Tisztelt Hölgyeim és Urak, Tisztelt Ünneplésre Egybe-gyűltek!
A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a (király)elődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak.

Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben. És az engedetlenség szelletje a korona virágait szórja szerte. Az engedetlenség valójában pestis az egész királyságban.

Ezért, kedves fiam, apád rendeletei, vagyis az én rendeleteim, mindig legyenek szemed előtt, hogy szerencsédet mindenütt királyi gyeplő igazgassa. Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed.

Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik.

Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.

Hölgyeim és Urak,

mielőtt bárki is félreértené az előbb elhangzottakat, nem a saját gondolataim megosztásával kezdtem ezt a beszédet, hanem államalapító nagy királyunk, Szent Istvánnak a fiához, Imre herceghez intézett intelmeiből idéztem egy passzust. Azt gondolom, ennél fontosabb gondolatokat nem is találhattam volna mai mondandómhoz. Amikor az államalapítást ünnepeljük, az államalapítót ünnepeljük, de nem csak őt. Ünnepeljük az immár egy évszázadnál is régebben megalakult államformációt, amely a történelem zajló tengerén hánykolódva nem süllyedt el, ellenkezőleg, sokféle, ismétlődő elnyomások alól felszabadulva, szabad államként mind jelentősebb értéket képvisel, és önállósodásával, önálló vélemény- és cselekvésnyilvánításával tekintélyt vívott ki magának Európa-szerte, s nem túlzunk, amikor kijelenthetjük, hogy a népek hazájában, a nagyvilágban is.

Tudnunk kell, és a cselekvéseinket is ez a belátás kell vezérelje, hogy az államalapítás – mind a mai napig egy folyamat, amely nem ért véget 1018 évvel ezelőtt, csak elkezdődött. Valamennyi kor, valamennyi államvezetés, valamenynyi, az államban nemzetet alkotó állampolgár együttesen, tevékeny részt vesz az állam újra- és átalakításában, az adott időszak kihívásainak megfelelő modernizálásában, az új- és újra alapítások érvényre juttatásában. Ezért lehet, és nem csak az ezt a napot lezáró, országos tűzijáték miatt, hogy a legtöbb embert megmozgató nemzeti ünnepünk augusztus 20-a. Amit annak idején egységbe kovácsolt szent királyunk, István, azt a történelem során valamennyi nemzedék kötelességének tartotta, illetve megpróbálta, egyben tartani.

Közhelynek tűnhet fel a közmondás, egységben az erő, de talán soha nem volt annyira fontos ennek a nemzetnek az egység megteremtése, mint manapság, a nemzetállam megmaradása, szuverenitásának megőrzése okán. Államalapító királyunk a kereszténység államvallássá tételével nem csak utat jelölt ki számunkra, kései utódok számára is, hanem az istenhitben annak a zálogát is megjelölte, ami az egységbe kovácsoltságot tartósan biztosíthatja.

Nem csoda, hogy épp ez az ünnep a magunk mögött hagyott, méltatlan időkben, számtalan, erőszaktételnek is felfogható, változáson kényszerült átmenni, és csak a rendszerváltozás után kerülhetett a méltó helyére. Ahogy ennek az új Szent király-szobor felállításának is most jött el a méltó ideje.

A szobor tervpályázatának kiegészítő információjaként olvasható:

„A művészeti beruházás jelentőségét az 1905-ben felállított Kossuth szoboréhoz lehet hasonlítani. Egész alakos szobor utoljára 2006-ban, 10 éve került elhelyezésre: az Andrássy úton: Kligl Sándor Kirándulók című alkotása.”

Máté István telitalálat – egyben magas minőséget prezentáló – szoborkompozíciója valóban méltó a megemlékezés szelleméhez, és méltó a szoborállító Békéscsabának a szellemiségéhez. Az önnön történetébe, pontosabban legendájába, ágyazott szabadtéri alkotás az első magyar királyt ábrázolja, aki a kisded Jézust karjában tartó Szűz Máriának ajánlja fel a pápai koronát, a magyar államhatalom talán legfontosabb jelképét. A legendárium szerint mindez, pár nap eltéréssel, 980 évvel ezelőtt, halála napján, augusztus 15-én történt. Azóta tekintjük Mária országának Magyarországot. A magyar államiság, nemzeti identitásunk ettől fogva létezik, századokon átívelve, keresztényi alapokon. Ennek hangsúlyozása, nemzettudatként átélése aligha volt aktuálisabb bármikor, mint éppen ma. Gondolom, ezt aligha szükséges megmagyaráznom az itt megjelenteknek – tekintettel az Európát és a tágas világot jellemző és sújtó konstellációkra.

Mostantól Békéscsabán, a Szent István téren Szent István szemet gyönyörködtető, lelket emelő szobra látható Magyarország védőszentjének, s az Isten fiának, a találkozásában.

Ez az a pont, ahol vissza kell térjek a beszédem elején fölemlített intelmeknek.

Az apák művének tisztelete, a ránk hagyományozott, hagyományozódott értékek vállalása, esetünkben az évezredes magyar törvénytár alapjainak tiszteletben tartása és tovább éltetése, alkalmazása annak szellemisége megtartásával, új alaptörvények megalkotásával, nemzeti múltunk nemzettudatunkba emelése – számtalan feladatunk közül csak néhány, de a legfontosabbak közé tartozó mozzanat. Az új Szent István szobor megemlékezés egy államalapító nagy királyról, egyben szakrális pillanata annak a történelmi vállalásnak, amire Szent István élete és műve kötelez bennünket.

Meggyőződésem, a mai naptól más érzésekkel lépünk erre a térre. Régi dicsőségünk már nem éji homályban késlekedik többé, itt van velünk, üzenete megtölti a levegőt.

Honalapító királyunk azért munkálkodott, hogy a korabeli Európában megmaradjon Magyarország. Hogy éljen Magyarország. Mivel mással fejezhetném be a mai nap felemelő aktusa, a szoborcsoport leleplezése előtti gondolataimat, mint azzal: éljen Magyarország!