Trócsányi László igazságügyi miniszter a Figyelő 2016. július 21-i számában megjelent írása.
Az Alkotmánybíróság 2016. július 12-i döntése, amely mulasztásos alkotmánysértést állapított meg a gyülekezési joggal kapcsolatban, szakmai körökben komoly vihart váltott ki.
A kormány üdvözölte, az ellenzéki politikai pártok és egyes civilszervezetek viszont rosszallásukat fejezték ki. A döntéssel egyetértők lehetőséget látnak abban, hogy egy korszerű gyülekezési törvény szülessen; az egyet nem értők félelmüknek adnak hangot, hogy „csak rosszabb” megoldás születhet. Miután az alkotmánybírósági határozat tárgyát érintő gyülekezési jog az egyik legfontosabb szabadságjog, a magánélet pedig az emberi méltóság része, nem állhatom meg, hogy személyes álláspontomnak hangot ne adjak.
A gyülekezési törvényt még a régi pártállami parlament fogadta el 1989-ben. E törvény nagymértékben hozzájárult a békés rendszerváltozás sikeréhez: a gyülekezési kultúra és a törvény szelleme ekkor összhangban állt egymással. Álláspontom szerint a kétezres évek második felétől kezdődően ez az összhang megbomlott.
A békés gyülekezés össze keveredett az állandósult közterület-foglalásokkal. Sátortáborok jöttek létre a gyülekezési jogra hivatkozva. Megjelentek az előre be nem jelentett és nem szervezett spontán gyűlések, illetve a sürgős gyülekezések. Mint volt alkotmánybíró részt vehettem 2008-ban a gyülekezési törvényt érintő akkori alkotmánybírósági határozat meghozatalában, melyben a testület már megállapította, hogy a törvényalkotó felelőssége orvosolni a gyülekezési törvénynek az alkotmányellenesség fokát el nem érő hibáit.
A gyülekezési kultúra megváltozását jelzi az is, hogy az elmúlt másfél évtizedben közéleti szereplők magánlakásai előtti közterületek is rendszeres gyülekezési színhelyek lettek. Ahogy a gyülekezési kultúra változott, úgy az elavult törvényt a rendőrségi és bírósági gyakorlat is próbálta kreatívan alkalmazni. Ennek köszönhetően megsokszorozódtak az egymásnak ellentmondó jogalkalmazói döntések. Amíg 2010-ig alapvetően a gyülekezés gyakorlásával kapcsolatos, az ombudsman által is sokat bírált rendőrségi intézkedések álltak az érdeklődés homlokterében, addig mára az új, alapjogbarát tömegkezelési megoldásoknak köszönhetően a szabályozás hiányosságai kerültek előtérbe.
Amikor az Alkotmánybíróság konkrét indítvány alapján jár el, akarva-akaratlanul figyelembe veszi az érintett jogintézmény történetét, fejlődését és társadalmi szerepét is. Különösen igaz ez, amikor a szabályozás olyan alapvető hiányosságban szenved, amely lehetetlenné teszi a helyes jogalkalmazói döntést. Az alapvető jogok összeütközésének – különösen a magán- és családi élet, az otthon védelme és a gyülekezési jog kollíziójának – feloldása világos szempontok megadása nélkül a jogalkalmazót lehetetlen helyzetbe hozza. Az Alkotmánybíróság határozata erre a témakörre fókuszált. Mi történjék, ha alapjogok kerülnek szembe egymással? Hogyan oldható fel egy ilyen konfliktus? Ez tapasztalt jogászok számára is kihívás.
Az Alkotmánybíróság – immár évtizedek óta – a két, konfliktusban álló érték egymásra vetítésével próbálja megtalálni az egyensúlyt, az arányosság és a méltányosság elveinek szem előtt tartásával. Csakhogy ez korántsem egyszerű. Éppen ezért kell teljesen egyetértenem a testülettel akkor, amikor azt mondja: a jogalkalmazó részére a jogalkotó köteles fogódzókat biztosítani, a kereteket meghatározni, ha elvárja tőle, hogy majd a gyakorlatban sikeresen rendezze a konfliktusos helyzeteket. Hiszen miről is van szó? Ma a rendőrségnek, illetve ezt követően esetleg a bíróságnak – a gyülekezési jog gyakorlásához fűződő esszenciális érdekből kifolyólag – nagyon rövid határidőn belül kell döntenie. Nem várhatnak heteket-hónapokat, hogy alaposan körbejárják a kérdéskört, hanem azonnal válaszolniuk kell: megtartható-e a rendezvény és a kért keretek között, vagy nem. E döntés során pedig e szerveknek kell igen gyorsan mérlegelniük, sérülnek-e mások alapvető jogai, és ha igen, milyen mértékben.
Eléri-e a sérelem azt a fokot, amikor már háttérbe kell szorulnia a gyülekezési jognak más értékek, például a magánélethez való jog, a családi élethez való jog, az otthon biztonsága, vagy a közbiztonság, esetleg a nemzetbiztonság javára? Különösen problémás ez a kollízió akkor, ha két alapvető jog, mint a gyülekezéshez és az emberi méltóság részét képező magánélethez való jog összeütközéséről van szó. Kiváltképp ez utóbbi nélkül nehezen képzelhető el méltóságteljes élet.
A jogalkotó nem veheti el a jogalkalmazó, jelen esetben a rendőrség, bíróság kenyerét: nem mondhatja meg előre, hogyan döntsön – nem is ez a cél. Abban azonban messzemenően segítséget kell nyújtania, hogy az alapjogi ütközésben megfelelő határozat születhessen, olyan támpontok megadásával, amelyek végül méltányos döntéshez és legfeljebb arányos jogkorlátozáshoz vezetnek.
Itt kell utalnom röviden arra, hogy az Alkotmánybíróság azt is kifejtette: közvetítő mechanizmusokat szükséges beiktatni a rendszerbe. Így sokkal könnyebben feloldható az említett alapjogi ütközés. A gyülekezési jog megújítása rendkívüli körültekintést igényel, ezért minden rendelkezésre álló eszközt fel kell használni a lehető legjobb eredmény eléréséhez: egyeztetésekre van szükség, ismerni kell a joggyakorlatot és a nemzetközi összehasonlító elemzéseket. Cél, hogy e jogászi szemmel rendkívül izgalmas és érdekfeszítő jogi problémából olyan jogszabály szülessen, amely messzemenőkig megfelel az elvárásoknak mind a társadalom, mind a szakma oldaláról.
A gyülekezési törvényt még a régi pártállami parlament fogadta el 1989-ben.
2010-ig alapvetően a gyülekezés gyakorlásával kapcsolatos rendőrségi intézkedések álltak az érdeklődés homlokterében, mára viszont az új, alapjogbarát tömegkezelési megoldásoknak köszönhetően a szabályozás hiányosságai kerültek előtérbe.