Kormányportál

2020. május 30., Felcsút

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm szépen, hogy megtiszteltek bennünket az érdeklődésükkel. Azt hiszem, nekem néhány megjegyzést kell fűznöm a könyvhöz, és utána arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy miért csináljuk, mert az előttem szólók már elmondták, hogy mire való, meg mit csinálunk, de hogy miért csináljuk, arról érdemes talán kicsit hosszabban is beszélni.

Az első és legfontosabb fölismerés a könyvvel kapcsolatban, amit az alapítványunk elnöke, amikor beszéltünk a könyvről, mondott, hogy fizikai nevelésre biztosan alkalmas a súlyánál fogva, és ezzel föl is idéztük közös boldog gyermekkorunkat. Úgyhogy a könyv ebből a szempontból, mint tekintélyes méretű könyv önmagában is tiszteletet parancsol.

A második megjegyzés, amit szeretnék tenni, hogy láttunk itt egy filmet, ami az akadémiánkról szól. Sosem rejtettük véka alá, hogy mi egy országos akadémiai rendszer létrehozásáért dolgozunk, csak úgy adódott, hogy az MTK, mint első fecske után – amelyik saját magát szépen föl is építette, és minta is volt a számunkra hosszú éveken keresztül a magyar labdarúgásban – legyen egy olyan akadémia is, amely nem egy nagy klub alá dolgozik, hanem mindenkinek dolgozik, és amit itt kikísérletezünk, meg fölismerünk, meg megírunk, meg megtanulunk, meg létrehozunk, az az egész magyar labdarúgást szolgálja. Persze, ha van közben egy klub is, ami NB I.-es szinten próbál helytállni, az nem baj, de az akadémia sohasem a mindenkori felnőtt csapatunknak az akadémiája, hanem az egész magyar labdarúgásnak az akadémiája, és munkánkkal azt is kívánjuk szolgálni. És a film azt juttatta eszembe, hogy persze itt van egy fölfogás – erről is majd mondok néhány szót –, hogy milyen viszonyban van a művészet meg a futball, tehát nem gondolom, hogy mindenhol ugyanúgy kell gondolkodni a futballról, mint ahogy mi tesszük, de azt szeretnénk, hogyha az ország összes akadémiája ilyen jól nézne ki. Hogy ilyen rendezett legyen, ilyen fölszerelt legyen, korlátok nélkül álljon rendelkezésre pálya, oktatási kapacitás és tudományos eszköztár is, és minden akadémia Magyarországon – ezért is vezettük be az államilag akkreditált akadémia titulust – olyan hely legyen, ahol garantált fizetésért rang legyen dolgozni.

A harmadik megjegyzés, amit szeretnék tenni, hogy hálásak vagyunk Mocsai Lajosnak; részben, hogy itt van velünk, részben pedig, hogy a TF szerződéseses partnerünk, együttműködő partnerünk lehetett, mégiscsak Európa talán legrégebbi testnevelési egyeteméről beszélünk, és nagy rangot ad nekünk, hogy együttműködhetünk Önökkel vagy Veletek, Lajos, és az, hogy Veled, az meg külön is. Most be voltunk zárva itt a járvány miatt, én azt hittem korábban, hogy a kézilabdaedzők, csak hókuszpókusz ott, szünetben a játékosoknak, de az Izland elleni meccset most többször meg lehetett nézni, és lehetett látni, hogy az nem úgy van, hanem az ki van találva, úgyhogy megtiszteltetés számunkra, hogy a magyar sporttörténelem egyik legendás edzői pillanatának a gazdájával működhetünk együtt. Mindig újra és újra gratulálunk, hiába volt a meccs a londoni olimpián, talán az Isten tudja már, hány évvel ezelőtt.

A negyedik megjegyzés, amit szeretnék tenni, hogy köszönetet szeretnék mondani Csányi Sándornak, mert amikor az egész magyar labdarúgás újraszabását jó sok évvel ezelőtt elgondoltuk, akkor a magyar labdarúgás azzal a problémával küzdött, hogy nem volt neki tekintélye. És azt is lehetett látni, hogy miután nem árasztják el a magyar labdarúgók számolatlanul a nagy nyugat-európai bajnokságokat, ezért az is látnivaló volt, hogy olyan mélyen vagyunk, hogyha a labdarúgás vagy a labdarúgók oldaláról akarjuk újrateremteni a magyar labdarúgás és az MLSZ tekintélyét, az aligha fog menni. Tehát meg kell próbálni fölülről, és kellett találni valakit, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot, és a saját személyes tekintélyét is kockára téve, azt mintegy kölcsönadva a magyar labdarúgásnak az MLSZ élére állt. És hogyha nem vállalta volna, akkor valószínűleg sem a magyar labdarúgás nem tartana itt, és a magyar labdarúgást szolgáló akadémiánk sem tartana itt. Úgyhogy mindig hálás vagyok Sándornak. Szoktunk, különösen vesztes meccsek után közösen búslakodni, hogy mi a fenének kell ez nekünk; van szép családunk, rendes állásunk, és akkor itt van a nyakunkon ez a teher, és itt búslakodunk. Úgyhogy tettem, vagy kértem Misit, hogy tegyen olyan képet is a könyvbe, ami választ ad arra a kérdésre, hogy a búslakodás idején is miért kell igennel válaszolni arra a kérdésre, hogy van-e értelme ezt csinálni. Ez a 412. oldalon található ez a kép, mindenkinek ajánlom figyelmébe, ha tudni akarja, hogy miért érdemes az egészet csinálni, akkor itt ezt pontosan meg fogja majd találni.

Az ötödik megjegyzés, hogy emlékezzünk meg egy pillanat erejéig Mezey Györgyről, aki nélkül szintén nem ülhetnénk itt, mert az első szakmai koncepcióját az akadémiának – ez most már a sokadik, ahol vagyunk, mert tíz év alatt, vagy tizenhárom év alatt már újabb és újabb iskolák, irányzatok, megközelítések kopogtattak be az ajtón, de hogy az elején nem egyszerűen csak összeálltunk, csináltunk valamit, hanem abban volt egy szakmai rendszer és logika – mégiscsak Mezey Györgynek köszönhetjük, akit innen is köszöntünk. És ő volt az, aki a lelkünkre kötötte – az már a mi érdemünk, hogy megfogadtuk –, hogy nem lehet akadémiát csinálni saját oktatási rendszer nélkül, mert persze van ez a sok tudomány, amit itt a könyv jól össze is foglal, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy hányszor érnek a gyerekek egy nap a labdába. És az meg azzal függ össze, hogy hány órát töltenek a pályán, az meg azzal függ össze, hogy mennyit vannak iskolában, és mennyit nem, és ha a kettőt nem tudjuk jól összehangolni, akkor sajnos nem lesz meg az a pályán eltöltött óraszám és labdaérintésszám, ami kell a futballhoz. Úgyhogy ezt Mezey Györgytől tanultuk, és örülök, hogy ezt a tanácsot megfogadtuk.

Kovács Feri bácsiról is kell mondanom egy szót, ha már itt vagyunk az akadémián, Isten nyugosztalja, akinek meg azt a bölcsességet köszönhetjük, hogy két-három évvel az akadémiánk megalakítása után értékeltük, hogy hol tartunk, és akkor Feri bácsi azt mondta, hogy a fejre kell sapka is. Néztem, hogy mit akar mondani az öreg, mert az öreg futballisták ilyen rejtélyesen beszélnek általában, és próbáltam megérteni, hogy mit akar mondani. És azt mondta, hogy higgyem el, ha nincs kimenete a rendszernek, a gyerekek az utolsó egy-két évben elvesztik a motivációt, és akkor hiába öltük bele a pénzt, az energiát, a tudást, a munkaórát 13-14-15-16 éves, 17 éves korában, ha nem érzi, nem látja, hogy hova mehet, ha jól teljesít, akkor 18-19 éves korban a teljesítmény vissza fog esni. Ezért próbálkoztunk először azzal, hogy a Videotonnal alakítottunk ki együttműködést, ami egy darabig jól ment, de aztán ellehetetlenült, ez is sok tapasztalatot hozott a számunkra, az együttműködés sikere is, meg hogy hol vannak egy ilyen nagy klubbal való együttműködésnek a korlátai. És mikor kénytelenek voltunk azt az együttműködést befejezni, és hogy legyen sapka a fejünkön, ahogy Feri bácsi mondta, kénytelenek voltunk menedzselni NB II.-be és aztán nagy siker és szerencse révén NB I.-be is egy csapatot, hogy legyen az itt nevelkedő gyerekeknek mindig kijárat, az akadémia fején pedig sapka.

A következő megjegyzés, amit szeretnék mondani még, az, hogy Mihály beszélt itt a klubok kialakulásának a történetéről. Nagyon közhelyszerű téma persze, de nagyon fontos, és a mi akadémiánk is sokat tanult a nagy klubok történetéből, mert futballt csak igazán jól nagy klubokban lehet csinálni, mondom én ezt egy kis klubocska akadémiájának az alapítójaként. Tehát futballt igazán komolyan csak nagy klubban lehet csinálni. Persze fontos, hogy a Budafok följusson, Jaksinak gratulálunk, fontos, hogy mi itt vagyunk az NB I.-ben, mint akadémia, de nagy futballt nagy klubban lehet csinálni. Lehet érdekes dolgokat csinálni kisebb akadémiákon meg kisebb klubokban, de valahogy, az igazság az, hogy tömeg nélkül ez nem megy. És tömegesen szurkolói csak a nagy kluboknak vannak. És a könyv ezért nagyon helyesen szentel időt és energiát ennek a kérdésnek a taglalására, hogy mik is ezek a nagy klubok. Egyébként, ha ezt az ember nem veszi figyelembe, akkor kamu lesz, amit csinál. Tehát nem lesz mögötte igazi szurkolói, társadalmi bázis, miegyebek, és az egész csak lóg ott a levegőben, amire nem tudok jobb szót mondani, mint az, hogy kamu. A mi akadémiánknak is nagyon fontos feladata, hogy pontosan tudja, hogy hol a helye, ezért nem húszezres stadionunk van, hanem háromezer-nyolcszáz, nem tudom, mennyi, tehát négyezer. Nagyon fontos, hogy az akadémia tudja, hogy hol a helye, hogy akadémistáink mindig játszanak az első csapatban, hogy neveljük őket, tudjuk, hogy mi a funkciója, és mi a küldetése, és mi a hivatása egy ilyen csapatnak, mint mi vagyunk, még ha egyébként a Jóisten esetleg egyszer-kétszer még meg is engedi, hogy ott elöl végezzünk, a kupagyőzelem közelébe jussunk. Játszottunk már kupadöntőt. Ha nyertünk volna, kijutunk a nemzetközi mezőnybe is, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel nagy klubbá váltunk volna, mert a nagy klub egy külön történelmi státusz, és ezt a könyv elég pontosan rögzíti is.

Még egy megjegyzés, mielőtt hozzákezdenék a mondandómhoz, az pedig az, hogy végignéztem az idén végző játékosainkat, és vannak olyan dolgok, amik tényleg megérintik az ember szívét. Van nekünk sok szempontból sokfajta tehetséges gyerekünk, de van olyan futballistánk is, Nagy Lorenzónak hívják a főhősömet, aki nekem kedvenc játékosom volt mindig is, évek óta, egy ilyen örökmozgó, nem előnyösen nagy, magas tornyú, bevethető középcsatár, hanem az örökmozgó középpályás, aki Amerikába felvételizett most, hogy befejezte a tanulmányait itt, Magyarországon. 57 egyetemre mehet, annyira vették föl, abból választhat, hogy hova megy tanulni, úgyhogy sportolni is fog, és tanulni is fog az Egyesült Államokban. Vannak ilyen apró, nem közvetlenül a futballhoz tartozó hőstörténeteink is, amik szerintem nagyon fontosak egy akadémia életében, és választ is adnak arra a kérdésre, hogy érdemes-e foglalkozni ilyen intenzíven és mélyen az akadémiákkal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Trianon is lesz, ebben az összefüggésben is kell valamit mondani a futballról, mert ugyan nem szoktuk ezt így kimondani, de mikor, ha nem egy könyvbemutatókor mondjuk ezt el, hogy a futball nemcsak egy játék, hanem az maga az élet. És mi úgy gondoljuk, hogy ez egy igazságos játék, mert nyílt sisakkal kell megküzdeni, előre fölrajzolt pályák mellett, rögzített szabályok szerint a szembenálló feleknek, és nem pedig úgy, hogy valami tárgyalóasztaloknál húznak mindenfajta vonalakat, ami eldönti egy-egy embernek a sorsát, hanem itt mindenki a saját sorsáért felelős. Tehát a magyar futball mindig is vigasz volt a számunkra. Nem tartom véletlennek, hogy pont Trianon után volt az első nagy aranykorszakunk, amikor a magyar futball vigasz volt, amikor jól megmutattuk nekik. Azt sem tartom véletlennek, hogy pont az ötvenes években voltunk olyan jók, ennek biztos van sportszakmai oka is, de a futball arra is jó, ha máshol nem, akkor a futballpályán a megszálló ország csapatát is le lehet győzni, még hogyha nem is olyan egyszerű, de sikerülhet. Tehát a futball mindig a vigasz és a jóvátétel lehetőségét is adja egy olyan nemzetnek, mint amilyenek mi vagyunk, ezért nem egyszerűen csak sportként, hanem a kultúra és történelem részeként is kell kezelni. Ez egy ilyen erős és patetikusnak ható mondat, de ez nem zárja ki, hogy viccelődjünk is. Szokolai László barátom, Szoki szokta nekem mondani, ha találkozunk, hogy a magyar történelemírás újabb kori fejezetében az van írva, hogy én küldtem haza először az oroszokat, de ez nem így van, hanem ő, mert ő befejelte... És ez igaz, és ki is vertük őket. Tehát azt akarom csak mondani, hogy a futball sokfajta asszociációra ad lehetőséget, és minden ilyen tréfának meg ugratásnak a mélyén azért van valamennyi igazság, és az igazság az, hogy a futball a magyarnak vigasz és elégtétel is.

Ezek után engedjék meg, hogy egy másik dologról is beszéljek. Nagyon nehéz egy akadémiát szakmailag, nem is szakmailag, hanem lélektanilag jól nem is igazgatni, mert az nem az én dolgom, mint alapítóé, hanem egyben tartani, inkább ezt mondanám, mert a modern futballban egyszerre van szükség két különböző megközelítésre, amelyek automatikusan konfliktusba kerülnek egymással, ezt Sousától tanultam, amikor Videoton edzője volt, és itt dolgozott nálunk. És azt kérdezgettem, hogy hogyan kell jól, ugye, a portugálok elég sikeresek ebben az utánpótlás műfajban, hogy hogyan kell jól összeállítani azokat a szakmai stábokat, amelyek egy-egy korosztályos csapattal foglalkoznak. És mert a magyar futballt, aki ismeri, mi is szoktunk itt viccelődni egymással, most éppen Pilu bácsival viccelődtünk az előbb, hogy nyírségiek írták a könyvet, pálinkafőzésről kellett volna inkább, tehát azt akarom csak mondani, hogy mindig van az a vicc, vagy van az a konfliktus, hogy vannak a régi futballisták, és van a modern tudomány. És az igazság szerint nem lehet jó futballistákat nevelni egyik nélkül sem. És ez mindig van, mindig beépül az akadémia életébe is, hogy vannak a tudósok, akik megírják, hogy mit kell csinálni, és vannak, akik, mint Pilu bácsi, aki fogja, aztán berúgja. Tehát annak a kultúrának az összeillesztése, amit a régi futballisták hoznak magukkal: tapasztalat, tudás, minőség, és így tovább, hogy ezt hogyan lehet összeépíteni meg egyben tartani a hókuszpókusz, modern, nem tudom, micsodával, mi ezt csak így hívjuk, de itt olyan szavakat hallottunk Mihálytól, amiket nem is tudjuk pontosan mit jelentnek, tehát hogy mit hogy’ kell mérni, összeilleszteni és így tovább, tehát ezt a két dolgot, a tapasztalatot, a csak játékkal megszerezhető tudást meg a modern tudományt hogyan lehet ötvözni. És miután azt különböző emberek képviselik általában, hogyan lehet a régi futballistákat a fiatal tudósokkal vagy elméleti emberekkel meg edzéselméleti szakemberekkel összehozni, hogy azok egy csapatban dolgozzanak, azt mondta a Sousa nekem, hogy ez a kulcsa mindennek. Ha ezt meg tudjuk oldani, akkor jó akadémiánk lesz. És ő azt mondta, hogy ezért mindig arra kell törekedni, hogy egy csapatnál, utánpótláscsapatnál két ember mindig legyen: egy volt futballista, és mindig legyen olyan, aki lehetőleg az egyetemről jön, vagy fiatal, éhes farkas, aki egyébként most tanulja a szakmát, és az új dolgokra nyitott, és mind a kettőt valahogyan meg kell próbálni összefogni és beépíteni egy-egy csapatnak a munkájába. Ha ez sikerül, akkor jó utánpótlás jön. Én nem tudom, hogy a portugál futball sikerének ez-e a titka, de biztos vagyok benne a sok éves tapasztalataink alapján, hogyha ez a kettő nem találkozik jól össze, akkor az akadémiáknak a szakmai munkája biztosan féllábas lesz vagy szalajtani fog.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi az, amit még mondani szeretnék? Talán azt, hogy minden akadémia hasonlít persze, mert futballistákat nevel, de minden akadémia különbözik is, mert a futball nagyon hasonlít az én mostani szakmámra, a politikára, hogy nincsen neki definíciója igazából, mindenki azt gondol róla, amit akar, és úgy képzeli el, ahogy akarja, külön filozófiája van, és úgy építi föl, ahogy azt elgondolja. És ezért minden akadémia szükségszerűen különbözik egymástól, mert amikor Pista bácsit meghallgatom, aki itt van szintén a körünkben, és régóta segíti a munkánkat, arról, és hogy’ kell a három középpályásnak helyezkedni, az egy teljesen más filozófia, mint amit egyébként, ha kinyitom ezt a könyvet, és elolvasom a modern fölfogás szerint, hogy’ kell a három középpályásnak helyezkedni. És ha megkérdezzük őt, hogy miért úgy kell, akkor ő egy filozófiát fog nekünk elmagyarázni, hogy miért következik a játék lényegéből, hogy annak úgy kell lennie. És az ezzel ellentétes koncepciót képviselők is elmagyarázzák, hogy filozófiailag miért kell, természetesen egészen másképpen lennie ennek a dolognak. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy minden akadémiának van különbsége, és az azonosság mellett van különbözősége is. Ez nagyszerű dolog. Nem szabad őket ebből a szempontból egységesíteni. Az fontos, hogy mindenhol mérjenek, az fontos, hogy mindenhol ugyanabból az adatbázisból dolgozzanak, hogy mindenhol rendelkezésre álljanak ugyanazok a tudományos eszközök, de hogy a játékot hogy gondolják el, és hogy’ kell a labdához nyúlni, és merre kell először, azt nem szabad egységesíteni, mert abból sose lesz futball. Haptákban nem lehet futballozni. Haptákban állni lehet, esetleg menetelni, de futballozni biztosan nem. És a mi akadémiánknak is van egy filozófiája, nem véletlenül ülünk éppen egy ilyen teremben. Ha elmennek Diósgyőrbe, nem ilyen teremben ülnek. Nagyon jó akadémiájuk van. Vagy a Honvédhoz: nem ilyen teremben fognak ülni, az egy másik terem lesz. És ha kimennek megnézni a pályát, azok másképpen néznek ki. És ha beszélgetnek az ott dolgozó munkatársakkal, edzőkkel, azok másképpen fognak beszélni a futballról, mint akik nálunk vannak, és itt beszélgetünk a futballról, mert ennek az akadémiának az a sajátossága, hogy a futballt a művészet kategóriájába soroljuk. Van, aki az üzlet kategóriájába sorolja, van, aki a fizikum kategóriájába sorolja, és ebből különböző dolgok következnek. Mi a művészet kategóriájába soroljuk, mert a mi fölfogásunk, mi úgy értjük a magyar futballt, biztos másképp is lehet interpretálni, de mi úgy értjük a magyar futballt, hogy az alapvetően zseniális megsejtéseknek és ihletettségnek a története. És a mi nagy játékosaink mind ihletett játékosok voltak, és megsejtettek olyasmit, amit az ember ki se gondolt volna, és sose jutott volna eszébe, amikor nézi a játékot, csak neki egyedül, és ez maga a művészet. Ezért minden, amit látnak itt, ahogyan képezzük őket, a tárgyi környezet, ami körülveszi őket, mind arról szól, hogy persze Csáki Pista gyakorlatait meg kell csinálni, és ezt a kineozo-izét, ezt, amit Mihály mond, le kell venni, meg kell mérni, de a végén futballistákra van szükségünk, akik kimennek a pályára, és olyat csinálnak, ami sose jutott volna senki másnak az eszébe, csak annak, aki itt nevelkedett. Ide akarunk eljutni.

Jöttem idefele, egy Kripić nevű szerb, mert az akadémián nemcsak magyarok vannak, hanem tehetséges határon túli magyarokat és nem magyarokat is nevelünk, egy Kripić nevű szerb éppen kint itt próbálkozott a lövőtechnikájának a csiszolásával, nem eredménytelenül. Én azt akarom mondani, hogy jó dolog a könyv, de ott dőlnek el a dolgok. Könyv már van, tudomány van, elméletek vannak, futballista kellene, tisztelt akadémiai professzorok, nevelők, tanárok és edzők, futballisták kellenének! Türelmetlenül várjuk, hogy ez a könyv egyre inkább átköltözzön a valóságba, és lássuk azokat a gyereket, akiknek ott van a lábában mindaz a sok tudomány, amit itt betűben összeszedtünk, és ők képesek nem egy könyv, hanem egyetlen mozdulattal fölírni mindazt, amit itt a tudósok összehoztak. Ezt várjuk, ezeket a futballistákat várjuk, és azt kívánom az akadémiáknak, nemcsak a mienknek, hanem a többinek is, hogy sikerüljön ilyen futballistákat nevelni. Ez a könyv ebben segítségére lesz minden szakembernek.

Köszönöm szépen a figyelmüket!