Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Elnök Urak! Gyásztisztesség tévő gyülekezet!
A hittel élő ember nem csügged az elmúlás láttán. Hiszen halál nélkül nincs élet, nincs feltámadás sem. Mint ahogy fény sincs a sötétség nélkül. S talán ezen ősi törvények igazsága mindennél erősebb a művészetekben, hiszen az alkotás is úgy kel életre, hogy kiragyog a sötétből, kidomborodik a síkból, az anyag valamilyen módon elüt az inverzétől, majd pedig, mintegy magába zárva alkotója szellemét, képviseli őt abban a világban, ahol mestere testben már nem lehet jelen.
Mégis, valahogy megszakad a szívünk és hatalmas hiányt érzünk, amikor egy szellemóriás, egy lelki hadvezér távozik közülünk. Mert kolozsvári Szervátiusz Tibor, a nemzet művésze nemcsak alkotó, őrző és példakép, hanem a magyarság lelki hadvezére is volt. Ismerte a „tiszta forrást”, génjeiben hordozta azt a magyar őserőt, azt a kezdetektől örökölt bölcs tüzet, amit mi itt az anyaországban már kis híján elveszítettünk. Számára a világ legtermészetesebb dolga volt képviselni azokat a nemzeti önkifejezésben rejlő értékeinket, amelyeket csak mi ismerünk. És embert próbáló időkben – a szülőföld, Erdély Securitate-zaklatásai alatt, később a választott haza, az anyaország tiltott, majd tűrt körülményei közepette is – volt bátorsága tanítani bennünket arra, hogy felismerjük a magyarság határtalan gazdagságát. Hogy megfelelni vágyás nélkül, büszkén vállaljuk egyediségünket, és ha kell, harcoljunk meg azért, hogy ezt az örökséget, a világnak ezt a régi és különlegesen értékes kultúráját megbecsüljük, továbbvigyük, ne hagyjuk elveszni és elveszejteni. Ezt hirdeti a Petőfi, az andezit-Ady, a Bartók, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, Kós Károly vagy Márton Áron portréi, mint ahogy a főművekként számon tartott „Kolozsvári Krisztus”, a „Szülőföldem: Erdély”, vagy a „Tüzes trónon” Dózsájának Trianon-szimbóluma is, mely mértékadó elemzők szerint is a 20. század nemzeti szobrászatának talán legnagyobb alkotása.
Szervátiusz Tibor úgy élt és alkotott, ahogy az egyik – szintén kolozsvári – szellemi előd, Apáczai Csere János, a magyar művelődés ügyének 17. századi harcosa vallotta: „A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani.”
Tisztelt Gyászolók!
Kivételesen nehéz feladat számomra a tisztelők, a magyar kultúra őrállói, és a kulturális ágazatot is magában foglaló Emberi Erőforrások Minisztériuma nevében Szervátiusz Tibor sírjánál állni és búcsúzni Tőle. Mindannyiunknak megvan a személyes kötődése e gazdag életmű egy-egy monumentumához, szerencsésebb esetben magához a Mesterhez is. Szervátiusz Tibor pápai diákéveim, gyermekkorom óta a legkedvesebb alkotóim között foglal helyet, mint oly sokunknak szerte a Kárpát-medencében. Az akkori ellenzéki népi írók körében nagyszüleim és szüleim már a hetvenes évek végén nemzeti ikonjainkként tartották számon a két Szervátiuszt.
A Mester munkásságának folyamatos bemutatása, megőrzése és annak, a jövő magyar művészet iránt nyitott generációi számára történő egyben tartása napjaink fontos kultúrpolitikai vállalása lett. Örömmel tölt el a tudat, hogy egy néhány hónapja kelt, még az Ő életében hozott kormányhatározat értelmében a magyar állam tulajdonba veszi a két Szervátiusz életművét reprezentáló 137 alkotást, melyek a köztéri szobrok és a már közgyűjteményekben kiállított remekművek mellett megőrzik az utókornak e különleges oeuvre legfontosabb darabjait. Az életmű méltó elhelyezése és bemutatása az előttünk álló feladatok egyik legfontosabbika.
Nemrég lezárult, tevékeny életének ránk maradt objektumai mintha a mi esetlen gondolatainkat öntötték volna kőbe, fába, vasba. Ezzel pedig egy összetéveszthetetlenül magyar, egyben progresszív, kortárs képzőművészeti nyelv született, melynek identitás-tápláló jelentőségét most fogjuk felfogni igazán.
Ahogy ő fogalmazta: „A mi kultúránk Európában, de a világban is egy külön színfolt. Szépen ötvözi keleti örökségünket a nyugati törekvésekkel. Ezt kell megőriznünk, felmutatnunk. Ez a mi igazi erőnk.”
Ars poeticája ez volt: „Művészetet magyart, de egyetemesen emberit kell teremtenem. Olyan művészetet, mely a hagyományokban gyökerezik, felmutatja népemnek múltját, jelenét, sorsát, élethalálharcát, szörnyű veszteségeit, sok bukását és csodálatos pillanatait, de a bukásokon is túlmutató hitét az életben, a megmaradásban, az ember, az emberi szellem elpusztíthatatlanságában.”
Így vallott alkotói küldetéséről Szervátiusz Tibor. Legyen ez mindannyiunk számára útmutatás!
Tisztelt Gyászoló Honfitársaim!
Az ókori bölcs, Seneca mondja: „…a nagy ember mindig egy és ugyanaz marad, vagyis állandó. Ez az egyetlen igazi nagyság. Figyelmünket magára vonja, mi pedig jól látjuk, ahogy fényével bevilágítja a sötétséget.”
Szervátiusz Tibor élete fényáradás, munkássága igazodási pont volt a magyar művészeti és közéletben. Jelleme szilárd volt, mint az anyag, amit a szív és a képzelet, valamint a test óriási erejével megformált. A Mester mesterünk volt kultúrában és magyarságban; minden közöttünk töltött percében példát mutatott arra, hogy a kiteljesedés lehetősége a gyökereken is túl, az anyaföld mélyéből fakad. Arra tanított bennünket, hogy a saját, szívünkben jól látható utunkon kell haladnunk (bárki bármit mond, és bármilyen nyomást gyakorol is ránk), a saját kultúránkat kell gazdagítanunk és újjáteremtenünk, az őseinktől örökölt, megismételhetetlen mintázatokat kell megosztanunk a világgal, és hinnünk kell abban, hogy a világ kíváncsi lesz majd erre az általunk képviselt magyar színre és gazdagságra.
Drága, szeretett Szervátiusz Mester!
Utolsó köztéri szobrod kecskeméti avatásán, utolsó gyűjteményes apa-fia tárlatotokon a Műcsarnokban, utolsó kamarakiállításod pécsi megnyitóján, utolsó születésnapodon a szülőfölded után hazádnak választott Budán, utolsó karácsonyi kézszorításunkkor már a betegágyadon – még nem tudhattuk, hogy mindezek az utolsó alkalmak lesznek itt a Veled közösen eltöltött földi életben. Utolsó gyűjteményes albumod tavalyi új kiadásának előszavában így zártam gondolataimat: „…szívében máig erdélyi magyar, aki egyúttal európai alkotóvá lett Budapesten. Az elmúlt 40 évben sokat változott a világ. De az Ő munkássága horgony, mellyel ma is a maradandó értékekhez rögzíthetjük korunk viharos Európájában hányódó hajónkat. Szervátiusz Tibor drámai alkotó. Lángoló élete drámai mélységek és magasságok között járva taposta ki a halhatatlanság útjára vezető ösvényt.”
Azt hihettük, szikár, szűkszavú, távolba tekintő, népünk bánatát sóhajtó, teremtő attitűdű lényed dacol a halandósággal is. Most, hogy porhüvelyedtől búcsút veszünk, hálával és köszönettel állunk előtted. Fáradhatatlan munkálkodásoddal fényt, tüzet, büszkeséget és magunkra találást hoztál a magyarság életébe, melynek megértése, szívünkbe fogadása, megtartása és továbbadása a mai nappal súlyos örökségedként hárul ránk. A Nap szobrászaként legyen immár Tiéd az örök világosság! A mi dolgunk, hogy őrizzük a tüzet, amit ránk hagytál.
Isten kísérjen utadon!
Nyugodj békében!