 1949. évi XX. törvény keretei között történt a történelmi átalakulás. Diktatúrából demokráciába léphettünk egy eredetileg kommunista alkotmány reformálása révén. Az átmeneti, dátumában és sorszámában még sztálinista, de tartalmában teljesen kicserélődött átmeneti alkotmány kétségtelen érdeme, hogy a rendszerváltásnak közjogi keretet adott. Rögzítette a megváltozott status quo-t. Nem kívánta azonban megjeleníteni sem a mémoiret, sem a projektet. Ennek indokai között említhető, hogy túl közel volt még a múlt, nem alakulhatott ki közmegegyezés a múltról, és a politikai elit a jövőt illetően is bizonytalan volt. 1990-2010 között a magyar alkotmány nem tudott megfelelni annak a követelménynek, hogy az alkotmány egyszerre tartalmazza egy nemzet emlékezetének foglalatát és rajzolja föl a jövő kontúrjait.
A 2010 évi országgyűlési választások teremtették meg annak a lehetőségét, hogy alkotmányozó többség alakuljon ki az Országgyűlésben, így sor kerülhetett az új alkotmány kidolgozására és elfogadására. Az Alaptörvény megszületésének körülményeit, valamint azokat a nemzetközi és hazai vitákat, viharokat, amelyek az Alaptörvény elfogadásával és tartalmával kapcsolatosak voltak, mindenki ismerheti, így előadásomban erről most nem kívánok szólni.
Szintén nem tárgya előadásomnak az államszervezettel kapcsolatos kérdések: ennek az Alaptörvénynek az is a sajátossága, hogy míg a legtöbb új alkotmány vagy alkotmányreform az állam-, illetve a kormányformán változtat, nálunk ezeket szinte érintetlenül hagyta az Alaptörvény. A továbbiakban inkább arra keresem a választ, vajon az alkotmányozó hogyan kívánta rögzíteni azokat a viszonyítási pontokat, amelyek az alkotmányos múltunk, jelenünk és jövőnk közötti eligazodást segítik. Fel kellett tennünk a kérdést, hogy van-e egyáltalán alkotmányos identitásunk, és ha igen, hogyan fedezhetjük fel és érvényesíthetjük a gyakorlatban, az Alaptörvény implementációjakor? Erről szeretnék szólni az alábbiakban.
Az Alaptörvény első feladatai közé tartozik a múltunkhoz való viszony meghatározása. Közhelynek számít már, csak annak van jövője, akinek van múltja is. Kovács István akadémikus, a szegedi jogi kar alkotmányjogi tanszékének egykori legendás vezetője már a rendszerváltozást megelőzősen – 1988-ban – felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar államiság folyamatos léte századokon át napjainkig egészen kivételes, sőt egyedüli képlet Európának ezen a tájékán. Kovács István ekkoriban arra figyelmeztetett, hogy az új alkotmánynak figyelemmel kell lennie a több mint ezer éve szakadatlanul létező magyar állam által ránk hagyott örökségre. Ahogy ő fogalmaz: „Az ezer éves magyar államiságból származó örökség nemzeti létünk folyamatosságának szükségszerű velejárója, amelyet az alkotmányban is kifejezésre kell juttatni.”
Talán nem illetlenség azonnal a nemzet fogalmára irányítani a figyelmet. Az Alaptörvényben a nemzet szó többféle szövegkörnyezetben is előfordul. Az első mondata a Nemzeti Hitvallásnak „Mi, a magyar nemzet tagjai” szófordulattal kezdődik. Később a nemzetünk szellemi és lelki egységére, majd az egységes magyar nemzet összetartozására hívja fel a figyelmet az alkotmányozó. Ennek érdekében Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldükön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal. Az Alaptörvény egyértelművé teszi, hogy a nemzet és az állam fogalma egymástól elkülönül. (Ez a distinkció korántsem magától értetődő és általános. Az angol nyelvben például a nation szó a „nemzet” mellett „államot”, sőt, „országot” is jelent, és annak szinonimájaként is használják. Erre a fordítóknak midig ügyelniük kell. Ugyanakkor sem az olasz, sem a francia nyelvben nem felcserélhető ez a két fogalom. És mégis: a francia nemzetfogalom, amely világosan különbözik az állam fogalmától, nem etnikai, hanem politikai nemzetfelfogást tükröz: nem a francia „etnikumhoz” tartozást, hanem a köztársaság eszméjével, értékeivel való azonosulást feltételez. Ez kiegészül a jog feltétellel: francia az, aki francia állampolgár.) A történelem viharai következtében sajátos helyzetben van a magyar nemzet, miután tagjai közül milliók élnek határainkon kívül. A nemzet és állam tudatos elhatárolása viszont lehetővé teszi, hogy az Alaptörvényből fakadóan az állam a nemzet megtartása és erősítése érdekében konkrét lépéseket tegyen.
Az Alaptörvény nemzettel kapcsolatos rendelkezéseinek implementációját jelenti többek között a külföldön élő magyar állampolgárok számára a szavazati jog biztosítása, amely már közjogi köteléket is jelent a határokon kívül élő magyarok és az anyaország között. Ugyancsak az Alaptörvény implementációjának tekintem többek között a kolozsvári Sapientia Egyetem, vagy a kárpátaljai II. Rákóczi Ferenc Főiskola létrehozását és anyagi támogatását. Mint a kormány tagja a gyakorlatban örömmel látom, hogy az Alaptörvény nemzetpolitikai rendelkezései milyen gazdag módon valósulnak meg.
A nemzet fogalmán túlmenően az Alaptörvénynek számot kellett vetnie alkotmányos örökségünkkel is. A teljesség igénye nélkül nézzük, hogy melyek azok a mondatok az Alaptörvényben, amelyek a múlttal kapcsolatban igazodási pontot kell, hogy jelentsenek:
„Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot és hazánkat a keresztény Európa részévé tette”.
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”.
„Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését”.
„Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalomból sarjadt ki”.
„Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselete megalakulásától számítjuk”.
De a múlt értékeléséhez tartozik az Alapvetés U. cikkelye is, amely a kommunista diktatúráért való felelősséggel, a nemzeti emlékezet fontosságával, valamint a kommunista diktatúra által okozott sérelmek enyhítésének szükségességével foglalkozik.
Ha röviden értékelni akarjuk a nemzeti örökséggel kapcsolatos alaptörvényi rendelkezéseket, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek olyan üzenetek, amelyeknek szellemi és gyakorlati kifejtése és konkrét megvalósítása mindenki számára egyaránt feladatot kell, hogy jelentsen. E rendelkezések implementációjának tekinthetőek pl. a diktatúrák áldozatainak kárpótlása érdekében foganatosított intézkedések, az emlékhelyek kialakítása és ápolása. De az Alaptörvény szellemi kisugárzását látom abban is, amikor kezembe vehetem Werbőczi híres Tripartitumának ünnepi kötetét, amelyet a Hármaskönyv megjelenésének ötszázadik évfordulója alkalmából adtak ki. A példák még hosszan sorolhatók, a Szent Koronának a Parlament kupolatermében történő elhelyezésétől Vladár Gábor egykori igazságügyi miniszter emlékezetéig. Vladár Gábor, a két világháború közti időszak kiváló jogásza volt, aki szembeszállt a nyilas hatalommal, embereket mentett meg, majd a kommunista diktatúra intézkedése folytán kitelepítették, és amibe belerokkant.
Az Alaptörvény szellemében foglalt mémoire kötelezettségünknek fogunk eleget tenni akkor is, amikor az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából a Szegedi Tudományegyetemen Karunk egykori professzorára, a bebörtönzött Perbíró Józsefre emlékezünk majd.
Viszonyunk a jelenhez:
Jelentős változás az 1949. évi XX. törvényhez képest, hogy az Alaptörvény egyes alkotmányos értékeket rögzít. Míg a korábbi, értéksemlegesnek tekinthető Alkotmány akarva-akaratlanul az Alkotmánybíróságra hagyta az alkotmányos értékek megfogalmazását, addig az Alaptörvény elfogadását követően az Alkotmánybíróság feladata az alkotmányos értékek értelmezése és védelmezése. Az értékekből nyilván az alkotmányozó világképe is kirajzolódik, meg tudjuk állapítani, hogy individualista vagy közösségi szemléletű-e, milyen vízió körvonalazódik, amennyiben az Alaptörvény olyan fogalmaival találkozunk, mint pl. munka, család, házasság, magzat, gyermekvállalás, vallás vagy gazdaság és fogyasztóvédelem.
Az Alaptörvény az emberi méltóságból indul ki, amely az emberi lét alapja. Az egyén szabadsága azonban csak másokkal együttműködve bontakozhat ki, ezért is tulajdonít jelentőséget a közösségnek az Alaptörvény. A közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye. Az Alaptörvény szerint képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához. E tekintetben a magyar Alaptörvény szellemi rokonságban van az olasz alkotmánnyal, amelynek első cikkelye szerint Olaszország munkára alapozott demokratikus köztársaság.
Amennyiben az Alaptörvény a munkával kapcsolatos implementációjára keressük a példát, akkor óhatatlanul eszünkbe jut a közmunkaprogram, amelynek célja az, hogy a munkaképes egyének elsősorban ne segélyekből tartsák el magukat, hanem vállalhassanak, s ha kell, vállaljanak a köz érdekében munkát.
Az Alaptörvény fontosnak tartja a társadalom alapsejtjének, a családnak a védelmét. Ehhez kapcsolódnak olyan rendelkezések, amelyek a házasság intézményének, a házasság fogalmának definiálásával, a magzati élet védelmével, a gyermekvállalást a nők számára elősegítő pozitív diszkriminációs intézkedések bevezetését mozdítják elő. E rendelkezések egy hagyományosnak tekinthető világkép benyomását keltik, ugyanakkor semmi esetre sem tekinthetők diszkriminatívnak. Minden országnak jogában áll a maga társadalomképének tükrében eldöntenie, hogy e fogalmakról mit gondol, milyen védelmet kíván számukra nyújtani. Magyarországon az Országgyűlés elsősorban támogatási rendelkezések bevezetése útján kívánja az alaptörvényi cikkelyek implementációját megvalósítani.
Alkotmányosan érzékeny kérdés, hogy mit gondol az Alaptörvény az állam és egyház viszonyáról. A Nemzeti Hitvallásban ugyan szó esik arról, hogy a kereszténységnek nemzetmegtartó szerepe van, de ez a rendelkezés sokkal inkább ténymegállapítás, mint programalkotás. A néhai Antal József miniszterelnök szerint Európában még az ateista is keresztény, így a kereszténységre történő utalás a történeti gyökerek elismerését jelenti, éppen azt, amit az Európai Unió nem kívánt a Szerződésekben az értékei között megjeleníteni.
Ami az állam és egyház kapcsolatát illeti, az Alaptörvény a szétválasztás mellett foglal állást, amely megfelel hagyományainknak és az európai fősodornak is, amit mai napig Cavour híres maximája jellemez, amit még halálos ágyán is hangoztatott: „Szabad államban, szabad egyházat!”. Szabad, autonóm jogalanyok ugyanakkor arra is szabadsággal rendelkeznek, hogy egymással együttműködjenek. Ahogy az Alaptörvény ötödik módosítása is utal rá, az állam és egyház együttműködésének számos formája alakulhat ki. Ezen együttműködést kellene többek között rendeznie az egyházügyi törvénynek. Az Alaptörvény implementációjának megvalósulását láthatjuk, ha arra gondolunk, hogy az egyházak részt vesznek az oktatásban (az óvodai oktatástól kezdve a felsőoktatásig), kórházakat, szociális otthonokat tartanak fenn, tábori lelkészek szolgálnak a hadseregben, pasztoráció folyik a börtönökben. Az állam partnerséget ajánl az egyházaknak anélkül, hogy az állam egyház szétválasztásának elve sérülne. Ezzel tehát valahol a laicitást rigorózus módon érvényesítő Franciaország, és a bizonyos keresztény egyházaknak államegyházi jegyeket tulajdonító és elismerő görög, brit, svéd, stb. alkotmányok között foglalunk helyet. (Brit írott alkotmány persze nincs, a történeti alkotmányra gondolok itt és a arra a törvényre, miszerint az államfőnek anglikán felekezetűnek kell lennie.)
Az alapjogok alaptörvényi szintű rögzítése sokkal szélesebb körű, mint a korábbi alkotmány alapjogi katalógusa. Az alaptörvény alapjogi katalógusa azonban újszerű szempontokat is rögzít. A korábbi alkotmány individualista személetű alapjogi katalógusát a közösségben való joggyakorlás szemlélete hatja át. A Nemzeti Hitvallás értelmében ugyanis az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.
Ez a közösségi szemléletmód eltér a XX: század második felében kialakult emberi jogi iskolai irányzattól, amely az egyénre helyezi a hangsúlyt, és a közösség szerepét csak a legritkább esetben veszi figyelembe. A tulajdonjog említésekor pl. rögzítettük azt is, hogy a tulajdon társadalmi felelősséggel jár. Ez a hivatkozás összhangban áll pl. a német alaptörvény, a Grundgesetz azon mondatával, mely szerint a tulajdon a közjót is szolgálja. Az üzenet egyértelmű: hiába vagy tulajdonos, nem tehetsz meg mindent a tulajdonnal. Figyelembe kell venned mások érdekeit is, tehát korlátozható jogról van szó. Az alapjogok közötti összeütközés esetére az Alaptörvény parancsot állít fel a jogalkalmazók számára. Lehetővé teszi egy alapvető jog korlátozását, amennyiben valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartása mellett került sor egy másik alapjog korlátozására.
A gazdaságot illetően az Alaptörvény az értékteremtő munkára és a vállalkozás szabadságára hívja fel a figyelmet. Ennek érdekében biztosítani kell a tisztességes gazdasági verseny feltételeit, amelynek megvalósulása érdekében fel kell lépni az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben és védeni szükséges a fogyasztók jogait. Ha ki szeretnék emelni egy-egy szót a gazdasággal kapcsolatos alaptörvényi cikkelyekből, akkor a hangsúlyt az „értékteremtő” és a „tisztességes” szóra tenném. A vállalkozás szabadságának összefüggésében nyer különös jelentőséget számomra ez a két fogalom. Amennyiben a devizahitelesek problémájára gondolunk, azt hiszem, azonnal eszünkbe jut a tisztesség vagy annak hiánya: vajon az Alaptörvénynek megfelelő tisztességgel jártak-e el a bankok a devizahitelezéskor?
Ezért számomra az Alaptörvény implementációját jelentette, amikor az Országgyűlés elfogadta a devizahitelesek problémáját rendezni kívánó három törvényt, és a fair bankokról szóló törvényt. Úgy vélem, ennek hatására is kezd egyfajta rend beállni e területen. De említhetném a Quaestor, a Hungaria Biztosító RT károsultjainak az ügyét is, amikor a tisztességnek a csírájával sem találkozhattunk. A vállalkozás szabadságának ezért a tisztességen kell alapulnia, amely nem tűri a tisztességtelen mértékű extraprofitot, a tisztességtelen díjakat és árakat, a fogyasztók megkárosítását.
Beszéltem a múlthoz, az mémoirehoz való viszonyunkról. Mielőtt az Alaptörvény jövőhöz való viszonyára rátérnék, szeretnék zárójelet nyitni az Európai Unióhoz való viszonyáról. Nem azért zárójel, mert nem fontos. Ellenkezőleg: bár nem fő tárgya előadásomnak, nem szeretném említés nélkül hagyni.
Az Alaptörvény Magyarország és az Európai Unió nemzetközi közjogi viszonyát tömören fogalmazza meg, lényegében átvéve az előző alkotmány fordulatát: Magyarország az „Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja” A dilemmák nem is közjogi természetűek. Az Alaptörvény lezártnak vélt, európai konszenzust nem élvező kérdéseket, értékvitákat nyitott újra. Kezdettől fogva meglepően élénk nemzetközi bírálatok tárgya volt. Alkotmányozás rég váltott ki ilyen heves vitát, érdeklődést. A bírálatok egy része az elfogadás folyamatát, más részük tartalmi elemeket kifogásolt.
A nemzetközi polémia léte rámutatott az un. többségi és a részvételi demokrácia között feszülő ellentmondásra, az „alkotmányjogi mérnökösködés” szerepére és a mögötte álló dilemmára, a Szerződések által is védett tagállami alkotmányos identitások és az egységesülő globális ill. uniós elvárások közötti feszültségekre.
Az uniós jog elsőbbségének elvét a tagállami joghoz képest az Európai Unió Bíróságának esetjoga rögzíti. De úgy tűnik – pl. a német alkotmánybíróság judikatúrájából – hogy ez az elv az alkotmányokon, a jogrendszer alkotmányos identitás körébe tartozó elemein megtörik. Az alkotmányos identitás egy nemzetállam közjogi intimszférájához tartozik, amelyet maga az Európai Unió Szerződése is védelemben részesít: a jogrendszer e kemény, belső magjához az integráció számára nem engednek hozzáférést a tagállamok. Ugyanakkor a nemzeti alkotmányos identitásra hivatkozás nem lehet indok az európai államok közös alkotmányos hagyományaiból következő jogállami és alapjogi értékek megsértésére. A vita a szakirodalomban is lezáratlan, nem beszélve a politikáról. A feszültség feloldása, a dilemmák megválaszolása nem általános recept, hanem esetről esetre, a szereplők közötti párbeszéd útján lehetséges.
Az, hogy egy alkotmány mémoire és projekt, azaz emlékezet és terv, azt is jelenti, hogy e kettőnek megfelelő arányban kell állnia a dokumentumban. Fontos ápolni a gyökereket, de talán még fontosabbak a gyümölcsök. Manapság az identitás kérdései nagy hangsúlyt kapnak. Az ismert katolikus gondolkodó, az egyiptomi születésű, franciaajkú családból származó Henri Boulad figyelmeztet rá, hogy identitásunkat ne annyira a múltunkban, mint inkább a jövőnkben próbáljuk megtalálni. Nem abban, hogy kik voltunk, hanem abban, hogy ki leszünk, kik akarunk lenni.
A múlthoz és a jelenhez való viszonyunk meghatározza a jövőnket is. Ha a jelen értékeivel jól sáfárkodunk, akkor derűlátóan tekinthetünk előre még akkor is, ha sok-sok bizonytalanság és aggasztó tünet vesz körül bennünket. A jövőt illetően az Alaptörvény egyszerre ad keretet és konkrétumokat. A keret a remény, amelyet így fogalmaz meg: „Bízunk a közösen kialakított jövőben, a fiatal nemzedék elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unkáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot”. Az Alaptörvény P. cikkelye szintén hivatkozik a jövő nemzedék iránti felelősségre, a természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösképp a honos növény-és állatfajok, valamint a kulturális értékek védelme és fenntartása kapcsán. Egyedülállónak tekinthető a GMO-mentesség előírása, de ugyancsak említést érdemel az a szabály, mely szerint elhelyezés céljából tilos Magyarország területére szennyező anyagot hozni.
A környezetvédelmi rendelkezések is acélosabbak a korábbi alkotmányhoz képeszt, így az egészséges élelmiszerekhez és az ivóvízhez való hozzáférés is fontos cikkelyei az Alaptörvénynek. Ma még talán korai megmondani, de ezek a korszerű, a jövőt alakítani kívánó ökológiai rendelkezések is bekerülnek talán egyszer alkotmányos identitásunk elemei közé.
A jövőért való felelősség természetesen nem csak a környezetvédelmi rendelkezések útján valósul meg. Az Alaptörvény élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, amelyben élni szeretne, ill. amelyet érvényesíteni szeretne. A múlt értékeinek megbecsülése, a jelen értékek tiszteletben tartása és a jövő iránti elkötelezettség mellett beszélhetünk csak arról, hogy az Alaptörvény be tudja tölteni rendeltetését. Öt év nem hosszú idő. Mégis jó arra, hogy megálljunk, megnézzük, hogy meddig jutottunk. Tanuljunk a vitákból, a dilemmákra közösen keressük a választ, elemezzük és értékeljük az Alaptörvény rendelkezéseit, vizsgáljuk az alkotmányos gyakorlatot és táplálkozzunk az Alkotmánybíróság alkotmányértelmező és alkotmányt védelmező esetjogából. Amennyiben ennek eleget tudunk tenni, akkor mondhatjuk, hogy olyan Alaptörvényünk tényleg jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között.