Kormányportál

Dr. Trócsányi László igazságügyi miniszter a Becket Szent Tamás napi ünnepségeken tartott előadást 2015. január 5-én Esztergomban. A beszéd leirata.

Eminenciás Bíboros Úr, Főtisztelendő Püspök Úr, Polgármester Asszony, Tanácsos Asszony, Elnök Urak, Képviselő Urak, Államtitkár Urak, kedves esztergomi polgárok! És kedves szegedi barátaim is, akik itt vannak Szegedről, én a Szegedi Egyetemnek vagyok az oktatója emellett. Mindig örülök, amikor szegedi barátokat tudok üdvözölni más városokban is.

Nagy megtiszteltetés és öröm számomra a felkérés, hogy a Becket Szent Tamás napi ünnepségen szóljak Önökhöz, Hozzátok. Az újév első közéleti szereplése ez számomra. Ezek az immár évente megrendezett alkalmak a lélek és a szellem ünnepei. Alapvető intellektuális, erkölcsi, politikai és teológiai dilemmákról gondolkodhatnak itt együtt a résztvevők. Valóban, mivel járulhatok én ehhez hozzá jogászként és igazságügyi miniszterként, azon kívül, ahogy Főtisztelendő Püspök Úr mondta, Becket Tamás kollegám volt, jogvégzett emberről van szó.

Közös gondolkodásunk tárgyát püspök úr, akinek a meghívást köszönhetem, így jelölte meg: „Keresztény gyökerek, európai identitás”. Rövid előadásomban panorámát szeretnék nyújtani, hogy a jog és a kereszténység a történelem folyamán miként találkozott, melyek voltak a kapcsolódási pontok vagy esetleges konfliktusok, melyek a ma fontosabb kihívásai.

Mégis amikor a jog és a kereszténység viszonyáról értekezünk, paradox módon olyan időszakhoz kell visszanyúlnunk, amikor még a kereszténység nem nyert polgárjogot. Az európai identitásnak van egy különleges eleme, amelyet ma is minden joghallgatónak részletesen meg kell tanulnia, ez pedig a római jog. Nem is könnyű tantárgy, a gyerekek, a diákok nem is nagyon szeretik, hisz nehéz és bizony, a tanárok elég szigorúak. A római jog elsősorban a magánjog területén dolgozott ki olyan fogalmakat és intézményeket, amelyek az emberi és társadalmi együttélés szókincséhez és nyelvtanához máig érvényes módon járultak hozzá. Diákjaimnak a Szegedi Egyetemen szívesen említem, hogy a fedezetelvonó szerződés eredeti elnevezése az Actio Pauliana volt a római jogban. Ez a jog a nyugat-római birodalom 476-ban bekövetkezett bukása után is hatályban maradt, tovább élt és fejlődött a birodalom keleti felében, elsősorban Justinianus császár VI. század közepén végbement kodifikációja, a Kódex, a Digeszták, az Institúciók és a Novellák nyomán. A római jog hatásában, hosszabb távon túlélte a barbárokkal való találkozást nyugaton is. Eleinte azonban a civilizációs összeomlást a jogrendszer, az egységes jogi kultúra, a jog mint eszme hanyatlása kísérte.

A barbárok keresztény hitre térése után azonban a népek életmódja fokozatosan közelebb került egymáshoz. Ez az az időszak, amikor a kereszténység találkozik a római jog továbbvitelének bonyolult kérdésével. Mind a barbár szokásjogok, de még a római jog is megannyi vonatkozásban embertelen volt. Szükség volt arra, hogy a kereszténység ezeket humanizálja. Az evangéliumi eszmények hatásának egyik közismert, korai példája a gyermekkitétel, a ius exponendi sorsa. Ez a paterfamilias eladdig ősi joga volt arra, hogy az életképtelennek vélt vagy torzszülött újszülött gyermekeket kitaszítsa a családból és sorsára hagyja. Ezt a szokást az immár keresztény császár, Valentinianus 374-ben betiltja és büntetni rendeli. Ez a fajta barbárság egyébként ma is felüti fejét: egyes szellemi és politikai áramlatok ma is osztályoznak élet és élet között, kevésbé tartva védendőnek éppen az élet gyengébb, elesettebb állapotait…

A kereszténységnek és általában magának a jognak a viszonya tehát kezdetben erősen problematikus volt. A kereszténység nem a jog, hanem a szeretet uralmán alapuló társadalmat hirdetett. Pál apostolnak a Korinthusiaknak írott első levelében a szeretet himnuszáról zeng. Azt ajánlja az ottani híveknek, hogy a bíróságok helyett a közösség, az egyház vezetőinek döntésére bízzák vitás ügyeiket és kerüljék el a pereket. Szent Ágoston is ezt az álláspontot fejti ki. Ezzel együtt hiba volna pl. a Civitas Dei-t keresztény integralizmussal vádolni: Ágoston sem tagadja ugyanis az állam és a világi jog létjogosultságát. Műve lelki, nem politikai olvasmány. Ezzel együtt Németországban még az újkor elején is járta a szólás: Juristen, böse Christen – a jogászok rossz keresztények – a mondást sokan egyébként Luthernek tulajdonítják). Ebben az időszakban a jog nem is alkothatott maradandót, különösen ha azt vesszük figyelembe, hogy a korábbiakban a római jog milyen fejlett volt.

A középkor elején megjelenik a ius divinum, az egyházi jog. Ez nagymértékben a római jog fogalomkészletét veszi át, de új tartalommal tölti meg. A feudális partikularizmusokkal szemben az egyetemest képviseli: a nyugati kereszténység egész területén egyre több életviszony, nem csak a szentségi és a klerikusok közötti jogviszonyok szabályozására kiterjedő igénnyel lép föl.

A középkori közjog tehát teológiai alapokon áll. Nem csak az egyház, hanem a földi uralkodó, a császár, a király is Isten rendelésére vezeti vissza hatalmát és legitimációját. Az uralkodót egyházi liturgia keretében kenik fel és koronázzák meg. Részben innen ered a kornak az az ellentmondása, amely Becket Tamás és II. Henrik király konfliktusában csúcsosodik ki. A pápa és megannyi püspök világi birtokok szuverén urai – olykor hadvezérnek is felcsapnak, amint a keresztes háborúkban gyakori volt. Az egyház-kormányzati hatalom mellett egyes területeken világi értelemben vett közhatalmat is gyakorol. Egyházi bíróságok a XIII. századtól több országban világi perekben is eljárhattak, pl. házassági és örökösödési ügyekben – de ilyenkor számos római jogból örökölt szabályt alkalmaztak. A császár és a király viszont a pápa, illetve az egyházi hierarchia fölött igyekszik teljhatalmát érvényesíteni, az állam kezdetleges joghatóságát föléjük is kiterjeszteni. Az invesztitúra küzdelmek ideje ez: a tét nem kevesebb, mint hogy ki kormányozza az egyházat; ki nevezheti ki és mozdíthatja el a püspököket, ki hívhat össze és oszlathat fel zsinatot… Ez az időszak, amikor a kereszténység dominanciája uralkodott a jog fölött.

A középkor derekán – amit az angol a High Middle Ages névvel illet – más fontos dolgok is történnek a jog, illetőleg elsősorban a jogtudomány terén. Az egyetemeken megindul az a fajta szellemi pezsgés, reneszánsz, amelynek egyik gyümölcse a jog eszméjének újjáélesztése, a jog reneszánsza – hogy René David, az összehasonlító jogtudomány kiváló francia művelőjének szép kifejezésével éljek. Bolognában – ahol Becket is végezte tanulmányai egy részét – megszületik a glosszátorok iskolája,  akik a XII. század elejétől kezdve a iustiniánusi Corpus Iurist magyarázzák széljegyzeteikkel, azaz glosszáikkal a jogalkalmazók számára. A kontinentális Európában létrejön a ius commune, amely a római jog továbbélése, és amely egységes nyelvet és jogi kultúrát biztosít az újra kibontakozó kereskedelem és polgárosodó életviszonyok számára. A római jognak ez az újjáéledése és recepciója tehát inkább az egyetemekhez és a tudományokhoz, mint valamilyen politikai törekvéshez köthető. A néhai Mádl professzor úr úgy vélte, hogy az Európai Unió joga, az acquis communautaire, lehet az új ius commune, a közös jog. Mint igazságügyi miniszter nekem ebben kételyeim vannak, miután a közösségi jog inkább a technokraták által előkészített és a tagállami kompromisszumok lévén létrejött jognak tekinthető, nem igazából a tudomány az, amely szüli a közösségi jogot.

De térjünk vissza a fejlődés kronológiájához. A jog felvirágzása csak a kor teológiai megújulásával együtt érthető. Aquinói Szent Tamás a teológiát Arisztotelész filozófiájának nyelvén fogalmazza meg, az antikvitás egészét rehabilitálja, jobban mondva a keresztény gondolat szolgálatába állítja. Kimutatja, hogy az észen alapuló filozófia nagymértékben megfelel az isteni törvénynek. Ezzel az utolsó akadály is elhárul a római jog reneszánsza elől.

És általában a reneszánsz elől. Aquinóinál, később pedig a reneszánsz humanizmusban előbb megjelenik, majd a középpontba kerül az ember. Ez az eszme egyelőre nem Isten és a vallás ellenében fogalmazódik meg. Az ember mint egyén, mint személy jelenik meg, akinek megnő a szabadsága, de ezzel együtt a felelőssége is. A korábbiakban a ius divinum megelégedett azzal, hogy az ember alkalmazkodjék a formákhoz.  Az új európai ember azonban már a belső meggyőződésre kérdez rá. Ha a tartalom és forma között ellentmondást lát, akkor lázadásban, tiltakozásban, a formák elvetésében tör ki. Kálvin Institúcióihoz fűzött bevezetőjében egyenesen úgy fogalmaz, hogy az egyház mindenféle forma nélkül is létezhet. Megjelenik az állam és az egyház szétválasztásának a gondolata, de ezzel párhuzamosan a világi hívek bevonása az egyház kormányzásába a presbitériumok formájában. Althusius par excellence kálvinista államelmélet megalapítója, a kettős szuverenitás és a szubszidiaritás megfogalmazója. Az igazi, reális szuverén az államot alkotó közösség. Az uralkodó szuverenitása ehhez képest származtatott, hivatali jellegű.

Az egyház kvázi-demokratizálásának protestáns eszmeáramlata átrajzolta Európa nagy részének, így Magyarországnak is a szellemi térképét. A katolikus egyház is mozgósította lelki és szellemi tartalékait, hogy válaszoljon a kihívásra. Ez a katolikus reformáció. A vita sajnos a harctéren is, de korántsem csak ott zajlott. A XVI. és XVII. században még mindenki a Bibliára, a kereszténységre hivatkozik. Minden nézetet a Szentírással igyekeznek igazolni. A kérdés, ki a jobb keresztény. De a disputa valódi tárgya egyre inkább a hatalom forrása, mibenléte, gyakorlásának módja. Kovács István, a szegedi egyetem egykori alkotmányjogi professzora mutatott rá arra, hogy a reformáció egész időszaka alatt megjelent közjogi könyvek egyik alapvető dilemmája az volt, hogy a hatalomgyakorlás módszereit, döntéshozatali mechanizmusokat mennyire kell és lehet a köz számára nyilvánossá tenni.

A felvilágosodás sem szakít a kereszténységgel azonnal és látványosan. De a közvetlen bibliai utalásoktól és apológiától már távolságot tart. A hatalom, a közjogi berendezkedés forrását, legitimitását és annak optimalizálását már nem transzcendens, hanem inkább immanens forrásokban keresi. Megjelennek a társadalmi szerződés elméletei.

Montesquieu-t már nem az érdekli, hogy hogyan és ki valósítja meg a Civitas Dei-t, vagy valamilyen utópiát. Földi paradicsomot sem vár az államtól. A hatalmi ágak szétválasztása és egyensúlya azonban megakadályozhatja, hogy a hatalom földi pokollá tegye az alattvalók életét.

Majd a gyakorlatra kerül a hangsúly. A francia forradalom és olyan ideológusai, mint Condorcet erőszakkal akarják módosítani a társadalmi szerződést és tökéletesíteni a társadalmat az általuk helyesnek vélt irányban. 1789 után a forradalmak kora jön el, teret nyert a meggyőződés, hogy a történelmet csak erőszakkal lehet megváltoztatni. Bronisław Geremek lengyel történész és külügyminiszter szerint 1789 forradalmának 1989 erőszakmentes forradalma adta meg a kegyelemdöfést: a szovjet birodalom szétesése és a bolsevik diktatúrákból való átmenet a demokráciába és a jogállamba békés volt.

Érdemes itt megállni egy pillanatra. II. János Pál pápa hívta rá fel a figyelmet, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszava evangéliumi eredetű, még akkor is, ha ezt a francia forradalom részben éppen az egyházzal szemben tűzte zászlajára. Talán éppen ezért bizonyult ez a hármas eszmény maradandónak és mindeddig megvalósulatlannak.

Tény azonban az is, hogy a francia forradalom az egyházban ellenséget és nem szövetségest látott. Ennek hatása a mai napig jól tükröződik. Példaként említhető, hogy a történelmi hagyományok alapján az egyházak felett egyfajta kontrollt Franciaországban mindig a belügyminiszterek gyakorolnak, miután az egyházi tanítások veszélyesek lehetnek az állam számára. Montesquieu szintén maradandó hatású gondolkodónak bizonyult. Az alkotmányosság általa megalapozott eszméje az európai identitás részévé vált. Ez olyan paradigmát, kultúrát jelent, amely képes integrálni sokféle demokratikus eszmét, áramlatot. A XIX. század második felében megjelenik a munkások jogai iránti igény, és nem csak baloldalról. Vladár Gábor egykori igazságügyi miniszter emlékirataiból például kiderül, hogy az ő konzervatív köreiben a múlt század tízes-húszas éveiben nagy hatása volt az első szociális enciklikának, a XIII. Leó pápa által kiadott Rerum novarumnak.

A hatás nagy volt, de nem eléggé. Az antiklerikalizmus, az állam-egyház szétválasztása, majd szembeállítása és a baloldali szocialista áramlatok, köztük a marxizmus, majd a bolsevizmus hatására az egyház a század közepére a munkásosztályt szinte teljesen elveszítette. Sőt, a későbbiekben megtapasztalhattuk, hogy a bolsevizmus az egyházat, a kereszténységet ideológiai ellenségnek tekintette.

Ezzel át is tértünk napjainkra. Európa még keresztény, de a közügyek intézésében ez egyre kevésbé jelent viszonyítási pontot. A kereszténység jelen van úgy, mint a föld sója: láthatatlanul és kimondatlanul táplálja a kultúra talaját.

Európa ma nem tud mit kezdeni keresztény örökségével. A saját vallási hagyományhoz való viszony sehol másutt nem annyira ambivalens, mint éppen Európában. Egy vallását nem gyakorló zsidó, muzulmán, hindu vagy buddhista a legritkább esetben lép föl aktívan ősei hite ellen. De e tekintetben még az amerikai keresztények is különböznek európai társaiktól.

Jó példa erre az a témánkat érintő vita, amely az európai alkotmányozás során bontakozott ki. Sokan – köztük olyan szellemi nagyságok, kiemelkedő európaiak, mint II. János Pál pápa – szerették volna, ha az alkotmányszerződés szövegében utalás történik Istenre vagy a kereszténység szerepére. A világnézeti semlegesség és az Európában nagy befolyást gyakorló francia laicizmus azonban ezt megakadályozta. A francia és holland népszavazáson megbukott alkotmányszerződés helyett elfogadott Lisszaboni Szerződés preambulumában végül gyengébb utalás szerepel „Európa kulturális, vallási és humanista örökségére”, amelyekből a szerződő felek „ösztönzést merítenek”.  Igaz, a szöveg azért rögzíti, hogy ebből az örökségből az „ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei” bontakoztak ki. Ez a deklaráció sem lebecsülendő természetesen. Mint az előbb rámutattam, ez az értékkatalógus kimondatlanul mélyen keresztény gyökerű.

Európa nem tud nem keresztény lenni. Ahogy Antall József miniszterelnök mondta, Európában az ateista is keresztény. Képző és építőművészetünkben, zenénkben, szinte minden tárgyi és immateriális kulturális kincsünkben megjelenik a kereszténység. Az Európai Unió nem hivatalos himnusza Beethoven IX. szimfóniájából a Schiller Örömódájára komponált rész: „Testvér lészen minden ember” – mi ez, ha nem a bibliai ideál, a zsidó-keresztény ember- és társadalomkép?

A keresztény gyökereket elvágni, a kereszténység értékeit el nem ismerni súlyos hiba. Az új magyar Alaptörvény megteszi azt, amire az Európai Uniót alapító szerződő felek nem mertek, vagy nem akartak vállalkozni: kodifikálja a kereszténység szerepét. Az Alaptörvényt bevezető Nemzeti Hitvallás így fogalmaz: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” Majd – helyesen – rögtön hozzáfűzi: „Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” A kereszténység lényegéhez tartozik ugyanis a nyitottság és a tisztelet, ideértve a másmilyen ember másmilyen vallásának tiszteletét is. Ezért a vallásszabadságot kétségbevonhatatlan keresztény és alkotmányos értéknek, elidegeníthetetlen emberi jognak tartom.

A kereszténység szerepének és más értékeknek, mint a nemzetnek és a  családnak az említésével az Alaptörvény már lezártnak hitt kérdésekhez mert hozzányúlni. Ezért gondolom azt, hogy az új magyar alkotmány körül némileg szokatlan és váratlan módon kibontakozott nemzetközi vita ennek is szól.

Az invesztitúra küzdelmek kora rég elmúlt. Az állam és az egyház, illetve más vallási közösségek viszonyát azonban soha nem lehet lezártnak tekinteni. Minden nemzetnek – és az egyháznak is – újra és újra meg kell fogalmaznia ezt a viszonyt. Az államnak is megvannak a maga legitim szempontjai, amelyeket egyébként a történelmi egyházak el is ismernek. Ma már nem vitatják az állam és a politikai szféra autonómiáját, ahogyan ezt esetleg a középkorban tették. Az állam és a vallás viszonya a nemzet alkotmányos identitásának része.

Az autokefalikus keleti egyházak történetéből az invesztitúra küzdelme ismeretlen. Ezek szinte államegyház jellegűek, mint Görögországban, de ez sokáig alávetettséget is jelentett az uralkodói hatalomnak. Köztudott, hogy az anglikán egyház feje az angol király. Az ír alkotmány a legszentebb Szentháromság Isten nevében fogadtatott el, hivatkozván arra, hogy Írország népe alázatosan elismeri „kötelezettségeinket a mi Urunk, Jézus Krisztus felé, aki átsegítette atyáinkat évszázados megpróbáltatásaikon”. A dán alkotmány szerint az Evangéliumi Lutheránus Egyház Dánia államegyháza, és ilyen minőségében az állam támogatja. Hasonló a helyzet Svédországban és Norvégiában is.  Franciaország a laicitás talaján áll, és nem csak az államtól, hanem a közügyektől is igyekszik távol tartani a vallást. A magyar alkotmányos megoldás kiegyensúlyozott: az állam és az egyház elválasztása mellett együttműködésük bizonyos közfeladatok ellátásában lehetséges és részletesen kodifikálva van. A magyar modell tehát az együttműködésen alapszik. Az együttműködés számomra nem csak formai kérdés, hanem sokkal inkább tartalmi is, azaz a jogszabályok megalkotása kapcsán is érvényre kell jutnia.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A globalizáció is merőben új helyzetet teremt Európában. A globalizációnak vannak pozitív és negatív hatásai. Pozitívnak tekintem például azt, hogy a technológia fejlődésével napi kapcsolatban állhatunk más földrészekkel, az információk áramlásának időtartama másodpercekben mérhető. Számomra ugyanakkor fontos az is, hogy egy globalizálódó világban a nemzetek, a kontinensek, régiók, városok, települések, – Esztergom –, sőt maguk az emberek is őrizzék meg identitásukat. Az identitás nélküliség magában hordozza az értékvesztést: elfelejtjük, honnan jövünk és hova tartunk. Pedig csak annak van jövője, akinek van múltja is. Ma új kihívásokkal is szembe kell nézni. Ilyen például a nemzetközi méreteket öltő migráció. Nem lehetünk nem szolidárisak azokkal szemben, akik nehézségben élnek. Elsősorban azonban azt kell elérni, hogy a bevándorlók hazai életkörülményei javuljanak. Ezzel elejét lehetne venni a tömeges bevándorlásnak. Más kérdés számomra a menekültek ügye. Ma keresztény testvéreink halálos veszedelemben élnek a Közel-Kelet egyes országaiban. Befogadásuk morális kötelezettsége Európának. Ki kell nyitni a kapukat azok előtt, akik vallásuk miatt menekülni kényszerülnek. Eliot Gyilkosság a székesegyházban c. híres verses drámájában az érsek vesztét érző papok és a kórus könyörögnek Tamásnak, hogy zárja be a kapukat. Ő azonban ellenáll: Nyissátok ki a kapukat! A templom, az egyház – és hozzátehetem Európát is - nem válhat erődítménnyé.

Mi a keresztény vértanút úgy képzeljük, hogy más vallásúak vagy pogányok ölik meg a hit iránti gyűlöletből. Mint ismeretes, magát Becket Tamást a király teszi meg canterbury érsekké, mert azt reméli, hogy addigi kancellárja, barátja majd segít neki egyházpolitikai elképzeléseinek megvalósításában. Ekkor azonban egyik meglepetés a másik után éri a királyt. Becket aszketikus életmódra tér és nyíltan szembeszáll vele. A szinte páli fordulat lényege, hogy az újdonsült canterbury érsek lelkiismerete felülkerekedik a karrierszempontokon. Lemond a kancellári tisztségről. Az ő feladata immár nem a király, hanem Isten akaratának szolgálata, az egyház szabadságának és méltóságának védelme. Becket olyan keresztény vértanú, akit egy keresztény király óhajára (bár máig vitatják, mit mondott pontosan a király) gyilkolt meg három vagy négy keresztény lovag. Keresztény volt-e akkor Európa? Vallási pluralizmus nem létezett. Hol volt még a globalizáció? Strukturális értelemben nem lehetett más, mint keresztény. A kereszténység azonban nem struktúrák, hanem szív és lelkiismeret kérdése. Becket Szent Tamás a szabad lelkiismeret mártírja volt. Példája a szabad lelkiismeret elsőbbségét hirdeti a struktúrákkal, a politikával, ha kell, még a joggal szemben is. Ez is Európa keresztény öröksége.

A jog és a lelkiismeret viszonya napjainkban is felvet kérdéseket. Belgiumban voltam ösztöndíjas 1989-1990-ben a Louvain-la-Neuve-i Katolikus Egyetemen amikor Baudouin belga király megtagadta az abortuszról szóló törvény aláírását lelkiismereti okokra hivatkozva. Pár évvel ezelőtt Henry luxemburgi nagyherceg nem szentesítette az eutanáziát liberalizáló törvényt Luxemburgban, ugyancsak lelkiismereti okokból. Mind a két eset sajátságos kérdéseket vet fel. Egyesek úgy vélték, hogy a lelkiismeretre való hivatkozás nem lehet alapja a közjogi kötelezettségek nem teljesítésének. Más kérdés, hogy mindkét országban találtak alkotmányos megoldásokat. Mások ezzel szemben fontosnak tartották az eszményekért való helytállást.

Itt érkeztünk el az igazán a nehéz kérdéshez. Fontos-e, hogy az eszményeket akár a jogszabályi hierarchia csúcsán is kinyilvánítsuk? A magyar alkotmányozó válasza igenlő volt. Az alkotmányozó igyekezett olyan értékeket, elveket megjeleníteni, amelyek úgymond ma már nem tekinthetők divatosnak, sőt, bizonyos áramlatokkal szembemennek. Az Alaptörvény szerint a közösségeknek – a család, nemzet – kiemelkedő értékteremtő szerepe van. De említhetem azt az elvet is, mely szerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. A házasság a két különnemű ember döntésén alapszik. De az Alaptörvény kimondja azt is, hogy tilos az emberi fajnemesítést célzó gyakorlat, az emberi egyedmásolás. A magyar Alaptörvényt érő nemzetközi és hazai támadások sokkal kevésbé az államszervezeti szabályokkal mintsem az értékkatalógussal álltak összefüggésben.

Az értékalapú vitáinkban sokat segíthet nekünk Becket Tamás – valljuk be, kényelmetlen – alakja. Az eszménynek, az evangéliumnak csak azzal az alázattal lehet megfelelni, amit ő tanúsított, aki az érseki ornátus alatt szőrcsuhát hordott. Ezt a szőrcsuhát lelki értelemben mindnyájunknak magunkra kell öltenünk ahhoz, hogy szabad emberként felelhessünk meg bonyolult korunk kihívásainak és választ adjunk a bennünk kételkedőknek vagy kritikusainknak.

Fontosak a gyökerek, mert nélkülük a fa nem maradhat életben. De legalábbis elfárad, elveszti termékenységét. Erről beszélt Ferenc pápa is az Európai Parlament előtt 2014. november 25-én mondott beszédében: „Európa fáradt és elöregedett benyomást kelt… nem termékeny, és nem életerős.” Gyökér nélkül nincs gyümölcs. Amint a zsoltár mondja az Úr törvénye szerint élő emberről: „… olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el”. A keresztény Európát nem annyira a gyökereiről, mint inkább a gyümölcseiről kell megismernünk. Ne kövessük el azt a hibát, hogy Európa keresztény identitását valamilyen idealizált múltban keressük. Keressük inkább a jövőben. Mert nem az a kérdés, volt-e, hanem hogy lesz-e keresztény Európa, lesz-e keresztény Magyarország.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.