Kormányportál

Trócsányi László beszéde a Kodifikáció egykor és ma című konferencián, amely 2016. február 12-én hangzott el Szegeden.

Kedves Elnök Asszony! Kedves Kollegák!

Engedjék meg, hogy egy részről mint az alkotmányjog professzora, más részről mint igazságügyi miniszter szóljak. Ez előre vetíti, hogy mennyire fontosnak tartom a tudomány és a gyakorlat egységét. Amikor kodifikációról értekezünk, szükségesek az alkotmányjogi ismeretek, de legalább annyira fontosak a napi tapasztalatok.

Külön öröm, hogy egyben Vladár Gáborról is megemlékezhetünk. Mint ahogy hallottunk, ennek a méltatlanul elfeledett igazságügyi miniszternek, kiváló jogtudósnak és nagyszerű embernek az emléke éppen az én hivatali időm alatt kezd méltó helyére kerülni. Vladár szakmai és erkölcsi példakép, aki akadémiai székfoglalóját a kodifikáció témájában tartotta. Nála modernebbet, frissebbet valószínűleg azóta sem írtak erről.

Sok minden érvényes belőle, jóllehet egész más korban élünk. Nem csak azért, mert ő két világháborút is átélt és két elnyomó rendszerrel dacolt. De azért is, mert a kodifikációt körülvevő történelmi körülmények és elvárások megváltoztak.

Kodifikáció egykor és ma – ez a tanácskozás címe. Az én előadásomé pedig: Kodifikáció egy igazságügyi miniszter szemszögéből. Én tehát inkább az utóbbiról, a máról szólnék. Szükségképpen szubjektíven.

Előadásomban mindenekelőtt azt kívánom felvázolni,

• mit is értek kodifikáción,
• melyek a kodifikátor előtt álló új kihívások,
• ki és
• kinek kodifikál,
• mi a kodifikáció eredménye,
• a kodifikációnak mi a folyamata,
• melyek a jogalkotást érő impulzusok,
• és mi az Igazságügyi Minisztérium szerepe a kodifikációban.

A kodifikáció szinte egyidős magával a joggal. Jogtörténetből ki ne tanulta volna, hogy volt Hammurapi-kódex, tízparancsolat és mózesi törvény, tizenkét táblás törvény. A kodifikáció csírái már az ókorban megjelentek. Ezzel párhuzamosan élt a szokásjog, a római jog kompilációi, a bírói esetjog. A középkorban a kodifikációs tevékenység visszaszorul, a szokásjog és az esetjog kerül előtérbe. A polgári felvilágosodás idején alakult ki az az elvárás a joggal szemben, hogy egységes, könnyen megismerhető legyen mindenki számára, ekkor kezdenek visszatérni a kontinentális jogrendszerek a kodifikáció útjára. Megjelenik az eszme, hogy ne valamilyen monarcha, hanem a jog uralkodjon. A kontinentális Európában a XIX. század a kodifikáció nagy korszaka, amely Napóleon Code civiljével indul. A kódex szó mint a törvénykönyv szinonimája a XIII. században jelenik meg Franciaországban. „Kodifikációról” Bentham ír először, 1815-ben, az orosz cárhoz írott levelében.

A szó eredete rávilágít a kodifikáció és kódex közötti összefüggésre is: a latin codex és facere szavak összetételéből és angolosításából állította elő: code, codify, codification. Ha ezt elfogadjuk, akkor kodifikáció alatt csak nagyszabású, törvénykönyv jellegű jogalkotást érthetünk. Egy nagy törvénykönyv megalkotása szinte míves, művészi munka volt. A kodifikáció eszerint tehát több lenne, mint egyszerű jogalkotás. Ugyanakkor mégis minden jogalkotás felfogható kodifikációként is. A XXI. századra ugyanis a jogforrásoknak olyan bonyolultsága és sokasága alakult ki, hogy ez a leszűkített értelmezés nem feltétlenül állja már meg a helyét. A magam részéről elfogadom Kampis György meghatározását: kodifikáció bármilyen szintű és terjedelmű jogszabálynak mind az előkészítése, mind a megalkotása.

Miben különbözik a kodifikáció Vladár korában és most? Számos körülményben. Mindenekelőtt bátran kijelenthetjük, hogy most jogalkotási dömping van. 1938-ban, amikor Vladár az igazságügyi tárcánál a jogszabály-előkészítést vezette, harminckilenc törvényt fogadott el az Országgyűlés. 2015-ben ez a szám 230 volt. Ebből az Igazságügyi Minisztérium előterjesztésében 14 készült. A jogszabályok szaporodása világjelenség, a jogszabályalkotás túlburjánzásának lehetünk tanúi. Hogyan lehet ilyen mennyiség és komplexitás mellett a jogalkotás minőségét fenntartani? Nem könnyen. Ez a felismerés vezetett oda, hogy szükség van nemzeti és európai szinten egy jobb jogalkotásra, melyet szép idegen nyelven better regulation-nek hívunk. Timmermans például az Európai Bizottság első alelnöke programja meghirdetésekor a better regulation megvalósítását tartotta a legfontosabb feladatának.

Vladár korához képest a másik óriási különbség a digitalizáció jelensége, amely egyszerre segíti, és nehezíti is a kodifikátor dolgát. A Digestákat vagy Szent István törvényeit vélhetőleg lúdtollal vagy íróvesszővel írták sok éven át. Ha hibát ejtettek benne, akkor ma is ott van. Ma azonban könyvtárnyi források kereshetők vissza egy klikkeléssel a számítógépen. Minden tetszés szerinti mennyiségben sokszorosítható, szerkeszthető, a használt források is. Ez verbális inflációhoz, és az említett jogalkotási dömpinghez vezethet. Pilinszky mondta az információáramlás sebességéről: olyan, mint az autó. Az autó nagyon gyors, de ha egymillió van belőle egy városban, akkor mind a dugóban fog állni. Ez igaz a számítógépre és az internetre is.

Melyek ezenkívül még azok az új társadalmi és gazdasági jelenségek, körülmények, amelyek a kodifikátort új kihívások elé állítják? Ha már említettem a digitalizációt, nem hagyhatom ki a tágabb értelemben vett globalizációt sem – ez a jelenség szintén jelentős hatással bír a jogalkotásra. Ennek bizonyos aspektusaival már Vladár is találkozott, amint így írta: „Annak a nemzetnek, amely kedvező értékelésre tart számot, jogi berendezkedését is úgy kell megállapítania, hogy az általános emberi eszme szempontjából is helyes, értékes legyen.” Ugyanakkor ma már más dimenziókról beszélünk, a nemzetközi normáknak való megfelelés jelenti az egyik legfőbb kihívást a jogalkotó számára, mégpedig itt elsősorban az európai uniós jogra gondolok.

Nem az ismert politikai, hanem inkább szakmai okokból. Az uniós jog alapvető ellentmondása, hogy nagyon sokfajta jogrendszer szemléletmódját próbálja összehangolni, vagy még inkább az, hogy bizonyos esetekben az uniós jogalkotó által kiválasztott egyik jogcsaládi modell nehezen vagy egyáltalán nem hozható összhangba a másik jogcsaládi modellel. Ha csak magyar, cseh, német, olasz terminológiát, jogintézményeket kellene összefésülni, az még viszonylag egyszerű feladat lenne. De az európai integráció az ilyen kereteket már régen szétfeszítette (valójában sosem vette azokat figyelembe), és ebből adódik olykor az Unióban is az, hogy nem értjük egymást – még jogilag sem.

Az uniós jog ugyanis dogmatikailag gyökértelen. Erőteljesen hat rá az angolszász jogi gondolkodás, mindenekelőtt az angol nyelv miatt. Egyes uniós jogi területeken azonban nyilvánvaló például a francia jogi gondolkodás erős befolyása. Ezek olykor rendkívül távol állnak a magyar jogtól, elég pusztán a szerződési jog területére tévednünk két példáért: az angolszász jog – mivel az esetjogi felépítéséből adódóan alacsonyabb absztrakciós szinten mozog – nem ismeri például a jogviszony fogalmát; a francia jogban viszont ismeretlen a szerződések érvényességének-semmisségének rendszere (ott az abszolút és relatív érvénytelenségi kategóriák léteznek). Az ilyen és ehhez hasonló különbségek nyomán szembesül gyakran komoly nehézségekkel a jogalkotó az uniós jog átültetése kapcsán. És már a fordításokról nem is beszélek, amiket át kell ültetni magyar nyelvre, nem létező fogalmakat.

Ki kodifikál? Beszéljünk a jogalkotó hatalomról néhány szót.
Chesterton írta: Ha háború esetén feltesszük a kérdést, miért harcolnak a kormányok, akkor arra az a válasz, hogy a kormányok egyáltalán nem harcolnak, hanem csak a katonák, és az igazi kérdés az, hogy miért és hogyan. Tudjuk, hogy melyik hatalmi ág mely intézményei rendelkeznek jogalkotói hatalommal. Végső soron azonban ezt a munkát is emberek végzik. Kik, miért, és hogyan?

Milyen a jó kodifikátor? Kiből lehet a kodifikáció művésze?

A kodifikátor minden reggel úgy kel föl ágyából, hogy aznap az eszmény és a valóság közelítésére indul csatába.

Az első követelmény, hogy uralja a nyelvet, amin szövegezi a normát. Stendhal írás előtt a Code Civilt olvasgatta, hogy stílusa szabatos legyen. A kodifikátornak viszont szépirodalmat érdemes olvasnia. Vladár Gábor például irodalmi színvonalon írt. Erre építve uralnia kell a szaknyelvet, a fogalmakat is. Másképp a szöveg értelemzavaró, nehezen alkalmazható lehet. Az elévülés megszakítására vonatkozó Ptk. rendelkezések például fejtörést okoznak a jogalkalmazónak.

Idegen nyelveket is tudnia kell. Globalizáció és európai integráció idején nem lehet a nemzetközi példák ismerete nélkül jogszabályt alkotni. Minden kodifikátornak kicsit az összehasonlító jogtudományt is művelnie kell.

Ismernie kell az adott terület sajátos dogmatikáját. Nem elég azonban a dogmatikát, az életet is ismerni kell, hisz életviszonyokat szabályozunk. Értse a társadalmi-gazdasági folyamatokat. Legyen egyfajta problématérkép birtokában. Ha valaki a gazdasági jog terén kodifikál, nem mondhatja, hogy azt se tudja, mi a részvény, mit jelent a referencia kamat, és még folytathatnám. Értenie kell a piac működését. Nem lehet teljesen in abstracto normaszöveget írni.

A jó kodifikátor egyensúlyt tart konkrétum és absztrakció között: látja és érti a problémát, ki tudja választani a legmegfelelőbb jogforrást, jogalkotási eszközt, és ha a nyelvi és dogmatikai tudásnak is birtokában van, akkor meg fogja tudni írni a jogszabályt.

Az ideális kodifikátorra alkalmazhatjuk Kosztolányi szavait: ő az, aki tudja, miről beszél, nem pedig az, aki beszéli, amit tud.

Kinek szól a kodifikáció?

Miután szóltam arról, hogy ki kodifikál, most nézzük meg azt, hogy kinek. Kik a kodifikáció címzettjei, és milyen elvárásokat fogalmaznak meg?
A jogalkotás címzettje a jogalkalmazók széles köre: természetes és jogi személyek, akik közhatalommal nem rendelkezve alkalmazzák, vagy közhatalommal rendelkezve, ugye a bíróságok, amelyeknek éppen az rendeltetésük, hogy a közhatalmat a jog uralma által szabályozottan alkalmazzák, betartassák. Mit várnak el ők a jogalkotótól? Elvárják, hogy az alkotott jog megfeleljen az Alaptörvénynek mind formai, mind tartalmi oldalról.

E fölött elsősorban az Alkotmánybíróság őrködik, de ezt várják a bíróságok és a hatóságok is. A közhatalommal nem rendelkezők, az állampolgárok, a társaságok, cégek a jogbiztonság, az átláthatóság, kiszámíthatóság, a normavilágosság követelményeit hangsúlyozzák. Ezek objektív elvárások. Nem beszélek a szubjektív várakozásokról, hogy mindenki a saját értékeinek és érdekeinek megfelelő jogalkotást szeretne látni – a szabadság és a demokrácia feladata, ezeket egymással és a közjóval összhangba hozni.

Eddig arról szóltam, ki kinek ír jogot. Most rátérek arra, hogy milyen lehet, legyen a jog, a kodifikáció produktuma.

Lehet kerettörvény, amelynek előnye, hogy nem köti meg a jogalkalmazó kezét. Ha azonban túl tág kereteket határoz meg, akkor az a jogegység és végső soron a jogbiztonság rovására mehet. Ha túl részletes, az is járhat ilyen hatással, amennyiben nehezen lesz beilleszthető a jogrendszer egészébe, és mivel semmilyen normaszöveg nem lehet tökéletes, a jogalkalmazót megfosztja a helyes értelmezés lehetőségétől. Ezt mindig esetről esetre kell meghatározni. Kiváló példa erre maga a polgári perrendtartás: vannak olyan szabályok, amelyek részletes kifejtést igényelnek, például hogy mi legyen a keresetlevél tartalma, viszont a bírói pervezetésre bízhatjuk a részleteket máshol. A bírónak nagy szabadságot kell adni, a keresetlevél tartalmát, hogy mit várunk el a keresetlevélben, azt már részletesen kell esetleg megfogalmaznunk. Tudnunk kell, hogy mikor kell keretet adni és mikor kell részletezni.

Örök dilemma, hogy mit kell, érdemes törvényben, sarkalatos törvényben – vagy éppen az Alaptörvényben – szabályozni, és mit elegendő alacsonyabb jogforrásra bízni. Ha túl sok területet akarunk törvényi szinten szabályozni, az a törvények inflálódásához vezethet. Az évi többszázas nagyságrendben elfogadott törvények száma elgondolkodtató. Még az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon nem válik-e pótcselekvéssé a törvényalkotás?

A jogalkotás azonban egy folyamat is. A jogalkotásnak mozzanatai vannak. E téren ma is aktuálisnak tartom Vladár Gábor gondolatait. Első mozzanatnak tekinthető a megoldandó probléma vagy kérdés észlelése és megértése. Ez látszólag ugyan egyszerűnek tűnik, de a minden napokban nem mindig vagy így. Gondoljunk például a devizahitelesek problémájára. Összetett kérdés volt, sok mindent kellett figyelembe venni a probléma megértéséhez. A második mozzanat az elemző rész. Itt már mélyebb vizsgálatokra van szükség, azt kell feltérképezni, hogy az adott kérdés, probléma a jog eszközével hogyan oldható meg. A devizahitelesek ügyében elemezni kellett a jogszabályokat, a bírói gyakorlatot, az uniós jogot, az Alkotmánybíróság határozatát. A harmadik mozzanat a javaslatok megfogalmazása és leírása. A javaslatok elkészítése döntő fontosságú, miután ez lesz az alapja a későbbi jogszabálynak. Ebben vizsgálni kell, hogy mit tudunk tenni a jogalkotás eszközével, a jogszabálynak melyek lesznek a hatásai, azaz mi lesz az eredmény.  A negyedik mozzanat egy jogszabályi vázlat, fejezet tervezetek elkészítése.
Itt már haladunk a jogszabály megszövegezése felé. Amennyiben ezzel is elkészültünk, következhet a végső mozzanat: a jogszabály végleges formába öntése. Nem biztos, hogy ez az utolsó mozzanat a legnehezebb. Noha persze az olvasó, a jogalkalmazó ezt látja. De ez már a tényleges előkészített résznek a lezáró része, és ennek már csak a megfogalmazása történik. Amennyiben a jogszabályt a kodifikátor elkészítette, úgy a jogalkotó azt a kellő eljárási szabályok alapján fogadja el. A jogszabály elkészítése során azonban nem feledkezhetünk meg az egyeztetésekről, amelyek történhetnek a kormányzati szereplőkkel, politikai pártokkal illetve a jogszabály címzettjeivel.  

Vannak tervezett, hosszan előkészített, stratégiai, nagy kodifikációk: kódexek, amelyeknek megalkotása, vagy módosítása ma is napirenden van: ilyen a Polgári perrendtartás, a Büntetőeljárás, a közigazgatási perrendtartás. Ezek több éven át készülnek, útvonalukat, térképüket az elfogadásig gondosan megtervezzük. Egy-egy ilyen projekt élén miniszteri biztos állhat, külön kodifikációs bizottság alakulhat, külső szaktekintélyek elnöklete, illetve tagsága mellett – amint pl. az új Pp. folyamatban lévő kodifikációja esetében történik – és örülök, hogy többen is itt ülnek a teremben, akik ebben részt vesznek. De hosszú tervezés és előkészítés előzte meg a természetes személyek adósságrendezése, magáncsődeljárás jogintézményének bevezetését a hazai jogba.

Van ad hoc, azonnali reagálású kodifikáció, jogalkotás is. Tipikus példa a 2015 tavaszán kirobbant brókerbotrány a jogalkotót azonnali reagálásra késztette: két-három napon belül kellett jogszabályt alkotni. Lehetővé kellett tenni pl. a bűncselekménnyel érintett vagyontárgyak zár alá vételét a becsapottak biztosabb kártalanítása érdekében. Hiszen a károsult nincs kisegítve azzal, ha a csalókat megbüntetik, de a vagyon közben eltűnik.  Ad hoc jogalkotásra szükség van, noha jól tudjuk, hogy az ilyen, azonnali jogszabályok elfogadása esetén a hibázási lehetőség is nagyobb.

Kérésként vethető az is fel, hogy a jogalkotás véget ér- e jogszabály elfogadásával vagy sem. Mondhatnánk azt, hogy a mű elkészült és az alkotó pihen? A válasz az, hogy nem. A jogszabályok utólagos hatásvizsgálata is fontos, nem mellőzhető feladat. A jogszabály a mindennapi életben rögzül, a jogalkotónak figyelnie kell, hogy az elfogadott jogszabály beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, szükséges-e korrekciókat végrehajtani vagy sem. Ha konkrét példát említhetnék, akkor hivatkozhatunk a Ptk-ra. Két éve lépett hatályba. Ez valóban nem nagy idő. A jogalkotónak azonban figyelnie kell a jogalkalmazói tapasztalatokra. A jogalkotóhoz érkező jelzések ellentmondók lehetnek, ezért rendkívül óvatosan kell eljárni egy új, nagy kódex hatályba lépését követően. Két nézet ütközik. Az egyik szerint egy kódex állandósága nagyobb érték, és azért van, hogy a viszonyok idomuljanak hozzá. A másik felfogásban a fő cél az, hogy a törvény elősegítse a gazdaság fejlődését, legyen tekintettel a gazdaság szereplőinek új igényeire. A jogalkotó felelőssége, hogy az ilyen vitákban kellő megfontolás után helyes és mértékletes döntést hozzon. A gazdaságélénkítés nemzeti érdek. Meg kell vizsgálni, hogy a jogrendszerben ezen elvárásokat milyen szabályok elfogadása révén lehet a legjobban megvalósítani. Ugyanakkor a kodifikációs hibák kijavítása nem várható a jogalkalmazástól esetleges contra legem értelmezéssel. Ez igaz bármilyen kódexre.

Látható, hogy a jogalkotónak, kodifikátornak eszmény és valóság, az életre jellemző szükséghelyzetek között kell navigálnia. A kodifikációra is igaz, amit Beck Salamon annak idején a magánjogra mondott: „Olyan, mint a tenger. Nem lehet megtanulni, úszni viszont meg lehet tanulni benne.”

Nézzük azt, hogy a kodifikációra milyen impulzusok hatnak.
A jogalkotás akkor jó, ha terv szerint zajlik. De mint minden tevékenységet, ezt is értik külső impulzusok, amelyek kiváltják, majd befolyásolják a kodifikációt. Sőt a kodifikáció soha nem lehet öncélú, azaz a jogszabály megalkotásának rendelet ideje van. Nézzük, mik lehetnek a fontosabb indokok a jogszabály megalkotásának:

A legerősebb impulzus a politikától érkezik. Ez a demokráciában természetes és legitim. Egy kormány határozott elképzelések szerint kíván kormányozni, ezért politikai célokat kíván megfogalmazni. A polgárok elvárják, hogy a kormány legyen cselekvőképes és képes legyen akár azonnal reagálni a felmerülő kihívásokra. Amennyiben aktuálpolitikára hivatkozunk, akkor említhetjük a most elfogadott CSOK intézményét is. A kormány célja a nagycsaládosok lakáshoz való jutásának elősegítése, amelyben egyszerre volt jelen a demográfiai és gazdasági szempont. A tegnapi napon a Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet megalkotásának impulzusát a kormány adta. Új jogszabályról van szó, a kormány politikai impulzusa nélkül a jogszabály nem született volna meg.

Impulzus érkezhet a jogalkalmazótól is, ideértve az Alkotmánybíróságot is. Egy adott jogszabályt, vagy jogszabályi környezetet értékelhet olyannak a jogalkalmazó, amely jelen formájában már nem felel meg az elvárásoknak. Jogegységi határozat vagy alkotmánybírósági döntés is felhívhatja a jogalkotót, hogy egy adott helyzetet rendezzen. Tipikus esete, amikor az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg. De adott esetben e nélkül is jelezés érkezhet arra, hogy egy adott terület újraszabályozására van szükség.

Minderre tekintettel a jogalkalmazói jelzéseket a jogalkotónak komolyan kell vennie. A jogalkotó és a jogalkalmazó között e téren az alkotmányos jogállás eltérő volta ellenére dialógusnak kell fennállnia és nem ellentétnek.

Impulzusa lehet a jogalkotásnak a rossz jogalkalmazás is. A jogalkotó észlelheti azt, hogy a jogalkalmazó eltérő tartalmú, contra legem tartalmat tulajdonított egy adott jogszabálynak, mint amit eredetileg a jogalkotó annak szánt, ezért a jogszabály újra fogalmazására, korrekciójára van szükség.

Gazdasági vagy nem gazdasági érdekcsoportok is adhatnak impulzust a jogalkotásnak. Különösen a gazdasági jogalkotás terén fontosak azok a tapasztalatok, amelyeket a gazdasági körök a napi tapasztalataik alapján adnak át a jogalkotónak. Az Igazságügyi Minisztériumnak élő együttműködési megállapodása van az AmCham-el vagy a VOSZ-al, tőlük is gyakorta kapunk hasznos javaslatokat.

Természetes azonban, hogy a legfőbb impulzus maga az élet, a fejlődés. A jogalkotó nem egy bezárt elefántcsonttoronyban lakik, hanem a társadalom része. Figyelnie és észlelnie kell, hogy mikor kell a jogalkotás eszközével élnie. Látnia kell, hogy akár a büntetőjog, a polgári jog, vagy közjog területén új jogi szabályozásra van szükség. Amennyiben a jogalkotó ezen kötelezettségének nem tenne eleget, úgy zavarok támadhatnának az írott jog és az élő jog, vagy a jog és a napi valóság között. A jó jogalkotó ezért figyel, értékel, elemez, konzultál, összehasonlító vizsgálatokat végez és a végén döntést hoz. Ez állandó figyelmet igényel, nem lehet tudni, hogy melyik az a perc, amikor a napi élet bizonyítja, hogy szükség van új jogi szabályozásra.

Hivatkozhatunk akár a migrációra, amely ilyen volumenében új jelenség és vélhetőleg a korábbi szabályok már nem mindenben alkalmazhatók. De a vörösiszap tragédia is felveti azt, hogy milyen területeken kell a jogalkotással elérni azt, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint amibe kerültünk. De a példák még hosszasan sorolhatók.         

Manapság az egyik legerősebb külső impulzusforrást az Európai Unió és a nemzetközi szervezetek jelentik. Ezek a kodifikáció uniós joggal és Magyarország más nemzetközi kötelezettségeivel való összhangját akarják elérni.

És utoljára, de nem utolsósorban a teljesség igénye nélkül említhetem azokat az impulzusokat, amelyek a tudomány részéről érnek minket. Akadémiai háttér nélkül nincs minőségi jogalkotás. Ezt egy tudományegyetemen bátran kijelenthetem.

Engedjenek meg néhány szót a deregulációról. Áttekintettük a jogszabály-előkészítés folyamatát, azonban a kodifikátornak nemcsak a jogszabály-előkészítés a művészete. Korunk varázsigéje a dereguláció. A dereguláció célja, hogy a jogszabályi dzsungelből távolítsuk el azt, amire már nincs szükségünk, mint említettem, ez is a better regulation része. A jó kodifikátor azonban egyben dekodifikátor is. Az új jogszabályok mellett folyamatos feladata a hatályos jogszabályok felülvizsgálata is. A jogszabályok felülvizsgálatának célja, hogy a jogalkotó válaszolhasson a jogalkalmazói visszajelzésekre, továbbá a jogalkalmazók és állampolgárok számára áttekinthető jogszabályi környezetet alakítson ki.

Az átlátható jogszabályi környezet megteremtésének az eszköze a dereguláció, amely egyrészt lehet formai, vagyis a normatartalmukat veszítetett jogszabályok hatályon kívül helyezése, vagy tartalmi, amelynek keretében a jogalkotó a jogszabályok tartalmát változtatja meg, egyszerűsíti. De azt is deregulációnak nevezem, amikor egy adott törvény részletszabályait kiemeljük a törvényből, mert elegendő azok rendeleti szintű szabályozása. A dereguláció egy folyamatos feladat, amely politikai célokat is kifejezésre juttathat. Ilyennek tekinthető a Kormány mostani, bürokráciacsökkentő programja, amelynek célja, hogy a közigazgatási szabályrendszert lehetőség szerint egységesítse, és megteremtse az ügyfél számára átlátható és nyomon követhető eljárást.

Mi az Igazságügyi Minisztérium szerepe?

A kormányzati jogszabály-előkészítésben az Igazságügyi Minisztérium kiemelkedő szerepet kell betöltenie, annak érdekében, hogy a vele szemben támasztott követelményeknek meg tudjon felelni. Az igazságügyért felelős miniszter minden törvénytervezetnek és kormányrendelet-tervezetnek a társelőterjesztője, és minden miniszteri rendelet tervezetének kihirdetéséhez az igazságügyért felelős miniszter egyetértése kell. Ez a kormányzaton belül olyan jogosítványokat takar, amelyet már majdnem vétójognak is hívhatunk. Ezen elvárásnak meg kell tudni felelni. A tárca feladata a jogszabály-előkészítés során a jogszabályok alkotmányosságának és európai uniós joggal való összhangjának a megítélése, továbbá a jogszabályszerkesztés szakmai színvonalának biztosítása. Az igazságügyi miniszterrel szembeni elvárás az, hogy a jogszabályok alkotmányosak legyenek.

Ezért kötelessége jelezni amennyiben úgy véli, hogy az adott jogszabálytervezetben alkotmányossági probléma merülne fel. Természetesen lehetnek határesetek, amikor a jogalkotó, a kodifikátor és a felelős miniszter is dilemma előtt áll egy jogszabály alkotmányossági megítélést illetően. Ez is bizonyítja, hogy milyen nagy szükség van az Alkotmánybíróságra, a dilemmák feloldása ugyanis az Alkotmánybíróság feladata.

Nem vagyunk tökéletesek, és az általunk létrehozott rendszerek sem lehetnek azok. Ahogy Szladits Károly megfogalmazta: „Minden jogrendszer szükségszerűen tökéletlen, mert nem számolhat eleve az életviszonyok végtelen változatosságával és újszerű alakulataival.” A tökéletesség nem erkölcsi követelmény. De a tökéletességre törekvés igen. Goethe írta, akit a nagyműveltségű Vladár szívesen olvasott eredetiben: „Minden törvény kísérlet arra, hogy saját életünkben és a világ folyásában az erkölcsi világrendhez közeledjünk”.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket.