A sztálinizmus, illetve a gulágok rendszere nemcsak a huszadik század, hanem az egész történelem egyik mélypontja volt: szégyenfolt, sebhely Európa és a világ arcán. Azt kell mondanunk rá, hogy soha többé! – jelentette ki az igazságügyi miniszter 2016. augusztus 22-én a Gulág áldozatainak emlékművénél rendezett megemlékezésen.

Tisztelt Elnök Asszony, Klára Asszony, Polgármester Úr, Emlékező közösség, Államtitkár Úr, Hölgyeim és Uraim!

Tyihon moszkvai orosz ortodox pátriárka írta halálos ágyán, miután őt és egyházát a bolsevikok immár majd egy évtizede üldözték, 1925-ben: „Az éjszaka nagyon hosszú lesz és nagyon sötét”. Embermilliók érezhették úgy, hogy a XX. század soha véget nem érő sötétséget és szenvedést hozott számukra, miközben ugyanez a század soha nem látott technikai fejlődést, jólétet hozott más embermilliók életében. A történelem misztérium. Nem adatik meg nekünk, embereknek, hogy minden részletében értsük és magyarázzuk. Kötelességünk azonban szemlélni a titkot, és még inkább kötelességünk emlékezni az áldozatokra, együtt érezni a „megalázottakkal és megszomorítottakkal”. A gulágok rendszerének értelmi szerzője és tökélyre vivőjének, Sztálinnak tulajdonítják minden idők talán legcinikusabb aforizmáját: „Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika”. Akár ő mondta, akár nem, rendszerének és a gulágoknak a lényegét ragadja meg ez a mondat. Nem fogadhatjuk el, hanem újra és újra vissza kell utasítanunk. Ahogyan semmilyen kútból, úgy az emlékezet kútjából sem elég egyszer inni.

A bolsevizmus olyan ideológia volt, amely úgy ígért földi mennyországot, hogy megtagadta Istent. Ám ezzel az embert is megtagadta. Legalábbis megtagadta az ember egyetemességét: a kommunizmus szerint nincsenek univerzális emberi értékek, csak osztálytudat, osztályérdek, sajátos osztályerkölcs. A kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat szerinte nem köti össze semmi közös, ami emberi volna. Közöttük antagonisztikus ellentét feszül. Azt pedig, hogy ki a kizsákmányoló, a „nép ellensége”, a titkosrendőrség, CSEKA, GPU, NKVD döntötte el a Szovjetunióban. De ugyanez volt a dolga az ÁVH-nak, a Securitatének, a Stasinak a szovjet megszállás alatt álló közép-európai államokban. Ez az út nem földi mennyországhoz, hanem megannyi földi pokolhoz vezetett. A gulágon raboskodók jellemzően nem királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák voltak – ahogy egy proletár induló énekelte, amire már szerencsére kevesen emlékeznek. Bárki a gulágra kerülhetett: elég volt egy rágalom, egy gyanú, vagy valamilyen társadalmi csoport elleni kollektív megtorlás, amikor már egyéni gyanúra, rágalomra sem volt szükség. Sokféleképpen lehetett a gulágra kerülni. Bírói ítélettel vagy – jellemzőbb módon – anélkül. Magyarországról is. Volt a gulágon magyar pap és magyar kommunista író. Oda lehetett kerülni hadifogságból és malenkij robot révén. Ez utóbbinak lényege a teljes önkény, teljes esetlegesség. A megszálló Vörös Hadsereg egyszerűen, találomra kiemelt embereket a helyi népességből, és elvitte, sok esetben Szibériáig. Nem kellett elszámolni velük. Nagyon sok magyar családot érintett ehhez hasonló szenvedés. Saját apósom, Doór Ferenc festőművész a hadifogságból került munkatáborba a háború végén. Három év után jöhetett haza – szerencsésnek mondhatta magát.

Jogászként a történelmet hajlamos vagyok a jogtörténet felől olvasni. A sztálini rendszer nem egyszerűen a jogállamisággal szakított, hanem az egyéni felelősség elvével, az európai és egyetemes emberi civilizációnak egyik alapvető vívmányával. A szovjet büntetőtörvénykönyv hírhedt 58. cikke 1934-ben új tényállással egészült ki: „Nép ellenségének családtagja”. Ez a megfélemlítés új fokozatát jelentette. Az embert már a saját családja sem védhette meg, sőt. Szovjet úttörők számára egy Pavlik Morozov nevű fiút állítottak példaképül, aki 1932-ben saját édesapját tagadta meg és jelentette fel, mert kulák volt.

A sztálinizmus, a gulágok nem csak a huszadik század, hanem az egész emberi történelem egyik mélypontját képviselik. Szégyenfolt, sebhely Európa és a világ arcán. Erre azt kell mondanunk, hogy soha többé!

A magyar Alaptörvény is – amely szövetség a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között – szembenéz a múlttal, és alkotmányos erővel rögzíti a múlt feltárásának és az emlékezet megőrzésének szükségességét. Az Alaptörvény Nemzeti hitvallása így fogalmaz: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.”

Alaptörvényünk U cikkelyének (1) és (3) bekezdése így fogalmaz: „Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a megelőző kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenek.” 

„A kommunista diktatúrával kapcsolatos emlékezet állami megőrzése érdekében Nemzeti Emlékezet Bizottsága működik. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága feltárja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét…” .

A bolsevizmus embert emberrel, közösséget közösséggel állított szembe, és dicsőítette az erőszakot. A betegség elmúlt, de ezek a kórokozók továbbra is jelen vannak. Önmagában semmilyen intézkedéssel, még a legjobb alkotmánnyal és törvényekkel sem lehet teljesen kiirtani őket.

Az emlékezet segít a szív tisztulásában és a közösség immunrendszerének erősítésében a gonosz ellen. A túlélők felbecsülhetetlen értéket képviselnek ebben: az emlékezésben segítenek. Köszönöm, hogy itt vannak velünk. A koncentrációs táborok, a gulágok túlélőit gyakran kínozza az a gondolat, hogy mi lesz, amikor ők már nem tudják elmesélni, ami velük történt. A világ majd nem hiszi, mert nem akarja elhinni, hogy mindez megtörtént? Nem kényelmes dolog a szenvedéssel szembenézni. Gyakran elhessegetjük inkább. Ezért nem csak a bűn, hanem a közöny ellen is fel kell lépnünk. Ezt célozzák a magyar büntetőjognak azok az újabb rendelkezései, amelyek a totalitárius rezsim bűneinek tagadását, relativizálását büntetik. Szükség van emlékezetkultúrára, emlékezetpolitikára.

Pilinszky János írta, hogy ha a jóvátehetetlent nem lehet jóvátenni, akkor semminek nincs értelme – de hitt abban, hogy ez valamilyen titokzatos módon lehetséges. Most emlékezzünk azokra, akik nem lehetnek velünk és köszönjük meg a túlélők nemzedékének helytállásukat, derűjüket, emberségüket és bölcsességüket, amelyeket mint gyümölcsöket nagylelkűen megosztanak velünk, utódokkal és a jövő nemzedékkel.

Köszönöm figyelmüket.