Orbán Viktor miniszterelnök beszédének szó szerinti leirata, amely 2016. január 21-én hangzott el Tőkés István professzor úr temetésén a jelenleg Romániához tartozó Kolozsvárott.
Gyászoló Család, Gyászoló Gyülekezet!
Eljöttünk, hogy végső búcsút vegyünk Erdély nagy szülöttétől, a matuzsálemi kort megélt patriarchától, Tőkés István professzortól, a tiszteletes és tudós prédikátortól. A Föld számos tájáról érkeztünk, azokból a kisebb és nagyobb magyar világokból, ahol tudják, még tudják, ha egy nagy szellem elmegy közülünk, akkor életparancs, hogy összegyülekezzünk. Az a koporsó, amit ilyen sokan állunk körül, nem a reménytelenséget sugallja, hanem az erőt. A hit erejét, az élet erejét, amelyben mi itt egymással osztozhatunk.
A patriarchákról azt mondja az Írás: az élettel betelve haltak meg. Tőkés István teljes életet élt, mondhatnánk, de mégsem mondhatjuk, mert ha szólhatna, tiltakozna. Hogyan lehetne teljes élete egy embernek, akinek a XXI. században is a vállára kellett vennie a magyarságnak a XX. századból örökölt terheit? Miként élhetne teljes életet az, aki sohasem tudta, s nem is akarta egyéni és családi boldogságát elválasztani egyháza és népe jólététől? Tőkés István vállalta – amint Pál apostolnál olvashatjuk –, hogy mindenkor testében hordozza az övéinek nyomorát és reményét, fogyatkozását és gyarapodás utáni vágyát, megtöretését és küzdelmeit, vereségét és győzelmeit. Utolsó pillanatáig harcolt. A szellem és a lélek fegyvereivel harcolt. Értünk és az igazságért harcolt. Harcolt, mert tudta és hitte: az igazság szabaddá tesz. Ez a nemes harc volt életének zsinórmértéke, ez tette szabad emberré a megcsalt remények idején is: háborúban, diktatúrában, demokráciában. Az ő szabadsága belülről fakadt, önmagában, saját magában őrizte, éltette azt a magyar életet, amelyet a hit és a kultúra teremtett ezen a tájon. Sohasem kételkedett abban, hogy egyedül ez a hit és ez a kultúra töltheti meg újra magyar szóval és élettel Erdély falvait és városait a XXI. században.
Tőkés Istvánnal annak a nagy nemzedéknek utolsó képviselője távozott most közülünk, akiknek élete ott kezdődött el, ahol a történelmi Magyarországé véget ért. Ők voltak azok, akiknek az a sors jutott osztályrészül, hogy a nagy háborúban és a rákövetkező hatalmi döntések nyomán részeire hullott nemzet számára megőrizzék az egészet, az összetartozót. Nekik kellett továbbadniuk a magyarság megmaradásának evangéliumát a családban, az iskolában, a templomban és a közéletben. Életükkel kellett példát mutatniuk azok előtt, akik tudták, vagy tudták is, meg nem is, mit jelent az erdélyi történelem és kultúra, az erdélyi magyar élet. Tőkés István élete egyszerre gyökerezett ebben a magyar világban, s törekedett olyan szellemi magaslatokra, ahol a nép, az egyház iránti felelősség összefonódott Európa és az egész világ jövője iránt érzett aggodalommal. A választottak kiváltsága ez. Úgy élni, hogy a hely, az életük tere, ahová küldetésük köti őket, nem felejteti el velük az egész teremtett világ iránt érzett felelősséget. Ő éppen itt, ezen a helyen olvasta, hitte, hirdette az egész emberiség nagy könyvének, a Bibliának a teljességet átfogó igéit. Így lehetett neki Kolozsvár a világ közepe, s így lehetett nekünk ez a szószék életünk tájolási pontja. Így láthatta meg minden teremtmény szenvedésében és reménységében az ő saját baját és reménységét; s így láthatta meg a mi magyar sorsunkban az egész emberiség sorskérdéseit. Legkedvesebb zsoltára tanította arra, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom. Életének hűséges társával ezért erős fiakat és lányokat neveltek arra a szolgálatra, amit ők maguk is végeztek.
Azok nevében búcsúzom most tőle, akik hálával és köszönettel tartoznak az életéért, a hitéért, a hűségéért, a bátorságáért, a tanításáért és a tudományáért. Azok nevében, akiknek az a felelőssége, hogy ne merüljön feledésbe, ne tűnjön el értelmetlenül az, amit ő adott nekünk, magyaroknak. Legyen ott egész élete és minden szava a XXI. század magyarságának szellemi, kulturális kincstárában. Szolgáljon tanulságul egész életútja mindazoknak, akik a közéletben – ahogyan ő fogalmazott egyik utolsó levelében, idézem: – „védeni hivatottak, ami védhető.” Védeni, ami védhető, és építeni, ami építhető. Kolozsváron, Vásárhelyen, Budapesten, Szabadkán, Kassán, Beregszászon. Mert lehet és kell is építkezni abból az anyagból és szellemből, melyet az elmenő magyarok, a Házsongárdi temetőben nyugvók hagytak itt nekünk.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Tőkés István szövétnek volt, amely „nem hagyja abban az isteni világosságot, míglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja.” Most, hogy ez a szövétnek itt, a Földön kialudt, ezernyi gyertya fényében él tovább küldetése mindazok életében, akik ezt a fényt tőle kapták. Emléke legyen áldott!
Soli Deo Gloria!