Trócsányi László miniszter a Károli Gáspár Református Egyetemen 2015. április 16-án rendezett Emberi jogok és alkotmányosság című konferencián mondott nyitóbeszédének leirata.
Elnök Úr, Kedves Alkotmánybírák, az Országos Ügyvédi Kamara Elnöke, Kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim!
Elsősorban szeretnék köszönetet mondani Czine Ágnes alkotmánybíró asszonynak, hogy felkért arra, hogy a magyar kormány igazságügyi minisztereként vállaljam el ennek a konferenciának a védnökségét és nyissam is meg. Hálás vagyok minden olyan alkalomért, amikor megállhatok és együtt gondolkodhatok a szakma és a szellem olyan kiválóságaival, mint akik ezt a mai rendezvénytfémjelzik. Miniszterként is igyekszem szem előtt tartani, hogy a kormányzás cselekvés – de nem kizárólag az. Akció reflexió nélkül ugyanis ügyek, dossziék puszta intézésévé válik, vagy túlzott pragmatizmusba süllyed.
Emberi jogok és alkotmányosság: összetartozó fogalmak ezek? Mi itt, ebben az országban, ebben a kultúrkörben úgy véljük, igen. Viszonyuk azonban igencsak összetett. A tömegtájékoztatás, a mass-media kora kedvez a leegyszerűsítéseknek, féligazságoknak. Reformátusként megengedhetem magamnak, hogy egy református egyetemen Aquinói Szent Tamást idézzem: a féligazság rosszabb, mint a hazugság. Mert amíg az utóbbi könnyebben és hamarabb lelepleződik, az előbbi sokakat tartósan félrevezet.
Először is nézzünk szembe a korral, amelyben élünk. Háború van a világban, tőlünk nem is távol: egy szomszédos országban, Ukrajnában, és egy szomszédos térségben, a Közel-Keleten is. A világ talán legősibb, mezopotámiai civilizációjának helyén a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet 100 évvel az örmény népirtás kezdete után hihetetlen kegyetlenséggel lép föl keresztényekkel és más vallási kisebbségekkel, de azokkal a muzulmánokkal szemben is, akik nem osztják erőszakos isten- és emberképét. Lefejezések az internet nyilvánossága előtt, ketrecben égetések…
Másutt emberek milliói nélkülöznek. A háború és a nélkülözés talán soha nem látott migrációs hullámokat ébreszt. Ez is felveti a különféle kulturális, erkölcsi, vallási hagyományú emberek találkozásának, együttélésének kérdéseit. Van-e a különbözőségeken túl valamilyen egyetemes, közös jogi és erkölcsi minimum? Vagy csak egymástól különböző, egymással való konfliktusra kárhoztatatott kultúrkörök és civilizációk vannak, à la Spengler vagy Huntington? A zsidó-keresztény gondolatkör szerint vannak egyetemesen érvényes értékek. Az aranyszabály: tegyétek azt, amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek (Vö. Mt 7,12), és az ezüstszabály: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd” (Tób 4,15), minden nagyobb vallásban megtalálható valamilyen formában. De a vallással fokozatosan szembeforduló felvilágosodás és annak nyomán a polgári és nemzeti liberális progresszió szintén ebből indult ki. Az ebből következő erkölcsi és emberi jogi relativizmus jellegzetesen XX-XXI. századi áramlat.
A globalizáció és az integráció uniformizáló tendenciáira a reakció a nemzeti, vallási és egyéb identitások újrafelfedezése. Az identitás kifejezés nagyon népszerű napjainkban – jóllehet tartalma sok bizonytalanságot takar.
Az identitáshoz, a különbözőséghez való jog és az emberi jogok egyetemessége közötti viszony korunk egyik sorskérdése. A választ keresi a teológia, a filozófia, az antropológia – és meg kell találnia a maga válaszát a jognak is. Végleges válasz nem lesz persze. A válasznak történelminek kell lennie, azaz az érdekeltek folyamatos párbeszéde szükséges. Jelenti-e ez az értékek relativizmusát? Véleményem szerint nem. Hanem felelősségünket jelenti az iránt, hogy a mindenkori optimális egyensúlyt keressük az emberileg egyetemes, örök érvényű és a történelmileg változó, demokratikus döntés tárgyává tehető jogok és kötelességek között. A pozitivista felfogás ezt egyszerűen megoldja: elveti, hogy létezne olyan a priori eszme, amelyhez a jognak viszonyulnia kell. Az Alaptörvény azonban nem ezen a talajon áll.
Az egyetemes kontra partikuláris, regionális vagy más módon viszonylagos érvényű közötti viszony a jog számára is régi probléma. Az összehasonlító jogtudomány pl. nem csak jogrendszereket, hanem jogcsaládokat is megkülönböztet. René David francia jogtudós 1974-ben megjelent A jelenkor nagy jogrendszerei című alapművében a római–germán jogcsaládmellett tárgyalja a szovjet és szocialista jogokat (ez visszatekintve anakronisztikusnak tűnik), a common law-t, valamint a vallási és hagyományos jogrendszereket.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az emberi jogok máig leginkább hivatkozott és elfogadott gyűjteménye is univerzális igénnyel lép fel. A Nyilatkozatban szereplő katalógus ebben a formában mégis a nyugati jogfejlődés gyümölcse. Előzményei közé tartozik az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 1776-ban, a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata 1789-ben, valamint számos nyugati alkotmány. A dokumentumot 1948-ban az ENSZ akkori tagállamainak túlnyomó többsége megszavazta – de nyolc tagállam, köztük a Szovjetunió és Szaúd-Arábia – tartózkodott. Az utóbbi azért, mert nem tartotta összeegyeztethetőnek a sariával. A többi iszlám ország viszont a Nyilatkozat lelkes támogatója volt – akkor. Később azonban, különösen Khomeini ajatollah iráni iszlám forradalma után, ezek is hasonló kritikákat fogalmaztak meg. Különösen a vallásszabadságot, valamint a férfiak és nők családjogi egyenjogúságát tartották az iszlám jogrendjével összeegyeztethetetlennek. Így született meg 1990-ben a Kairói Nyilatkozat az Emberi Jogokról az Iszlám szerint.
Ám a nyugati jogrendszereken belül sem tekinthető lezártnak a vita. A napokban vendégem volt a bejrúti Saint Joseph keresztény egyetem jogi dékánja, Lena Gannagé asszony. Ő egy kiváló tanulmányban hívta fel a figyelmet a francia joggyakorlat egyik furcsaságára. A példa az iszlám családjogból ismert eltaszítás kapcsán merült fel: ennek lényege, hogy a férj egyoldalú nyilatkozattal elbocsáthatja, eltaszíthatja feleségét. A közelmúltig a francia bíróságok ennek a cselekménynek a joghatályát elismerték Franciaország területén is abban az esetben, ha a felek ott éltek. Mindezt azon az alapon, hogy a francia jog szerint nemzetközi családjogi ügyekben a felek személyes joga (statut personnel) irányadó. Ezzel a francia bírák ellentétbe kerültek a strasbourgi Emberi Jogi Bírósággal, amelynek esetjog a abból indul ki, hogy férfi és nő egyenlősége univerzálisan érvényes jogelv, amelyet személyes vagy regionális jog nem írhat felül. Gannagé asszony kimutatta, hogy a szekularizált és liberális francia bíróságok ebben a kérdésben akaratlanul is egy platformra kerültek a saria konzervatívabb művelőivel. Az előbbieket az értékek relativizmusa sodorta ide; az utóbbiakat pedig a „különbözőséghez való jog”, amely szerintük az iszlám országokat megilleti. Az iszlám országok is különböznek egymástól. Egyiptomban például két keresztény házassági jogviszonyára is a saria vonatkozik. Ezzel ellentétes példa Libanon, ahol mindhárom nagy vallási közösségnek szinte saját, külön családjoga van. Újra itt vagyunk az alapkérdésnél: hogyan oldható fel az ellentmondás az emberi jogok érvényesítése és a kulturális különbözőséghez, identitáshoz való jog között?
De nem kell a nyugati jogrendszerekből kimozdulnunk ahhoz, hogy ellentmondásra bukkanjunk. Közismert példa a halálbüntetés. Az USA jogrendje tartalmazza, míg az Európa Tanács és az Európai Unió égisze alatt elfogadott egyezmények, normák és az európai tagállamok szinte mindegyikének joga elvetette. Hazánkban huszonöt évvel ezelőtt törölte el az Alkotmánybíróság. Ráadásul az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága egyszer már alkotmányellenesnek találta, majd később újra visszaállította ezt a büntetési nemet. Napjainkban ázsiai és afrikai államok sora iktatja ki jogrendjéből a halálbüntetést. Állítható-e, hogy az Egyesült Államok kevésbé demokratikus, vagy kevésbé jogállam, ahol kevésbé garantálják az emberi jogokat, mint ezek némelyikében, például Kazahsztánban? Védhető-e a halálbüntetés mint az amerikai jogi-alkotmányos identitás része ahhoz hasonlóan, ahogyan a sariát alkalmazó államok védik a feleség eltaszításának jogintézményét?
Most azonban rátérnék arra, hogy a magyar Alaptörvény emberi jogi tekintetben hol helyezhető el ebben a mezőben.
Az új magyar alkotmány nagy vitát váltott ki Európában. Megkockáztatom, hogy az Alaptörvény megjárta az európai intézmények laboratóriumait. Mint párizsban volt nagykövet magam is részt vettem ezekben a vitákban. Egy korábbi értéksemleges alkotmány helyett olyan Alaptörvényt fogadtunk el, amely magára vonta az egész kontinens figyelmét. Egyes értékválasztásaiban eltért az Európa Tanács, az Európai Bizottság, a Velencei Bizottság és a technokraták, az alkotmányjogi mérnökök által bevett kánontól. Az európai fősodor része például az emberi jogok individualista megközelítése. A Nemzeti Hitvallásban viszont ez áll: „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.” Az Alaptörvény I. cikk (2) bekezdése pedig így szól: „Magyarország elismeri az ember alapvető egyéni és közösségi jogait”. Megjelenik a közösségi jogok elismerése a határon kívül élő magyarok és a hazánkban élő nemzetiségek kapcsán is. Az Alaptörvénynek második fejezete pedig e címet kapta: „Szabadság és felelősség”. Egyebekben pedig az Alaptörvény emberi jogi fejezete inspirációt merít az Európai Unió Alapjogi Chartájából, ami annak idején kiváltotta a Velencei Bizottság elismerését, meg kritikáját is. A jövő nemzedékek jogainak védelme, vagy a környezeti jogok beemelése az Alaptörvénybe ugyancsak elismerten korszerű.
Sajátos, talán a legalapvetőbb közösség a család. Ezt külön védelemben részesíti az Alaptörvény – bizonyos vonatkozásokban az emberi jogok alanyai közé az egyén mellé belép a család mint „férfi és nő között … létrejött életközösség”. Egyes kortárs szellemi áramlatok szerint azonban ez a meghatározás diszkriminatív. Egy ismert magyar civil jogvédő szervezet pl. nemrég ezt a szlogent jelentette meg egy közösségi portálon: „A házasság nem heteroszexuális kiváltság, hanem emberi jog.” A tétel továbbgondolásának további bizarr következményei lehetnek. Ha például valaki nem talál magának feleséget, mert annyira ellenszenves, akkor az államnak kell kirendelnie számára egyet, hasonlóan a kirendelt ügyvédhez? Hiszen garantálnia kell egy „emberi jog” érvényesülését. Ennek az irányzatnak a képviselői néhány országban kormányra kerülve a tételes családjogot ennek megfelelően írták át. Ám ez az „emberi jog” csak úgy és azáltal keletkezik, ha a házasság emberiséggel egyidős eddigi fogalmát másikra cseréljük. Ki hatalmazhatja fel erre a jogalkotót? Caesar non supra grammaticos… Jól tudjuk, hogy Zsigmond császár és király a konstanzi zsinaton mondott egyik beszédében schisma szót nőneműként ragozta, jóllehet az görög jövevényszó lévén semleges nemű. Ezzel nevetség tárgya lett, amit úgy próbált orvosolni, hogy császári ediktumban rendelte volna el a szó nemének megváltoztatását. Erre állt föl az egyik klerikus és mondta el a szállóigévé lett mondatot: A nyelvészeknek – azaz a nyelvtannak – a még a császár sem parancsol.
Az emberi jogok parttalanná válása, inflációja ahhoz vezethet, hogy nehezebb lesz egyetemesen elfogadott emberi jogi minimumot elfogadni. Az egyik országban a bíró szentesíteni fogja a feleség egyoldalú eltaszítását, a másikban a homoszexuális pár általi örökbefogadást.
Igazságügyi miniszterként különös felelősséggel tartozom a jogalkotás minőségéért, és az igazságszolgáltatásba vetett közbizalom alakulásáért. A jogalkotás minősége magában foglalja annak alkotmányosságát, az alkotmányosság pedig az emberi jogok védelmét. Az Alaptörvény magas, egyben világos mércét állít a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elé egyaránt. Az ennek való megfelelés szinte már garantálja a jó jogalkotást. Ez nagy segítségünkre lesz például az új büntető eljárási törvény megalkotásánál, ahol egyrészt a gyors és hatékony, másrészt a tisztességes eljárás szempontjai között kell majd kényes egyensúlyt találnunk. Bízom abban, hogy kiváló büntetőjogász barátaink ehhez segítséget fognak nyújtani.
A holokauszt magyarországi emléknapja van ma. Innen a Tokaj vidéki Mádra sietek, hogy az ottani zsinagógában tartandó megemlékezésen vegyek részt. A vészkorszak napjaiban több százezer honfitársunkkal együtt áldozatul esett az ezeréves, íratlan alkotmányosságunk s vele az emberi jogok: egy sem maradt, amelyet ne tiportak volna lábbal a magyar és a német hatóságok. A rendszerváltással indult csak el az alkotmányos értékekhez történő visszatérés. A történelmi inga persze soha nem pontosan ugyanoda lendül vissza. Ahogy Jean-Marc Sauvé, a francia Államtanács elnöke fogalmaz: a nemzeti alkotmány memoár és projekt. Régiek az Alaptörvényben megjelenő nemzeti jelképeink, vallásunk és kultúránk, és korszerűek a benne katalogizált emberi jogok. Hitem szerint a magyar alkotmányosságban is így megvan az az erő, amely a jövőben megvédhet minket az ahhoz hasonló tragédiáktól, mint amelyre ma emlékezünk országszerte.