Budapest, 2018. október 23.
Tisztelt Ünneplők! Hölgyeim és Uraim!
A matematika egyik tétele szerint két negatív szám szorzata mindig pozitív szám. Nehezen érthető igazság ez. Ha ezt a furcsa igazságot lefordítjuk a történelem nyelvére, hirtelen kirajzolódnak előttünk a magyar história alapvonalai. Szinte minden forradalmunk és szabadságharcunk negatív eredménnyel zárult; vereség, áldozat, megtorlás. De ebből valahogy végül pozitív végeredmény lett; megmaradás, haza és szabadság. Igazi misztérium ez, amelyet minden nemzeti ünnepünk fölidéz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1955-ben a szovjet csapatok kivonultak Ausztriából. Akkor már tíz éve éltünk szovjet megszállás alatt. Magyarországon a megfélemlítés, az önkény, a deportálások, a szovjetvilág logikája szabta meg az életünk rendjét. Mindenki érezte, ha ez így megy tovább, a kommunista barbárság nyomása alatt szétesik, széthull, és atomjaira bomlik az a kultúra, az a keresztény, magyar kultúra, amelyet ezer év alatt teremtettek az egymást követő nemzedékek. A baj végzetesnek tűnt. Fél évszázad alatt kétszer is elveszítettük Magyarország területének kétharmadát az ott élő magyarok millióival együtt, s most a kulturális megsemmisülés fenyegette a maradék Magyarországot, a történelmi Magyarország szíve közepét is. A magyar nem szerencsejátékos fajta, nem hazardírozik a hazájával, nem szívesen bocsátkozik kétes kimenetelű kalandokba. Ha kell, remény nélkül is tud harcolni, de jobban szereti, ha a hősiesség és a józan ész is az ő oldalán áll. Az ötvenhatos szabadságharcosok ésszerű döntést hoztak. A szovjetek kivonultak Ausztriából, a magyar kommunisták egymást bicskázták, a szabad nyugati világ pedig buzdított bennünket, és segítséget ígért. Egyik oldalon a biztos enyészet reménytelensége, a másik oldalon a többé vissza nem térő, utolsó lehetőség. Meg kellett próbálni. S meg is próbálták. Úgy, ahogy azt csak mi, magyarok tudjuk. Halált megvető bátorsággal, rossz vitáinkat magunk mögé hajítva, teljes egységben és tiszta szívvel. Olyan egységben, ahogy a hont foglaltuk, olyan halált megvető bátorsággal, mint Nándorfehérvárnál, és olyan tiszta szívvel, mint 1848 márciusában. Dicsőség a hősöknek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minden évvel, mellyel távolodunk 1956-tól, egyre kevesebben vannak azok, akik részesei vagy tanúi voltak azoknak a napoknak. Sok veterántól, akikkel tavaly még együtt emlékeztünk, azóta már el kellett búcsúznunk. A pesti srácokból nagyapák lettek, és derékvastagságúvá erősödtek az Üllői úti facsemeték, amelyeknek levelei magukba szívták a Corvin-köz lőporfüstjét. De azóta is minden évben összejövünk, ha esik, ha fúj, s ez így lesz minden év október 23-án, amíg magyarok élnek a földön. Jól mondta Faludy: 1956 nekünk nem emlék és nem történelem, hanem a szívünk és a gerincünk. Magyarországon 1956 után még harmincnégy évig kommunista diktatúra volt. Élni kell. Éltünk, ahogy tudtunk. Nem volt olyan rég, emlékszünk még; bedeszkázott égbolt, rossz alkuk, alakoskodás, rejtőzködés, lapos félrenézések, bezárt szívek és bizalmatlanság. A diktatúrák rideg mindennapjai általában visszanyesik az emberi méltóságot, és még bukásuk után is üresség, megcsappant életerő és kisszerűség szokott maradni. Ettől menekültünk meg mi, magyarok, ettől mentettek meg bennünket az ötvenhatos szabadságharcosok. Hálásak vagyunk, hogy nekünk nem egy fél évszázados nyomasztó félhomály emléke jutott osztályrészül. Mi nem az emberi gyengeséget, nem a meghasonlást, hanem a bátorság, a hősiesség és a nagyság példáját kaptuk útravalónak. Csak így volt lehetséges, hogy mi, magyarok még a kommunista elnyomás alatt is büszkék lehessünk a hazánkra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, magyarok tudunk a legjobban keseregni, mi, magyarok tudunk a legszebben panaszkodni, és mi, magyarok tudjuk a legőszintébben elsiratni magunkat. A teljes reménytelenség és kilátástalanság megéneklésének nagymesterei vagyunk, még a Himnuszunk is azt mondja: „S ah, szabadság nem virúl a holtnak véréből.” S közben itt állunk, ezeregyszáz évvel a honfoglalás, ezer évvel a keresztény magyar állam alapítása után, Európa egyik legrégebbi nemzeteként, túlélve megszállókat és megszállásokat. A hatalmas német-római birodalom császárai, a hatalmas mongol birodalom kánjai, a még hatalmasabb oszmán birodalom szultánjai, majd a leghatalmasabb szovjet pártfőtitkárok mind azt akarták, hogy mi ne is legyünk. A végeláthatatlan germán és szláv tenger közepén mi mégis mindig megmaradtunk valahogy. Mi ez, ha nem egy igazi, tőrőlmetszett sikertörténet? Hölgyeim és Uraim, ez a magyar történelem matematikája: a sok-sok mínusz kiadott valahogyan egy pluszt.
Tisztelt Ünneplők!
A magyar megmaradás misztériuma megfejthetetlen. A csodák forrásvidéke rejtve szokott maradni a kíváncsi emberi elmék elől, de a szív azért megsejthet valamit az okok közül. A magyarok megmaradásának okai között ott kell valahol lennie az örök magyar hősiességnek. Dobó felhúzatta a fekete koporsót az egri vár falára, Szondi ellőtt lábbal kaszabolt az utolsó pillanatig, legszebb ruhájában rontott ki Sziget várából Zrínyi, „Éljen a haza!” kiáltotta az első magyar miniszterelnök a kivégzőosztag előtt. És itt vannak ők. A harmincas években született, tizen-, legfeljebb huszonéves pesti srácok, akiknek az élettől háború, elsötétített ablakok, rettegés, éjszakai sírás, lódög, óvóhelyek és Budapest ostroma jutott osztályrészül. Aztán a háború után a megszálló szovjetek, a szétlőtt és lebombázott város romjai. Egy ország, a hazájuk, amely még soha semmit sem adott nekik. Egy nemzet, amely csak azt kínálhatta, hogy osztozhatnak a szenvedéseiben. De amikor megjelent az első fénysugár, hogy hazájuk talán szabad lehet, az első esély, hogy a nemzet kitépheti magát a kényszerzubbonyából, az első moccanó remény, hogy Magyarország ismét magyar ország lehet, tudták, mit kell tenniük, és gondolkodás nélkül mentek. A pesti srácok, akik soha semmit sem kaptak a hazájuktól, de mindenüket odaadták érte. Bizony ott a helyük az örök magyar hősiesség panteonjában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor majd félszáz év szovjet megszállás és kommunista elnyomás után visszaszereztük a szabadságunkat, és kifújhattuk végre tüdőnkből az elvtársi világ áporodott levegőjét, azt gondoltuk, hazatértünk. Magyarország ezer éve a keresztény Európa része. Európa mi vagyunk. Mert mi európaiak maradtunk akkor is, amikor Jaltában eladtak, és ’56-ban is, amikor cserbenhagytak bennünket. A szovjetek távozása után úgy éreztük, megnyugodhatunk, végre összhangba került a történelmünk, a kultúránk és a világpolitikai helyzetünk, újra elfoglalhatjuk helyünket Európában. A szabad nemzetek családjában, amely a keresztény kultúra, a nemzeti öntudat és az emberi méltóság fundamentumán áll. Minden olyan szépen elrendezettnek tűnt. Álmunkban sem képzeltük volna, hogy 29 évvel a rab nemzetek kiszabadulása, a berlini fal leomlása, a kettétépett európai kontinens újraegyesítése után az európai népek, s velük mi, magyarok, rég látott erőpróba elé nézünk. Álmunkban sem képzeltük volna, hogy Európát nem külső katonai fenyegetés, nem amerikai vagy orosz törekvések sodorják veszélybe, hanem saját maga. Ki gondolta volna, hogy a földgolyó legsikeresebb kontinense, amely a legvirágzóbb kultúrát, a legmodernebb technikát, a világ legjobb iskoláit, az emberiség valaha elért legmagasabb életszínvonalát megalkotta, néhány év alatt lejtőre kerül, és a bukás szélére sodródik?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az európai emberek nemzetek fiainak születnek. Amikor az európai ember világra jön, német, francia, olasz, lengyel vagy éppen magyar. Ez a történelem és a természet rendje. Amikor a kisgyermek megszólal, első szavait lengyelül, horvátul, svédül, angolul vagy éppen magyarul mondja, ezért van az, hogy Európa más, mint a többi kontinens. Európa a nemzetek hazája, és nem olvasztótégely. Ki gondolta volna ezek után, hogy újra lábra kaphat az Európát már többször is romba döntő birodalmi gondolat? Ki gondolta volna, hogy mások akarják megmondani nekünk, hogy kikkel éljünk együtt a saját hazánkban? Ki gondolta volna, hogy koholmányok alapján nekitámadnak Magyarországnak vagy Lengyelországnak, s megfenyegetik Romániát és Szlovákiát, sőt még Olaszországot is?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Európa nagyságát, erejét és dicsőségét az egymással egyszerre versenyző és együttműködő nemzetek adták. A nemzetek tisztelték egymás jogait, védték polgáraik érdekeit, jól tudtak együttműködni, és közösen részesültek a béke, a gyarapodás és a biztonság áldásaiban. A hazafiak szívében élő szenvedély önfeláldozást, önzetlenséget, tudományos áttöréseket és a művészet hatalmas alkotásait ihlette. Mi, magyarok, másfél évtizede egy ilyen Európához, a nemzetek Európájához csatlakoztunk. Mi Helmut Kohl és Jacques Chirac meghívását és nem Bonaparte vagy a Harmadik Birodalom hódítását fogadtuk el. Mi, magyarok szenvedtünk eleget a birodalmaktól. Mindegyik jó alattvalót akart faragni belőlünk. Nem értették meg, hogy nekünk van hazánk, s a hazának nem alattvalói vannak, hanem fiai. Azóta talán megtanulták, hogy a magyarok a birodalmi szándékokat messziről kiszagolják, és a helytartókat előbb-utóbb elzavarják. Jobb esetben.
Hölgyeim és Uraim!
Európát nem az öntudatos nemzetek, hanem a birodalomépítési vágyak vitték tévutakra. A birodalomépítési kísérletek és kísérletezők felelősek a XX. századi szörnyű háborúkért, a tengernyi szenvedésért és a virágzó Európa többszöri feldúlásáért. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus, a fasizmus és a kommunizmus mind birodalmi vágyálmokat kergettek. Nemzetek feletti ideák, olvasztótégelyben előállított, új típusú emberfajták, soha nem látott léptékű üzleti profitok és a mindezt garantáló globális, vagyis birodalmi kormányzás. Ez volt, és úgy látszik, ez maradt az a nagy kísértés, amely újra és újra beveszi magát az európai hatalmasok lelkébe. Ma Brüsszelben újra birodalmi indulókat játszanak. Igaz, más dallam ez, mint a régi volt. Ma nem fegyverekkel hódítanak. Tudjuk jól, Brüsszel nem Sztambul, nem Moszkva, nem a birodalmi Berlin, még csak nem is Bécs. Brüsszelből sohasem hódítottak, Brüsszelből csak gyarmatokat igazgattak. Mi azonban nem voltunk sem gyarmat, sem gyarmattartó, nem vettük el senkinek a hazáját, éppen ezért nem akarjuk odaadni másnak sem a mienket.
Tisztelt Ünneplők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Brüsszelt ma azok uralják, akik a szabad nemzetek szövetsége helyére európai birodalmat kívánnak. Olyan európai birodalmat, amelyet nem a népek választott vezetői, hanem a brüsszeli bürokraták irányítanak. Ma már ott tartunk, hogy számos európai országban is az európai birodalom hívei kormányoznak. Ezért tudhatjuk, hogy milyen lesz az a szép új világ, ha rajtuk múlik. Növekvő számban tűnnek fel más földrészekről és más kultúrákból érkezett, katonakorú férfiak, és még a mi életünkben saját képükre formálják az európai nagyvárosokat, lassan, de biztosan kisebbségbe szorítva az európai őslakosokat. A terror a nagyvárosi élet részéve válik. A jogállamra hivatkozó politikai manipuláció mindennapossá lesz. A szólás- és sajtószabadság pedig addig terjed, ameddig őket visszhangozza.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akik az Európai Unióból európai birodalmat akarnak gyúrni, kivétel nélkül mind bevándorláspártiak. Az európaiság mércéjévé tették a migránsok beengedését, és elvárják, hogy minden ország és nép haladéktalanul alakítsa magát multikulturálissá. Ma már látjuk, szándékosan nem éltek a hatalmas rendőri és katonai erejükkel, szándékosan nem védték meg Európát a migránsok tömegeitől. Ha mi képesek voltunk, ők is azok lehettek volna. Nem a képesség hiányzott, hanem az akarat. A brüsszeli élcsapat és a többi, nemzetállam-ellenes vezető a migrációt esélynek és lehetőségnek tekinti ma is. Esélynek arra, hogy egy multikulturális, kevert népességű, egységessé simított birodalommal váltsák fel a nemzetállamok Európai Unióját. Nemzetállamok nélküli Európa, nemzeti gyökereitől elszakított elit, szövetség a multinacionális erőcsoportokkal, koalíció a pénzügyi spekulánsokkal. Ez lenne itt Soros György paradicsoma.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Most októbert írunk, de Európában már mindenki a májusra gondol. A májusi európai parlamenti választások eldöntik, merre forduljon Európa szekere. Az európai népeknek jövőt kell választaniuk. Mi, magyarok sem maradhatunk csöndben. Ha bizonytalanul szólnak a harsonák, a legfontosabb és legigazabb ügy köré sem tudunk felsorakozni. Sorompóba kell hát lépni, és elő kell hívni azokat, akik a nemzetek Európájában hisznek, meg kell lengetni a szabad és erős Európa zászlaját. Válasszuk a függetlenséget és a nemzetek együttműködését a globális kormányzással és ellenőrzéssel szemben. Utasítsuk el a globalizmus ideológiáját, és támogassuk helyette a hazafiság kultúráját. A világ gazdagabb, az emberiség jobb lehet, ha a nemzetek színes világa benépesíti a földet. Mi hiszünk abban, hogy minden nemzet sajátos, a maga módján egyedi, és fényesen beragyoghatja a világ rábízott szeletét. Ezt gondoltuk, sőt ezért lázadtunk fel már 1956-ban is. Rajongunk a kultúránkért, amely fenntartja és óvja a szabadságunkat. Hiszünk az erős családokban, kivételesnek tekintjük a hagyományainkat és a történelmünket, ünnepeljük a hőseinket, és mindenekfelett szeretjük a hazánkat. Nem akarunk és nem fogunk lemondani róla semmiféle birodalom vagy globális kormányzás kedvéért. A nemzeti érzéseinket nem eltörölni akarjuk, hanem bátorítjuk, sőt szabadjára engedjük, hogy ki- és felszabadítsák a magyar emberekben rejlő képességeket és tehetséget. A történelem azt tanítja, hogy a szuverén országokban megmarad a szabadság, hosszú életű a demokrácia, és uralkodik a békesség.
Tisztelt Ünneplők!
Gondoljunk az ’56-os szabadságharcosokra, idézzük fel a pesti srácokat, válasszuk a hazafiság és a nemzeti büszkeség jövőjét!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!