2018. január 26. Budapest
Jó napot kívánok mindenkinek, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelettel köszöntök mindenkit. Nem vagyunk könnyű helyzetben mi itt, négyen. A modern politikai gondolkodás elválasztotta egymástól azokat, akik gondolkodnak, azoktól, akik cselekszenek. És az is a tanács, ha valaki pozíciót visel, mondjuk, vezeti az országát, tartózkodjon olyan gondolatoknak a megpendítésétől, amelyek bár intellektuálisan lehet, hogy izgalmasak, de ki tudja, nem jelentenek-e hátrányt a politikai térben zajló vitákban. Úgyhogy egy ilyen konfliktusos helyzetben vagyunk: egyszerre kellene fontosat és érdekeset is mondanunk. Ezt vállaltuk, amikor megindítottuk az Európa jövőjéről szóló vitákat. Én is ezt fogom most tenni.
Mielőtt azonban az Európa jövőjéről szóló témához hozzászólnék, először a V4-ekről, mint most ilyen koordinátor elnökféle, szeretnék azért mondani néhány szót. Ha belegondolnak, hogy gondoltuk volna-e akárcsak tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, hogy a visegrádi négyeknek ilyen súlya, jelentősége és eredményei vannak a gazdaságban vagy a nemzetközi politikában, akkor biztosan kevesen gondolták volna, hogy idáig jutunk 2018-ra. A V4-ek kiküzdötték a helyüket a nap alatt, ráadásul baráti országokról beszélünk. A történelemben nem mindig volt ez így, de most a V4-ek kifejezetten baráti minőségű kapcsolatot ápolnak. A történelem inkább közös örökségként értelmeződik, a megszerzett szabadságért mindannyian megszenvedtünk. Van egy közös szótárunk, amit mi V4-ek Közép-Európában használunk, abban ilyen szavak vannak – ezt tőlünk nyugatabbra ritkábban hallani –, például szuverenitás, függetlenség, szabadság, Isten, haza, család, munka, becsület, biztonság, józan ész. Ez mind a mi közös szótárunkhoz tartozik, vagyis értjük egymást, és képesek vagyunk az olyan bonyolult kérdéseket is, mint Európa jövője egy közös szótárból kiindulva megérteni.
Ami a V4-ek súlyát illeti, ott elegendő, ha a számokra vetünk egy pillantást. Nyilván Robert jobban ismeri a szlovák gazdaság történetét, mint én, de aligha hiszem, hogy volt Szlovákiának olyan sikeres időszaka, mint éppen az, amit most él meg Szlovákia, és éppen az az időszak, amit Robert Fico miniszterelnökként megnyitott Szlovákia számára. Nézzük a számokat, és mi is csak kapkodjuk a fejünket, milyen gyors fejlődést látunk. A cseheken kevésbé vagyunk meglepődve, mert a magyar gondolkodásban még a monarchia idejében is Csehország úgy szerepelt, mint a nálunk fejlettebb, iparosodottabb régió, és ezt a pozícióját Csehország most is tartja. És itt van a mi nézőpontunkból nézve óriás Lengyelország, amelyre mindig csodálkozva néztünk, hogy-hogy nem tudja kihasználni, hogy négyszer akkora, mint Magyarország, van egy belső piaca, mégsem fejlődik gyorsabban, mint a nála kisebb országok, és ez most megváltozott. Az elmúlt néhány évben Lengyelország elképesztő sebességgel fejlődik. Ha összeadjuk a négy ország teljesítményét, akkor azt tudjuk mondani, hogyha például a négy ország kereskedelmének a volumenét nézzük Németországgal, ami szerintem egy jó európai kiindulási pont, akkor azt tudjuk mondani, hogy a kereskedelmünk volumene a németekkel 55 százalékkal haladja meg a francia–német kereskedelmi volument. Kétszer akkora, mint a brit–német, és háromszor akkora, mint az olasz–német. Ez jól jelzi, hogy mi nem a kalapunkat levéve, annak szélét gyűrögetve álldogálunk az Európai Unió pénzosztó központjában, és előnyöket kérünk, hanem egy olyan országcsoporttá váltunk, amelynek önálló gazdasági teljesítménye van, a leggyorsabban fejlődő régió most Európában, és amely hozzáad Európa erejéhez, nem pedig elvesz tőle. És akik velünk együttműködnek, akik beruháznak, mondjuk, nálunk, vagy akik befizetnek az unióba, és ott a kohéziós alapokon keresztül mi forrásokhoz jutunk, azok az országok keresnek rajtunk. Tehát mi nem megsegítettek vagyunk, mi nem kérelmezők vagyunk, hanem egy öntudatos közösség, amely legalább annyit ad az uniónak, mint amennyit az unió ad nekünk, de talán azt sem lehetetlen megkockáztatni, hogy az unió régi tagállamai valójában keresnek a velünk való együttműködésen.
Ami az európai jövőt illeti – röviden fogok beszélni –: volt egy nagy terv, én emlékszem erre, elég régóta nyomom az ipart. Volt egy nagy terv, három célt tűztünk ki, lisszaboni céloknak hívták: az euró váljon a dollár versenytársává a nemzetközi pénzpiacokon, legyen egy kereskedelmi övezet Lisszabontól Vlagyivosztokig, és az unió legyen a legversenyképesebb, technikailag leginkább fejlett régió a világon. Ehhez képest az euró ma örül, hogy túlélte a 2008-as válságot, Vlagyivosztokig terjedő kereskedelmi övezet helyett szankciókat vezettünk be Oroszország ellen, és a versenyképesség tekintetében pedig azt mondhatjuk, hogy az Európai Unió részesedése a világgazdaságból a 2000. évi 25 százalékról most 20 százalékon van, és ha így megy tovább, az előrejelzések szerint lemehet ez 12-15 százalékra is. Nyilvánvaló, hogy újratervezés kell. Európának újratervezésre van szüksége. Ez a felhajtó erő, amiről beszéltem, hogy volt egy nagy terv, ami elesett, ami most már nem érvényes, ez a felhajtó erő dolgozik az európai vezetőkben. Például a francia elnökben is, aki jön elő újabb és újabb javaslatokkal, mert mindannyian érezzük, hogy újratervezésre van szükség.
Mi Európa-párti politikusok vagyunk, minekünk az a célunk, hogy Európa erősebb legyen. Mi, magyarok nem tartjuk jó vitának azt a megközelítést, hogy több vagy kevesebb Európa. A cél az, hogy erősebb Európa legyen. Ott, ahol több Európa kell, legyen több, ahol meg több nemzeti hatáskör, ott pedig engedjük dolgozni a tagállamokat. A célok világosak. Szerintük az új tervben szerepelnie kell egy munkaalapú társadalomra, vagyis teljes foglalkoztatottságra utaló passzusnak. Ki kell tűzni célul, hogy technológiailag visszakerüljünk a csúcsra, kihasználva a digitalizációt. Mi azt gondoljuk, hogy az új, nagy tervben saját európai véderőnek is lennie kell, és az új, nagy európai tervben nem birodalomról, nem Európai Egyesült Államokról, hanem a szabad nemzetek szövetségéről kell beszélni, és vissza kell adni a hatásköröket a tagállamoknak ott, ahol náluk jobb kezekben van. Ez mind lehetséges, ez mind elérhető, a kérdés csak az, lesz-e elég jó minőségű vezetése az Európai Uniónak, hogy ezeket a célokat elérjük.
Egy bibi, egy váratlan baleset történt, ami mindazt, amit elmondtam, keresztülhúzta, mert ha csak ezekről a kérdésekről lenne vita ma Európában, akkor nyugodt vitáknak lehetnénk szemtanúi, csak közben megindult egy újabb kori népvándorlás, ami teljesen új dimenziókat nyitott meg. Mindent megkérdőjelezett, minden korábban biztosnak tűnő mondat mögé kérdőjeleket tett. Most a helyzet úgy fest e tekintetben, hogy mi csak a 2015. utáni időszakra összpontosítunk, de szeretném mindenkinek fölhívni a figyelmét, hogy a migráció támogatása, pozitív beállítása, követendő európai programmá tétele nem 2015-ben kezdődött, és nem a Wilkommenskulturral indult, hanem 2004-ben kezdődött, amikor egy Kofi Annan nevű ENSZ-főtitkár elment az Európai Parlamentbe, és tartott egy előadást, ahol elmondta, hogy ez a jövő nagy kérdése, és fölvázolta mit kell csinálni Európának. Azt mondta, hogy a bevándorlóknak szüksége lesz Európára, Európának meg szüksége lesz a bevándorlókra, félre kell tenni az előítéleteket, csatornákat kell nyitni a bevándorlásnak, és a társadalmaknak Európában alkalmazkodniuk kell, a migráció megoldás és nem probléma. Mi nem vettük észre 2004-től 2015-ig, hogy ez a folyamat gyakorlatilag Nyugat-Európában előre is haladt. A 2015-ös válság tette mindezt láthatóvá, és kerültünk dilemma elé mindannyian, mi, magyarok is, hogy akarunk-e arra az útra lépni, amin ma a nyugat-európai országok haladnak, amelynek többsége bevándorlóországgá tette magát – megfogadva Kofi Annannak és a történelemnek a tanácsát, vagy pedig mi nem akarunk bevándorlóországgá lenni: segítünk annak, akinek kell. E felől sosincs vita, akinek védelemre van szüksége, azt meg fogjuk adni, de migránsokat nem fogadunk be sem most, sem korábban, sem később nem fogunk, mert nem akarunk bevándorlóországgá lenni, és a saját gondjainkat, például a népesedési gondjainkat sem bevándorlással akarjuk megoldani, hanem családpolitikával. Tehát ez az az új helyzet, amivel mindannyian találkoztunk, és megmondom őszintén, amit látok Nyugat-Európában a bevándorló társadalmakban: párhuzamos társadalmak, terrorizmus, közbiztonság romlása, az otthonosság érzésének elvesztése az őslakosok részéről; ez mind olyasmi, amiben semmi vonzót nem találok, és nem látok semmi biztatót Magyarország számára. Ettől inkább távol kell magunkat tartani, és meg kell őrizni a hagyományos életformánkat.
Azzal szeretném zárni a mondandómat, hogy egy másik ENSZ-főtitkár hívta föl magára a figyelmet tegnap, amikor európai baloldali lapokban közölt egy tanulmányt, amiben megismételte erősebb tónusokkal azt, amit Kofi Annan mondott 2004-ben. Az ENSZ főtitkára azt írta, hogy a migráció jó dolog, a migrációra szükség van, és az ENSZ szerepet is vállal abban, hogy kidolgozzon egy modern migrációs világmegállapodást, amelynek keretében a migránsokat, vagyis a népvándorlást világszerte kormányozni lehet, és szét lehet osztani a migránsokat a világban. Azt akartam ezzel mondani, hogy az Európát belül feszítő konfliktus nem marad európai kereteken belül, a készülődő nagy ENSZ nemzetközi szerződéshez viszonyulnunk kell. Ennek a szövegeit ismerjük, ezek lehangolóak és szomorúak. Ebből inkább veszélyt olvasunk ki, de jól látható, hogy a migrációról szóló vita az európai színtérről lassan világszíntérre helyeződik majd át. Erre is választ kell adni majd Európának. Így látom nagyjából ebben a pillanatban Európa jövőjét.
Péter, köszönöm szépen a szót!