Trócsányi László az alábbi beszédet mondta a tizenkettedik magyar jogászgyűlésen 2014. szeptember 18-án Balatonalmádiban.
Elnök Úr, Kedves Kollégák!
Ez utóbbi megszólítást szeretném továbbra is használni. Elöljáróban engedjék meg, hogy leszögezzem azt, hogy nem készültem politikai pályára, így jogászként gondolkodom akkor is, amikor politikusok között vagyok.
Miniszteri megbízatásomat 2014. június 6-án kezdtem meg, előtte Párizsban egy olyan időszakban lehettem nagykövet, amikor a magyar Alaptörvény, és annak módosításai kapcsán, továbbá fontosabb közjogi vitáinkkal főszereplők lehettünk egyes európai fórumokon. Nagyköveti munkám során igyekeztem a francia alkotmányjogászokkal olyan kérdésekről intellektuális vitát folytatni, hogy mi a szerepe egy ország alkotmányos hagyományainak a jelenben, miről is kell szólnia egy alkotmánynak, illetve mi a viszony a nemzeti alkotmány és az európai szerződések között. 2010-2014-re én úgy tekintek, mint amely felrázta a magyar és részben a nemzetközi alkotmányjogász társadalmat, komoly viták bontakoztak ki alapkérdésekről, dilemmákkal találtuk magunkat szembe. Mondhatjuk-e azt, amit Bertand Mathieu, a Francia Alkotmányjogászok Egyesületének elnöke a könyve címének választott: Semmi sem mozdul és minden változik? (Rien ne change, tout bouge?) Ezt Bertrand Mathieu az alkotmányjogi hagyományra értette. Hivatalosan minden a régi, de valójában minden változik. Olyan alapfogalmakat kell újragondolnunk, mint szuverenitás, demokrácia, hatalommegosztás vagy alapjogvédelem. Hivatalosan régi elméleteket tanítunk, ugyanakkor az alapfogalmakat lassan kikezdi az idő, új jelenségeknek lehetünk tanúi. Előadásom első részében ezekre szeretnék majd utalni.
Kedves Kollégák!
Az, hogy ismét önálló Igazságügyi Minisztérium működhet, ezt annak bizonyítékául foghatjuk fel, hogy a kormány fontos szerepet szán a jognak.
A miniszterelnök úrtól kinevezésemkor kettős mandátumot kaptam. Egyrészt arra kért, hogy az igazságszolgáltatás iránti bizalom megerősítéséért, helyreállításáért munkálkodjam. Másrészt pedig azt várja tőlem, hogy hazánk alkotmányos identitását védjem meg itthon és külföldön. Ez utóbbival kezdenék.
Az alkotmányos identitás védelmének mibenléte talán kevésbé közérthető. De nem kevésbé fontos, adott esetben gyakorlati következmények fűződnek alakulásához.
Két kérdés is adódik: 1.) mi az alkotmányos identitás; 2.) miért, kitől szorul védelemre?
Kezdetben vala a nemzeti vagy állami szuverenitás. Azt tanították a régiek, hogy az állam fogalmának három attribútuma van: terület, népesség, főhatalom. A főhatalom alapján az állam szervei belső és külső cselekvési szabadsággal járhatnak el, mindaddig, amíg a nemzetközi jogot betartják. A szuverenitást kívülről és belülről egyaránt kikezdik bizonyos folyamatok.
Belső kihívások érik például, ha föderalisztikus, autonóm/regionalizációs vagy elszakadási törekvések lépnek föl (Belgium, Spanyolország, Nagy-Britannia). De amiről esetünkben szó van, az inkább bizonyos szupranacionális szervezetek, értsd az EU, az európai integráció hatása, amely érinti az állami szuverenitást.
Mivel az Európai Uniót a tagállamok nemzetközi szerződésekkel alapították, ezért az Európai Unió joga – noha ezt csak a bírósági döntések és nem maguk az alapító szerződések mondják ki – a belső joggal való összeütközése esetén elsőbbséget élvez. Hiszen az ennek való megfelelést a tagállam önként, éppen szuverenitása birtokában határozta el. A jogharmonizáció óhatatlanul uniformizál. Kiterjed-e, kiterjedhet-e a harmonizáció az alkotmányokra, az alkotmányos identitásra?
A szuverenitás anakronisztikussá válásával párhuzamosan minden ország meghatározza jogrendjének azt a kemény magját, amelyhez nem engedi hozzáférni az említett harmonizációs és egységesítő törekvéseket. Olyan ez, mint a sejt, amelyik interakcióba léphet, szöveteket és szerveket alkothat más sejtekkel, de a sejtmagban lévő génállomány, a DNS ettől még állandó marad. Az alkotmányjogi szakirodalomban a nemzeti szuverenitás helyébe lép a fülnek talán lágyabb hangzású alkotmányos identitás fogalom. Az alkotmány ezt az identitást igyekszik kodifikálni. Az alkotmány ezáltal egyszerre „memoár és projekt”, egyedi és univerzális – ahogyan azt a francia Államtanács alelnöke, Jean-Marc Sauvé megfogalmazta. De mondhatjuk azt is, hogy a nemzeti alkotmány a társadalom tükörképe. Az EU-s szerződésekből az Unió tükörképe nem annyira olvasható ki, az a tagállamok közötti kompromisszumok alapján létrejött fontos, elsősorban a belső piac működését szolgáló dokumentum. Ahogy a Werbőczy emlékkötet bemutatásakor mondtam, amíg a tagállamok szintjén a nagy kódexek kimunkálása művészet, addig az uniós jogalkotás véleményem szerint inkább az alkuk folyamatára emlékeztet. A nemzeti alkotmány rögzíti azt, amit örököltünk és azt a programot, amely a jövőre vonatkozik. Megmondja, kik voltunk, kik vagyunk, kik szeretnénk lenni a jövőben.
Hogy mi tartozik ehhez a szellemi génállományhoz, alkotmányos identitáshoz? Erre az egyes országok eltérő válaszokat adnak. A nemzeti alkotmánybíróságok közül már többen foglalkoztak az alkotmányos identitás kérdésével, így a német, a francia, a cseh, a lengyel alkotmánybíróság is igyekezett körbejárni az alkotmányos identitás kérdéskörét. Ezzel szemben az Európai Unió szerződései nem használják az alkotmányos identitás kifejezést, a szuverenitást sem, hanem a tagállamok nemzeti identitásna tiszteletben tartásának kötelezettségét írják elő. E szerint: az „Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely[nek] elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedése” – mondja a szerződés.
Franciaország alkotmányos identitásához egyértelműen hozzátartozik a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszava; az egységes nemzetállam, vagy akár a laicitás. A másik póluson, a görög alkotmányban viszont az ortodox kereszténység kap szinte államvallás jelleget. Jellegzetes eleme a német alkotmányos identitásnak az örökkévalósági záradék: a német Alaptörvény államberendezkedésre és emberi jogokra vonatkozó néhány rendelkezését még alkotmányozó többség sem változtathatja meg. A szupergarancia magyarázata a német történelemben rejlik, más országokon nem kérhető számon. De egyes szerzők ide sorolják még a fiskális politika alapelemeit; a szociális államot, a családhoz, oktatáshoz és valláshoz való viszonyt is.
Melyek a magyar alkotmányos identitás főbb elemei? Nem szeretnék saját, korábbi alkotmánybírói munkásságomra hivatkozni, de a lisszaboni szerződés ratifikációjával kapcsolatosan a magyar Alkotmánybíróság 2007-ben hozott határozatot, amelyhez akkor párhuzamos indokolást fűztem, amelyben az alábbiakat rögzítettem:
„Amikor a tagállamok szuverenitásukból fakadó hatáskörök egy részét vagy annak gyakorlását átruházták a közösségi (uniós) szervekre, nem mondtak le államiságuk, szuverenitásuk és függetlenségük lényegéről, államrendjük alapjainak szabad meghatározásáról. A tagállamok megtartották alkotmányuk azon alapelvei feletti szabad rendelkezési jogukat, amelyek nélkülözhetetlenek az államiság, az alkotmányos identitás fenntartásához”.
Tisztelt Kollégák!
Itt engedjék meg, hogy ezen idézet után visszakanyarodjak ahhoz, amit az előbb már említettem, az alkotmánynak választ kell adnia arra, hogy kik voltunk, kik vagyunk és kik akarunk lenni. Az első írott magyar alkotmány az 1949. évi XX. törvény volt, sztálinista dokumentum. Meg akarta tagadni alkotmányos múltunkat, és hamis válaszokat adott arra, hogy kik vagyunk és kik akarunk lenni. A kommunista ember eszményét tűzte zászlójára az akkori alkotmány. A rendszerváltás folyamatában alapvető módosításokon ment át az alkotmány, amely révén Magyarország demokratikus és jogállami berendezkedésűvé vált. Ezért nagy szerepet kapott a magyar Alkotmánybíróság is. Az 1989 és 2011 között hatályban lévő alkotmány azonban nem adott választ arra, hogy kik voltunk, alkotmányos múltunk nem jelent meg az akkori alkotmányban. Az alkotmány elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy értéksemleges mondatait az Alkotmánybíróság töltse meg értékekkel. Ezzel szemben a 2011-ben elfogadott Alaptörvény üzeneteket kíván megfogalmazni, utal a múltra, a jelenre és a jövőre. Ezzel az Alaptörvény nemzeti identitásunkat és bizonyos markáns értékválasztásokat kíván kodifikálni.
Az Alaptörvény rögzíti alkotmányos hagyományainkat és ezek tiszteletét. (Ide tartozik a szent istváni örökség, a kereszténység, szabadságharcaink emléke, stb.). Az Alaptörvényből olyan társadalom képe bontakozik ki, amelyben fontos szerep jut a családnak, amely a házasságra, mint a férfi és nő közötti értékközösségre épül. Olyan társadalomé, amelyben a közösség erejének és minden ember becsületének az alapja a munka, az ember szellemi teljesítménye. Ide tartozik, hogy Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, védi a fogyasztók jogait. (Innen a devizahiteles mentőcsomag – erről majd később még fogok szólni.) Mindenki felelős önmagáért és képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni. Ezen és más hasonló cikkelyeket a kritikusok sokszor támadták, annak ellenére, hogy azok más országok alkotmányaiban is megtalálhatóak. Hogy csak néhány példát említsek: a német Alaptörvény 7. cikke szerint a hitoktatás a közoktatás rendes tantervének részét képezi az állami iskolákban, kivéve a nem felekezeti iskolákat. Ugyancsak a német alaptörvény 14. cikke rögzíti, hogy a tulajdon használata a közjót is szolgálja. Az olasz alkotmány 1. cikkelye értelmében Olaszország munkára alapozott demokratikus köztársaság, a 29. cikk szerint a Köztársaság elismeri a család, mint a házasságon alapuló természetes közösség jogait. A magyar Alaptörvény is tartalmaz ilyen jellegű rendelkezéseket, csak példaként említem azt a mondatot, amely szerint a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az ember szellemi teljesítménye, erre már utaltam.
Tehát látható, hogy a magyar Alaptörvényben sok kritikát kapott mondatok azért más alaptörvényekben is gyakorlatilag jelen vannak. A magyar alkotmányos identitás része, hogy az állam nem esik egybe a nemzettel. A nemzet szellemi és lelki egységét alkotmányos és egyéb jogi eszközökkel is fent kell tartani. Ebből adódik a egyszerűsített honosítást lehetővé tévő törvény, valamint a minden magyar állampolgárt lakhelyétől függetlenül megillető választójog.
A magyar alkotmányos identitás része a bevett egyházakkal való együttműködés a közösségi célok érdekében. A vallásszabadság kérdését ez nem érinti, hisz az vitán felül áll. A bevett és nem bevett egyházak közötti különbségtétel azonban akár történeti alkotmányukból is levezethető. Itt kívánom megjegyezni, hogy a strasbourgi bíróság döntését követően az Igazságügyi Minisztérium át kívánja tekinteni az egyházakra vonatkozó szabályozást. De a fiskális politikának is vannak alkotmányos identitásba hajló elemei: ezekről talán később.
A „Kik leszünk?” kérdésre válaszol az Alaptörvényben a jövő nemzedékekért viselt felelősség többszöri deklarálása. Ezt a felelősséget anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával fejezzük ki. Jövőbe mutató rendelkezés biztosítja az Alaptörvényben a mezőgazdaság genetikailag módosított élőlényektől való mentességét.
Megkíséreltem – a teljesség igénye nélkül – számba venni az alkotmányos identitás elemeit. Összefoglalva tehát az alkotmányos identitás alatt azt az alkotmányi magot értem, amely megelőzi még az uniós jogot is, tehát megtöri azt az elvet, amely szerint az uniós jog a tagállami jog felett állna.
Amikor tehát a miniszterelnök azt a feladatot adta számomra, hogy védelmezzem a magyar alkotmányos identitást, akkor ez alatt azt értem, hogy a nemzeti alkotmányunk kemény magjának védelmezője kell, hogy legyek.
De vajon kitől-mitől szorul védelemre az alkotmányos identitás?
A magyar Alaptörvény és a hozzá kapcsolódó egyes sarkalatos törvények szokatlanul éles vitát váltottak ki a nemzetközi fórumokon és a sajtóban. Feltehetőleg azért, mert értékválasztásaival már lezártnak hitt vitákat nyitott újra, az első olyan alkotmány volt, amelyet a 2004-es csatlakozás után fogadott el egy uniós tagállam.
Az európai integrációban, a nemzetközi együttműködés különböző formáiban való részvétel – mint már említettem – óhatatlanul uniformizálás felé vezet megannyi téren. A nemzetközi szervezetek és európai intézmények időről időre fellépnek azzal az igénnyel, hogy megfogalmazzanak bizonyos sztenderdeket. Követendő gyakorlatra, best practice-ra mutatnak rá, kérik számon, hogy ezt miként hajtják végre az egyes országok. Ezek a szakpolitikák szintjén számomra teljesen rendben vannak. Ám egyesek az alkotmányokra is kiterjesztenék ezt a folyamatot. Kelléklistákat állítanak fel, minden alkotmányból átvéve szerintük a legjobb megoldásokat, intézményeket, valamilyen ideális alkotmánnyá gyúrva és mércéül állítva ezeket. Ez a fajta alkotmányjogi „mérnökösködés” azonban idegen az alkotmányok kialakulásától és természetétől. Gondoljunk Görögországra, Írországra, Portugáliára – ahány ország, annyiféle hagyomány, annyiféle kultúra. Tehát az alkotmányjogi „mérnökösködésnek” vannak határai.
Az alkotmányjogi „mérnökösködés” és a szakértők azonban kialakíthatnak egyfajta oligarchikus hatalmat. A szakértői hatalom olyan befolyásra tehet szert, amely révén akár párhuzamos hatalomként léphet fel. A nemzetközi kritikákat, véleményeket bizonyítékként használják fel egyes országok kapcsán európai és nemzetközi fórumok előtt folyó eljárásokban. Nem vagyok technokrata- vagy szakértőellenes, de nem is kell fetisizálni ezeket a véleményeket. Az Alaptörvény negyedik módosításáról például egészen különböző véleményt adtak különböző szakértők, ki-ki a maga prekoncepciója szerint is. A Velencei Bizottságnak az Alaptörvény negyedik módosításával kapcsolatos véleménye jó példázata a szakértői hatalom problematikájának. Óriási politikai nyomás nehezedett a rapportőrökre és magára a Velencei Bizottságra is, hogy az Alaptörvény negyedik módosítása kapcsán olyan véleményt fogadjon el, mint amelyet elfogadott. Ezzel szemben a Külügyminisztérium által megbízott három szakértő, Pierre Delvolvé a párizsi Akadémia tagja, Francis Delpérée a Louvain-i Egyetem professzora és Eivind Smith az oslói egyetem kiváló professzora, nemzetközileg elismert szaktekintélyek, már egészen más hangvételű véleményt készítettek ugyanazokról a kérdésekről. Mindez azt bizonyítja, hogy a szakértők prekoncepciója is meghatározza azt, hogy valami jó vagy nem jó. A könyvemben, amit megjelentettem, mind a két véleményt egymás mellé tettem, mert mind a két véleményből úgy gondolom, hogy lehet tanulni. Én nem állítom, hogy az egyiknek vagy a másiknak van igaza, csak azt, hogy két olyan vélemény van, amely egymásnak bizonyos szempontból ellentmond, eltérő példákat hoznak föl, eltérő igazolásokat, és – ha szabad így mondanom – a prekoncepciók jelentős mértékben meg tudják határozni a szakértők későbbi állásfoglalását. Ezt különösen veszélyesnek tartom, amennyiben ezek a vélemények politikusok kezébe kerülnek, és politikai döntések alátámasztásául szolgálnak, ami veszélyes, mert nincs fölötte bírósági kontroll.
Az alkotmányos identitás gátján tehát a harmonizáció hullámainak meg kell törniük. Az alkotmányos identitások sokfélesége védelmezendő érték, de nem lehet ürügy a közös értékektől való eltérésre. Ahogyan Paczolay Péter most említette, magam is teljesen egyetértek azzal: „… a nemzeti identitás indokolttá tesz olyan alkotmányos megoldásokat, amelyek a nemzetközileg megszokott megoldásoktól eltérnek, … de a nemzeti alkotmányos identitásra hivatkozás nem lehet indok az európai államok közös alkotmányos hagyományaiból következő jogállami és alapjogi értékek megsértésére.” Ez így van rendjén.
A megoldás a párbeszéd a szintézis érdekében. Az európai és egyetemes vívmányoknak és a nemzeti értékeknek, alkotmányos identitásnak találkozniuk kell: ha a kettő közül valamelyik felé elbillen az egyensúly, akkor az nem találkozás, hanem kollízió és konfliktus lesz.
Tisztelt Kollegák!
Miniszterelnök úr másik feladatként az igazságszolgáltatás iránti közbizalom megerősítését kérte tőlem.
Számomra az igazságszolgáltatás tágan értelmezendő fogalom. Színvonaláért, minőségéért – és az ezekkel kiérdemelt bizalomért – nem csak a bírák, ügyészek és ügyvédek felelnek. Sok múlik a bírósági végrehajtók, az igazságügyi szakértők, a közjegyzők, de akár a pártfogók, a mediátorok és az igazságügyi szakértők, vagy az áldozatsegítők munkáján.
Az imént felsorolt területek némelyikén nem kizárólag jogászok dolgoznak. Mégis szót ejtek róluk, hogy lássák: a teljes jogrend, sőt, a jogállam iránti bizalom erősítése a feladat. Ezek őre persze az igazságszolgáltatás.
Azoknak, akik az igazságszolgáltatástól várnak segítséget, nagy valószínűséggel már sérült a bizalmuk, ha másban nem, hát embertársukban. Az igazságszolgáltatás tétje tehát az, hogy helyreállítható-e az egymás iránti bizalom, amely nélkül az egyén nem lehet elégedett, az ország pedig nem lehet sikeres.
A bizalom a jogrend iránt akkor nő, ha az nem csak a jogszerűséget, hanem az igazságosságot is biztosítja. Ha tényleg igazság-, és nem csak jogszolgáltatásként tekint rá a köz.
A jogalkotás koherenciájának és alkotmányosságának biztosításán kívül az igazságügyi miniszternek különös jogpolitikai céljai is vannak. Ezek a jogásztársadalom, különösen az igazságügyben működő jogászok életét érintik közvetlenül. Engedjék meg, hogy néhányra előadásom második felében térjek ki részletesebben.
Szeretnék néhány szót szólni a tervekről, teendőkről, dilemmákról, a kormány igazságügyi politikájáról. Kezdjük a jogalkotási elképzelésekkel. Az igazságügyi miniszter a kormány jogalkotásért felelős tagja. Elsősorban jogalkotás kezdeményezésével és előkészítésével valósítja meg a kormány igazságügyi politikáját. Külön kormányhatározat fog szólni a kormány igazságügyi politikájáról, amelynek tervezetét a tanácsadói testületem tagjaival már elkészítettük. Külön köszönöm tanácsadói testületem kiváló jogászainak, így pl. Kukorelli Istvánnak, Martonyi Jánosnak, Bánáti Jánosnak, Lábady Tamásnak vagy Andrássy Györgynek a közreműködését e dokumentum elkészítésében.
A jó igazságszolgáltatás a jó jogalkotással kezdődik. Platón és Paczolay Péter után teljes mértékben egyetértésemet fejezem ki azzal, hogy a jogalkotás színvonala meghatározó tényező és néha át kell gondolni azt, amennyiben egy jogalkotó hibát vétett, hisz a joggyakorlat is rámutathat arra, hogy valamin változtatni kell. A jó jogalkotás minden elemének az Alaptörvény érvényesülését kell szolgálnia, az Alaptörvényre kell tudni visszavezetni. Másképp: vagy az Alaptörvény nem jó, vagy – ez a valószínűbb – mi verjük le az Alaptörvény által elénk helyezett lécet.
A devizahiteles mentőcsomag volt az első két törvényjavaslat, amelyeket az Országgyűlés elé terjeszthettem. Mint tudják, a jogalkotás a Kúria vonatkozó jogegységi határozata nyomán vált szükségessé, amely kimondta az árfolyamrés tisztességtelenségét és megdönthető vélelmet állított fel amellett, hogy az egyoldalú kamatemelések a fogyasztói hitelszerződések széles körében szintén tisztességtelenek voltak. Mélyebb értelemben azonban az Alaptörvény kívánta meg a kormány és a törvényhozás fellépését. Mindkét törvény expozéjában hivatkoztam az Alaptörvény M) cikkére, miszerint Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait. A tisztességtelen feltételek alkalmazásával a bankok visszaéltek piaci erőfölényükkel. Az igazságosság tömeges méretekben sérült úgy, hogy az már a gazdasági és társadalmi egyensúlyt veszélyeztette. Ahogyan keddi expozémban mondtam: „A jogalkalmazó (Kúria), a kormány és a jogalkotó reagált, az egyensúly helyreállt.” Az Igazságügyi Minisztérium által készített jogszabálytervezetek mindenben a Kúria jogegységi határozatát vették alapul, a Kúria döntése nélkül e jogszabályok nem születhettek volna meg. A jogszabályok előkészítése során az Igazságügyi Minisztérium szoros együttműködést alakított ki a társminisztériumokkal, a Magyar Nemzeti Bankkal és az Országos Bírói Hivatallal is.
Ez számomra egyfajta példaként is szolgált a jövőre nézve és a minisztérium iránti bizalom jeleként is értékelem, hogy a minisztérium vezetése alatt ezek a fontos jogszabályok kidolgozására kerülhettek. Bizalom nélkül ugyanis szakmai színvonalat sem lehet biztosítani.
Két kiemelkedő jelentőségű, nagy kodifikáció vár ránk. Az új Ptk. és az új Btk. után napirendre kerül a hozzájuk tartozó eljárásjogok felülvizsgálata, két új perrendtartás megalkotása.
Ami a polgári perrendtartást illeti, annak három új, korszakos körülményre kell reflektálnia:
1.) Magyarország az Európai Unió tagja; 2.) az új Alaptörvény; 3.) a digitális és távközlési forradalom. Ennek megfelelően kell bizonyos alapvető jogtechnikai kérdéseket eldönteni. Az osztott, vagy az egységes tárgyalási rendszer talaján álljon-e a Pp.? Milyen permegelőzési eszközök, eljárások kialakítása csökkenthetné a bíróságok ügyterhét? Szükség van-e a bíró és a felek (és különösen jogi képviselőik) közötti feladatmegosztás átalakítására (ide tartoznak a hivatalbóliság, illetve a kérelemhez kötöttség kérdései)? Jogcímhez legyen-e kötve a bíró; mikor kell tisztázni a jogcímet; milyen szerepet kapjon a szóbeliség és az írásbeliség a perben; a perek ésszerű időn belül történő befejezése érdekében hol van szükség új megoldásokra (például preklúziós szabályokra)? Milyen formában van igény a csoportos perlés lehetőségének kezelésére; hogyan kell azt megvalósítani: német, holland vagy más modellt vegyünk át? Szükség van-e rugalmasabb pervezetési szabályokra, a per tárgyának, értékének megfelelő különleges eljárások bevezetésére? Milyen feladatok telepíthetők a bíróról más igazságügyi alkalmazottakra (így például ki döntsön a perköltség összegéről és viseléséről, hol kaphat szerepet a bírósági titkár a peres eljárásokban; legyen-e albíró)? Határozzuk-e meg újra az ügyvédkényszer alá eső ügyek körét? Mennyiben lehet áttérni a bíróság és a felek közötti elektronikus kommunikációra; mennyiben kell megreformálni a perorvoslati rendszert? Figyelemmel kell lenni az uniós jog hatásaira is. A munka elkezdődött, munkabizottság jött létre, amelynek számos bíró tagja is van. Az Igazságügyi Minisztérium, mint jogászminisztérium a Pp. kodifikációban maga is szeretne aktívan részt venni. Ezért neveztem ki miniszteri biztost a kodifikáció vezetésével Wopera Zsuzsa miskolci egyetemi tanár személyében. Az általam létrehozott szakmai csapat azonban szorosan együtt fog működni a kormányhatározat alapján felállított Főbizottsággal és a Szerkesztő Bizottsággal. De vannak eldöntendő kérdések, amelyekben mi is szót kérünk, illetve az IM által beterjesztendő szabályozási koncepciót a Kormánynak kell elfogadnia. Köszönöm a Szerkesztő Bizottság elnökének, Németh János professzor úrnak és csapatának azt az értékes munkát, amit eddig elvégeztek. A részünkre átadott szakmai koncepció számos olyan kérdést vet föl, amelyre a Minisztérium reflektálni fog.
A büntetőeljárási kódex megalkotása is hasonló horderejű feladat. Itt is sor került miniszteri biztos kinevezésére, Miskolczi Barna ügyész személyében. A büntetőjog – a hozzátartozó eljárásjoggal – a jogrendben ultima ratio.
Kodifikációja különös gondosságot kíván. A közhangulat olyan elvárásokat táplál a büntető igazságszolgáltatással szemben, amelyek olykor nincsenek összhangban a jogállamisággal és nemzetközi kötelezettségeinkkel. Teljes paradigmaváltásra valószínűleg nem kerül sor. Nem valószínű, hogy át kell állnunk az angolszász esküdtszéki bíráskodásra. A hatékonyság és gyorsaság fontos, de nem az alkotmányos garanciák sérelme árán. Olyan egyensúlyra kell törekedni, amely nem billen sem a vád, sem a védelem felé; amelyben a hatékony, pontos, gyors és olcsóbb ítélkezés során érvényesülnek az Alaptörvényben lefektetett biztosítékok. Kiemelt figyelmet kell szentelni az igazságügyi szakértők jogállásának és szerepének. Róluk még lesz szó. Köszönöm Erdei Árpád professzor úrnak és a bizottság tagjainak eddigi munkáját és a jövőben is számítok munkájukra.
Természetesen vannak más jogalkotási elképzeléseink is. Példaként említem nemzetközi magánjogi kódexünket vagy a választott bírósági törvényt. A néhai Mádl Ferenc professzor nagyszerű alkotása évtizedeken át korszerű maradt. Felülvizsgálatát hasonló okok tennék szükségessé, amelyek a Ptk. és a Pp. esetében is fennálltak, illetőleg fennállnak.
Három önálló munkacsoport felállítását kezdeményeztem az elmúlt időszakban. Külön munkabizottság fog foglalkozni a közigazgatási bíráskodás kérdésével, a munkacsoport vezetője Patyi András professzor. A munkaügyi bíráskodással foglalkozó munkacsoport vezetője Hajdú József a Szegedi Tudományegyetem Jogi Karának dékánja. Végezetül a cégek, egyesületek, pártok, alapítványok bejegyzésével, regisztrációjával foglalkozó munkacsoport elnökének Sárközy Tamás professzor urat kértem fel.
Miért volt szükség e három munkacsoport felállítására? Nyilván a munkacsoportok vizsgálódásai összefüggnek a Pp. kidolgozásával. Részben eljárásjogi, részben szervezeti kérdés a közigazgatási és a munkaügyi bíráskodás helyzete. A jobbító szándékok ellenére mintha a közigazgatási bíráskodás 1989 óta nem találta volna meg az őt egyébként megillető, méltó helyét a magyar igazságszolgáltatásban. A közigazgatási bíráskodás egy nagyon fontos, kiemelt kérdés számomra. 1991 óta az van a jogszabályban, hogy a közigazgatási bíráskodás ideiglenes szervezetét alakítjuk ki.
Álláspontom szerint az országban nincs annyi közigazgatási szaktudás, hogy mellőzhetnénk azt, hogy legyen egy központi közigazgatási felsőbíróság. El tudja az ember képzelni ezt a Kúrián belül is természetesen, de úgy gondolom, hogy vannak olyan kiemelt ügyeink, amelyekkel igenis kiemelten kell foglalkoznunk. Számomra a jogállamiság szempontjából a közigazgatási bíráskodás létének és jó működésének legalább olyan jelentősége van, mint az alkotmánybíráskodás létének és jó működésének.
Hasonló a munkaügyi bíráskodás ügye is. Jelenleg első fokon közös, közigazgatási és munkaügyi bíróságok ítélkeznek mindkét ügycsoportban.
Jóllehet a két ügycsoport természete erősen eltér. A munkaügyi vitákban – elvileg – egyenrangú felek állnak egymással szemben. A közigazgatási perben viszont az – ugyancsak elvileg – erőfölényben lévő állam az egyik fél. A munka világában ténylegesen azonban olyan kiszolgáltatott munkavállalók is vannak, akik gyakran meg sem kísérlik jogaikat bíróság előtt érvényesíteni. Ez az igazságszolgáltatás iránti bizalom gyengeségének világos jele. Valószínűleg nem annyira a bíróságok, mint inkább az ellenőrzés felelőssége ez a helyzet.
Elengedhetetlenné vált, hogy a közigazgatási bíráskodás és a munkaügyi bíráskodás helyzetéről és jövőjének lehetséges irányairól pontos képet alkossak. Különösen pedig annak megvizsgálására van szükség, hogy az eljárási szabályokat a polgári perrendtartásban, vagy külön törvényben célszerű-e meghatározni; hogy mennyiben alkalmas a jelenlegi fórumrendszer rendeltetése betöltésére; valamint milyen de lege ferenda javaslatok fogalmazhatóak meg a közigazgatási, valamint a munkaügyi bíráskodás fejlesztése érdekében. Az általam felállított munkacsoportban az Országos Bírói Hivatal és a Kúria is képviselteti magát.
Felmerült annak igénye, hogy az állam vagyoni érdekeinek jogi képviseletére egységes, központi intézményt, kincstári jogügyi igazgatóságot hozzunk létre. A II. világháború előtt létezett ilyen hazánkban, más országokban pedig ma is vannak hasonló intézmények. A nemzetközi példák tanulmányozása folyik, bízom abban, hogy javaslatunk hamarosan a kormány elé fog kerülni. Mint jól lehet tudni, ma minden egyes állami szerv, minisztérium szabadon dönt arról, hogy hogyan látja el a jogi képviseletet. A háború előtt volt egy nagyon jó kincstári jogi igazgatóság, én tudom, hogy Sárközy Tamásék időszaka, majd Kecskés László időszaka alatt készültek tervek erre nézve, én úgy gondolom, hogy át kell ismét gondolni a kincstári jogi igazgatóság felállítását.
A cégbíróságok és a bíróságok által végzett bejegyzések rendszerét hasznosnak vélem áttekinteni, meg kell vizsgálnunk, miként lehet elhatárolni a szimpla regisztrációt, adminisztrációt, a bírói feladattól. A munkacsoport elnökének, Sárközy Tamásnak a személye a garancia arra, hogy e téren is mindenki számára elfogadható módon, jó eredmény szülessék.
Engedjék meg, hogy néhány szót szóljak az igazságszolgáltatás más szereplőiről is. Az igazságszolgáltatásban a teljes jogásztársadalomnak kiemelkedő felelőssége van. Az igazságszolgáltatás iránti közbizalom fenntartásához és megerősítéséhez valamennyi szereplő: bírák, ügyészek, ügyvédek, közjegyzők, végrehajtók, szakértők, pártfogók szakmai és etikai integritása szükséges. Ennek az integritásnak az erősítése az igazságszolgáltatás iránti közbizalom erősítésével egyenértékű. Az erkölcsi és szakmai integritás nagyrészt belső állapot: ösztönözni tudjuk csak, a jogszabályok alakításával.
Közös érdekünk, hogy a jogászi hivatásrendek mindegyike iránt növekedjen a bizalom. Ez nem kritika, hanem célkitűzés. Cél, hogy a jogállamiság erősödjék. A jogállamot számtalan, világméretű kihívás éri. Az olyan globális jelenségek, folyamatok, mint a migráció, klímaváltozás, terrorizmus feszegetik az alapvetően még mindig nemzetállami keretekben működő jogállamokat.
Amit a Bíróságok Napján, július 15-én tartott előadásomban elmondtam, megismétlem: a bírói függetlenség a magyar alkotmányos identitás állócsillaga. Ennek sérelme nélkül szeretnék alkotmányos párbeszédet folytatni a bíróságokkal. Sem a kormány, sem a bíróságok nem légüres térben mozognak. A bíróságok nem az államtól, vagy társadalomtól, hanem csak a kormánytól függetlenek. Ugyanaz az állami költségvetés tartja fenn mindkettőt.
A bírói hatalom súlya világszerte növekszik. Korunkban ugyanis a Montesquieu-féle, hármas hatalommegosztás módosult. A törvényhozói és a végrehajtói hatalom egységes politikai hatalommá olvad össze. A kormányt a törvényhozás a kormánytöbbség révén ellenőrzés helyett politikai támogatásban részesíti. Ez így van minden országban. Az ellenőrző szerepet részben tehát a bíróságok veszik át. A bíróságok nemegyszer olyan súlyú döntéseket hoznak, amelyek akár módosíthatják a törvényhozó akaratát. (A Kúria devizahitelekről elfogadott jogegységi határozatáról az imént esett szó.) A régi elv azonban érvényben marad: iudicis est ius dicere, non dare – a bíró jogot alkalmaz, nem alkot. A jogalkotónak azonban szüksége van a visszajelzésekre is.
A bírói gyakorlatot a bírói hatalomnak és a végrehajtó hatalomnak is értékelnie kell. A legszerencsésebb, ha a joggyakorlat elemzését a két hatalom együtt végzi. Erre mindkét fél nyitott, fórumai kialakultak és tovább fejlődnek. Köszönöm Darák Péter elnök úrnak nyitottságát, amely lehetővé tette, hogy az Igazságügyi Minisztérium képviseltesse magát a különböző joggyakorlat-elemző csoportokban.
A bírák munkáját is meghatározza az új közjogi környezet. Elsősorban az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b-d) pontjaiban szereplő alkotmányjogi panaszra és a 28. cikkben megjelenő értelmezési klauzulára szeretnék kitérni. Ezek segítik a jogalkalmazót abban, hogy az igazságszolgáltatásban minél inkább érvényre jussanak az Alaptörvény elvei és céljai. Figyelemre méltó újdonság ez a megfogalmazás: „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” Lámpás ez azon az úton, amely a jogszolgáltatás felől az igazságszolgáltatás felé vezet.
Milyen a jó bíró, akivel szeretnénk találkozni a tárgyalótermekben? Juhász Andor egykori kúriai elnök mondta: „Nagy súlyt kell helyezni arra, hogy a bíróban a jogi képesítés mellett hiánytalanul meglegyenek a bírói tiszt gyakorlásához szükséges, megkívánt emberi tulajdonságok is. A jó bíró ugyanis csak sokat tapasztalt, bölcs észjárású, embertársai sorsát szívén viselő, derűs, becsületes, erkölcsös, jó ember lehet. A jogi tudás… nem pótolja a… nélkülözhetetlen emberi jellemvonások… hiányát”. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ezt a definíciót az igazságszolgáltatás többi szereplőjére is érvényesnek tekintem.
Az igazságszolgáltatás legyen gyors, pontos és méltányos. Hogy a közvélemény ilyennek látja-e, az nagyban múlik a többi szereplő: ügyészek, közjegyzők, ügyvédek, bírósági végrehajtók, igazságügyi szakértők, áldozatsegítő szakemberek munkáján. Nem kívánok mindezen hivatásrendekről, szakmákról egyforma részletességgel szólni, hanem csupán néhány kérdést szeretnék felvetni.
A bírósági végrehajtók szerepe kényes az igazságszolgáltatás iránti közbizalom szempontjából. A végrehajtó soha nem volt népszerű. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság, az annak nyomában járó munkanélküliség, a devizahitelek összeomlása a végrehajtók ügyterhét jelentősen megnövelte. Becsléseink szerint évente kettőmillió végrehajtási cselekményt foganatosítanak, mintegy félmillió ügyben. Ezek alapja nagyrészt nem is ítélet, hanem fizetési meghagyás. A bíróságoknál elvileg mindegyik ellen jogorvoslattal lehet élni, de ezt elvárni képtelenség. Hogyan érvényesülnek így a törvényben beépített garanciák? Ki lehetne elégedett?
A hitelezőknek túl lassú, az adósoknak túl gyors az eljárás. A végrehajtói kamara felett az igazságügyi miniszter törvényességi felügyeletet gyakorol ugyan, de ez gyenge, formális jogosítvány.
Jelenleg megpróbáljuk felmérni a helyzetet. A vonatkozó ombudsmani jelentés előremutató javaslatokat tartalmaz. A végrehajtás az igazságszolgáltatás záróköve. Minősége az egész rendszer iránti bizalomra meghatározó. A bírósági végrehajtó, az önálló bírósági végrehajtó közhatalmi feladatot lát el, de – ellentétben a bíróval – sikerdíjra dolgozik, piaci szereplőként. Az ellentmondást csak kivételesen magas erkölcsi és szakmai színvonal oldhatja fel. Probléma, hogy a végrehajtók között alacsony, mindössze 20 százalék a jogvégzettek aránya. (Felmerülhet a végrehajtási eljárás reintegrálása is a Pp.-be, de erről nem született döntés). Át kell gondolnunk a végrehajtók feletti felügyelet rendszerét is.
A közjegyzői jogállásban is fellelhető hasonló ambivalencia. Az államot képviselő „hiteles hely”, haszonra dolgozik, miközben bizonyos ügyekben kötelező hozzá fordulni. Más ügyekben szabadon veszik igénybe a szolgáltatásait. A díjazásban ez a kétfajta ügytípus egyelőre nem tükröződik.
Nyomon követjük a közjegyzői tevékenységet, és szükség esetén jogalkotásra teszünk javaslatot. Az Európai Bizottság, mint ismeretes, kötelezettségszegési eljárást indított ellenünk, amiért a közjegyzői kinevezés magyar állampolgársághoz van kötve. Mivel a magyar álláspont szerint a közjegyző közhatalmi feladatot lát el, e kérdésben nem engedünk.
A Rezešova-ügy mint állatorvosi ló mutatta meg az igazságügyi szakértői intézmény szabályozásának ellentmondásait. A másodfokon eljáró bírónő – helyesen – visszajelzett: a jogalkotó beavatkozását kérte. Ha valami rombolja az igazságszolgáltatás tekintélyét, az az, ha kiderül, hogy az igazságügyi szakértőt, aki általában az államot képviseli, a tehetősebb perbeli fél megvásárolhatja, és ezzel a maga javára dönti el a pert a szegényebb ellenféllel szemben. A jelen esetben a karakán bírósági ítélet erre éppen rácáfolt, de a rendszerben lévő ellentmondást fel kell oldani. Korunkban a bírónak olyan speciális tényállásokat kell megfejtenie, hogy szakértők nélkül szinte semmilyen perben nem boldogul. A szakértő véleménye döntő. Ítéletek, életek múlnak rajta. Feddhetetlenségét és függetlenségét ugyanolyan eszközökkel kell védeni, mint a bíróét. Az államot képviselő szakértők és a bejegyzett igazságügyi magánszakértők rendszerét kell átláthatóvá tenni. A szakértő a bíró támogatását, nem elbizonytalanítását szolgálja. Az igazságügyi minisztérium különös felelőssége, hogy a szakértői névjegyzéket vezeti.
Az ügyvédekkel kapcsolatban annyit, hogy a kirendelt és a pártfogó ügyvéd tiszteletdíjait felül szeretnénk vizsgálni. Ugyancsak aktuális a bíróság által megállapított ügyvédi munkadíj mértékének, a mérték megállapítására vonatkozó bírói mérlegelési jog felülvizsgálata.
Különleges, egyre inkább önállósuló jogterület az áldozatsegítés. A kormány az áldozatok oldalán áll. Olcsó populizmus? A rendszerváltáskor – a diktatúrából a jogállamba való átmenet idején – érthető módon a terhelt jogai, az őt védő eljárási garanciák kiépítése kapott hangsúlyt. A sértett, vagy az áldozat perbeli jogállása nem fejlődött ezzel arányosan. A Be. módosításai utóbb igyekeztek ezzel lépést tartani. Az áldozat segítése anyagi, egészségügyi, szociálpolitikai eszközökkel több, mint tisztán igazságszolgáltatási feladat. Szeretnénk az áldozatsegítő szolgálatokat bővíteni és erre az összetett kihívásra alkalmassá tenni. A Be. küszöbönálló reformja során pedig az uniós joggal összhangban szabályozzuk majd az áldozat perbeli jogállását, amely tágabb kategória, mint a sértett. Célunk az Igazságügyi Hivatal létrehozása. Örömmel jelentem be, hogy a mai Magyar Közlöny tartalmazza az Igazságügyi Hivatal létrejöttét.
Szeretnénk az együttműködést fejleszteni az ügyészséggel is, amely felett a tárca semmilyen felügyeletet nem gyakorol. Ennek jegyében dolgozik a tárcához rendelt (szekundált) ügyész.
Az igazságszolgáltatás minősége jogi kultúra kérdése is, amely több, mint a szakértői tudás. Át szeretném tekinteni a jogászképzés helyzetét, különös tekintettel a szakvizsgára. Erre a feladatra miniszteri biztost neveztem ki Vízkelety Mariann személyében. Az oktatás minősége a jogi hivatás és az egész jogállam jövőjének záloga. Mi a minőséggel soha nem lehetünk elégedettek. Magyarországot csak a minőség forradalma mentheti meg – írta egykor Németh László. Amennyiben a jogászképzésünk gyenge, úgy a jogi szakvizsga képzésünk sem fog javulni.
A jogi kultúra előmozdítója az ítéletek felhasználóbarát nyilvánossága, átláthatósága. A jogot népszerűsíteni kell! Ez a közbizalom szinonimája. Az Alaptörvény kultúrájának kell áthatnia a jogrendszert, az igazságszolgáltatást.
Ennek jegyében alakult át a minisztérium szervezete. Jogászminisztériummá vált. Talán soha annyi különböző jogászi és más hivatásrendből nem dolgoztak itt emberek, mint most: egyetemi oktatók, kutatók, diplomaták, újságírók, az ügyészek, az ügyvédek és a bírák mellett.
Néhány szót végezetül engedjenek meg hogy erről, nyilván lesz külön majd előadás Luxemburggal és Strasbourggal való viszonyunkról. Az európai fórumokon nem csak alkotmányos identitásunkat, hanem jogszabályainkat is meg szeretnénk védeni. Az új kormány-statútum szerint a Külügyminisztériumtól hozzánk került a magyar kormányálláspont képviselete már a pilot eljárásoktól kezdődően, a kötelezettségszegési eljárások során, a bizottsági szakaszban, majd ezt követően az Európai Bíróság előtt is. Korábban csak az Európai Bíróság előtti képviselet tartozott az Igazságügyi Minisztériumhoz, most a pilot eljárástól, a kötelezettségszegési eljáráson keresztül egészen a képviseletig. Ennek az volt a célja, hogy a dokumentumok koherens egységet alkossanak, s amikor perre kerül a sor, akkor azon dokumentumok legyenek, amelyek az Igazságügyi Minisztérium kezéből mentek ki, és koherens egységet tudnak alkotni.
Az Igazságügyi Minisztérium képviseli a magyar államot az Emberi Jogok Európai Bíróságán folyó ügyekben is. Hozzá kell tenni, hogy a BIÜT üléseken, a Bel- és Igazságügyi Tanács-üléseken is az igazságügyi miniszter képviseli magát. Olyan fontos kérdésekről esik szó, mint az Európai Ügyészség létrehozása, a jogállamisági mechanizmus kialakítása, és még sorolhatnánk más fontos témákat. Hozzáállásunkat azonban szeretnénk megújítani, követő helyett inkább kezdeményezővé tenni. Az uniós jogharmonizáció mellett hangsúlyt helyezünk arra is, hogy aktívan részt vegyünk az uniós jogalkotás befolyásolásában. Azokban az Európai Bíróságon folyó ügyekbe is aktívan be szeretnénk avatkozni, amelyek más tagországokból kerültek ugyan a Bírósághoz, de a per kimenetele fontos számunkra. Berke Barna államtitkár úrra és csapatára e téren is nagy feladat vár.
Engedjék meg zárszóként: szeretném megköszönni a figyelmet és a jóindulatú fogadtatást, amelyet éreztem hivatalba lépésem első napjától fogva. Hivatalomat nyitott ajtók mellett, nyitott szívvel és elmével igyekszem ellátni. Nem tudom, van-e olyan hivatás, amelyet szív nélkül is lehet magas színvonalon űzni. Gyanítom, hogy nincs. Az igazságszolgáltatás – az igazság természete miatt – biztosan nem ilyen.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!