Tisztelt Karneválozók, Kedves Barátaim,
ha jól számoltam, idén immár ötvenkettedik alkalommal kerül megrendezésre a Debreceni Virágkarnevál. Legszebb felnőttkorába ért bele tehát ez az immár nemzetközi hírnév és érdeklődés rangjára eljutott esemény. Nem tudom, az indulás idején így tervezték-e, ennyire hosszú életűnek gondolták-e el kitalálói és elindítói a virágkarnevált; vagy a rendezvény önnön lehetőségeinek – és természetesen, lelkes és hozzáértő szervezőinek – köszönhetően vált ilyen méretűvé és jelentőségűvé; vagy mindkettőnek köszönhetően vált mind a városnak, mind a sokfelől ide érkező érdeklődőknek, elengedhetetlen augusztus 20-ai rendezvényévé; de ez nem is tűnik generális kérdésnek ahhoz képest, hogy van, létezik, él és évről-évre megújítja magát.
Abban sem vagyok biztos, hogy az elindítók tudatában voltak annak, hogy a karnevál szakrális jelentése télbúcsúztató, egyben tavaszköszöntő, s hogy a farsangi karnevált, mint jelmezes, táncos népünnepélyt, a húsvétot megelőző 47. napon, húshagyókedden rendezik meg, és még aznap éjfélkor befejeződik. Jómagam inkább a felé hajlok, hogy a karnevál szót abban az értelemben használták az alapítók, és használják az utódaik, melyet egy svéd népi gyermekmondókával tudok leginkább megragadni, feltehetően valamennyien ismerik, mégpedig a Kaláka Együttes feldolgozásában, gyermek- vagy fiatalkorukból. Ez így hangzik:
Itt a karácsony már,
és itt a karácsony már,
és húsvétig tart a karácsony!
Itt van a húsvét már,
és itt van a húsvét már,
és karácsonyig tart a húsvét!
Az én értelmezésemben mindez azt a vágyat jelenti, hogy az ünnepnek, mint érzésnek és megvalósulásnak, egész évben bennünk kell laknia. A karnevál tehát, amelynek a magyar megfelelője „a farsang farka”, nem csak farsangvasárnaptól húshagyókeddig tart, hanem az év bármely napján felidézhető szakralitásában, a közösségi tánc, mulatság, vagy akár, mint esetünkben, a virágkarnevál formái között.
Hölgyeim és Urak,
kérdezzünk rá a karnevál főszereplőjére, mi is a virág! Petőfi megfogalmazásában: „Tudod, mi a virág? / A földnek jósága, / Tudod, mi a jóság? / A lélek virága. // Szeresd a virágot, / És ne féltsd szívedet, / Mert, ki ezt szereti, / Rossz ember nem lehet.” Talán innen ered a mondás is, ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Kissé átalakítva ezt a gondolataimban: az a helység, amelyik a virágot szereti, rossz város nem lehet. Meg kell hajtanunk tehát a fejünket Debrecen városa előtt, és külön meg kell köszönnünk, hogy a virágkarnevált épp azon, a rendszerváltozás után végre méltó helyére került, talán a legtöbb embert megmozgató, nemzeti ünnepünkön rendezik meg évről évre, mely államalapításunkra emlékeztetve a nemzet egységére, a hagyományok tiszteletére és folytathatóságára hívják fel a figyelmünket.
S ha már egy tizenkilencedik századi nagy költőnket felidéztük virág-ügyben, idézzünk fel egy huszadik századi klasszikust is, amellyel azt is kimondjuk, hogy a virág-kompozíciók karneváli formák közé álmodott felvonulása nem csak a virág ünnepe, de egyben azoké, akik a virágokat gondoskodó szeretettel, mindennapjaink szépségigényének kielégítésére, megtermesztik, tehát – a kertészeké is. Hogy is mondja József Attila?
Kertész leszek, fát nevelek…
A vers zárlata rímel az Ómagyar Mária-siralom két sorára: világnak világa, / virágnak virága, szólítja meg a keresztfán szenvedő fiát az anyai fájdalmak közt vergődő Mária. A világ-virág költészetünkben, de akár mindennapi életünkben, gyakran előkerülő párhuzama mellett az egész virág-szimbolikát felsorakoztathatnánk bizonyságául annak, hogy a virág, mint szimbólum, a teljes életünket képes lefedni, és az egyik legtöbb jelentéssel bíró szó, így egyike a leginkább közmegegyezésen alapuló jelképeknek a világban (gondoljunk csak a hatvanas évek hippijeire, akik virágot tűztek a béke szimbólumaként a fegyverek csövébe…), de ha túlságosan belemerülnék ebbe, akkor elmaradna a mai, káprázatosnak ígérkező felvonulás, mely a sok egyéb, fontos és érdeklődésre számot tartó kísérő kulturális rendezvény csúcspontja.
Wittgenstein mondja logika-filozófia értekezésében: Amit lehet mutatni, azt nem lehet mondani. És mennyire igaza van! Kísérletet sem teszek arra, hogy az eddigi fesztiválok hangulatát, a virágok káprázatos formákba öltöztetettségét, a világ egy napra, szemnek szinte követhetetlen, virágszínekben pompázását leírjam, megérzékítsem. Ahogy az is meddő próbálkozás lenne, hogy az évről-évre meghívott zsűriben helyet foglaló, művészeti, virágszakmai kiválóságokat felsoroljam. Az igazság az, hogy már én is mind türelmetlenebbül várom a látvány-forgatagot, a meglepetés-sort, ami ma ránk vár. Befejezésként hadd jegyezzek meg annyit: méltón és méltósággal ünnepelni nem csak hangzatos ünnepi beszédekkel, komoly, olykor komor, rendezvényekkel lehet. Hanem például virágkarnevállal, a természeti szépség és az emberi kreativitás találkozásának lélegzetet elállító pillanataival, óráival is. Kezdődjék a felvonulás, az érzékek táncmulatsága a virágokkal, az élőképekkel, megidézve, egyben megteremtve – szemünk előtt és bennünk – az ünnepet!