Orbán Viktor beszéde Nemeskürty István temetési szertartásán 2015. november 3-án Budapesten.

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Elmennek hát mind a nagyok. Elmennek sorban, akik szellemi, lelki támogatást és megerősítést adtak, akik átsegítettek bennünket a megingás és elbizonytalanodás fel-felbukkanó pillanatában. Illetlen, mert önző gondolat a búcsúzás perceiben, de eluralkodik bennünk egy érzés: most, hogy lassan magunkra maradtunk, most, hogy lassan csak magunkra támaszkodhatunk, mire lesz ez elég?

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Amikor egy rendíthetetlen hazafi sírja előtt állunk, mi magunk megrendülünk. Teljes valónk minden gyarlóságával együtt átérezzük, hogy miközben Isten mennyei királysága gazdagabb lett egy polgárral, mi, magyarok szegényebbek lettünk. Elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyit nyafogunk, hogy hol erre, hol arra nincs elegendő időnk, miközben Nemeskürty István félszáznál is több könyvet írt, másfélszáznál is több film születésénél bábáskodott, végigtanította az életét, nemzeti kultúránk legaktívabb szervezője volt, és még arra is jutott ideje, hogy tető alá hozza a mai polgári, nemzeti, keresztény politikai közösség szellemi szövetségét. Hüledezünk, hogy férhet bele ennyi minden egy emberi életbe. Nemeskürty István számára egy pillanatra sem volt kétséges, hogy édesapját követve arra a pályára lépjen, amelynek lényegét a Ludovika egyik jelszava egy rövid mondatban foglalja össze: „A hazáért mindhalálig!” Tömör parancs ez, amely egész embert kíván. Életre szóló konok elhatározást, teljes szívet, teljes lelket, teljes elmét követel a katonától, a tanártól, a férjtől, a családapától. Visszapillantva a tanár úr életútjára, mely kilenc, válságokkal és zűrzavarokkal terhes évtizedét fogja egybe a magyar államiság ezeréves történetének, ebben nem találunk hibát. Mindent, amit Tanár úr tett és mondott, teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes erővel képviselte, ahogy egy igaz, magyar hazafihoz illik, aki vallja és vállalja, hogy élete nem a saját, hanem a haza tulajdona.

Nemeskürty István hazafi tudott maradni, amikor 1944. március 19-én megindultak a német Tigrisek, s ő – mint ludovikás kadét – azon kevesek közé tartozott, akik nem azt nézték, hogy hova állhatnak, vagy hova futhatnak, hanem azt kérdezte: Mikor lövünk? Hazafi tudott maradni az ötvenes évek kommunista diktatúrájában és az ’56-os forradalom és szabadságharc alatt is. Megmaradni és itthon maradni az ő fejében ugyanazt jelentette. Így állhatott meg szilárdan őrhelyén a Kádár-rendszer egyébként megalkuvásokra kényszerítő világában és a rendszerváltást követő két zavaros évtizedben is. Akik látták őt a szocialista kultúrpolitika keskenyre szabott pallóján egyensúlyozni vállalva kereszténységét és magyarságát, nem értették, hogy honnan volt ereje és bátorsága egy kötéltáncos ügyességével, de, és megalkuvás nélkül kitartani. Talán azért tehette ezt, mert ő egyetlen pillantásával a nemzet történetének ezer évét látta át olyan természetességgel, ahogyan mi a tegnapi vagy a mai napot látjuk. És ebben a távlatban magabiztosan ítélt meg minden eseményt, személyt és gondolatot. Amikor azt kérdeztem tőle, megtisztelné-e a nemzetet azzal, hogy elvállalja a millenniumi ünnepségek kormánybiztosi feladatait, azt válaszolta, ilyen állás ezerévente egy van, és ezért elvállalta.

Ma már világosan látjuk, avégre volt a világon, hogy a magyar nemzet krónikása legyen, aki hangot és arcot tud adni a XVI. század elfeledett prédikátorainak és bibliafordítóinak, és aki igazságot tud szolgáltatni egy halálra és feledésre ítélt hadseregnek. Avégre volt a világon, hogy a legszebb és legtisztább, mindenki által érthető magyarsággal tolmácsolja és átlelkesítse a magyar irodalom és a magyar film történetét. Avégre volt a világon, hogy magyar könyveket olvasson, magyar fejjel gondolkodjon, hogy a gyors változások idején a maga módján igazodási, sőt találkozási pontot kínáljon sok jóérzésű, de elbizonytalanodott embernek. Avégre volt a világon, hogy másokat tanítson. Tőle tanultuk, tőle tanulhatjuk, hogyan lehetünk jó magyarok. Ha az ő példájára tekintünk, akkor nem lehetünk jó magyarok hazánk történelmének pontos és mélyreható ismerete nélkül. Erre tanított minket történészként. Ha az ő példájára tekintünk, akkor nem lehetünk jó magyarok anyanyelvünk szeretete és ápolása nélkül. Erre tanított minket íróként. Ha az ő példájára tekintünk, akkor nem lehetünk jó magyarok nemzeti kultúránk óvása és gazdagítása nélkül. Erre tanított minket a kultúra tábornokaként. Mert ahogy ő mondta: „vagy mer a magyar nép nagyot álmodva tényleg naggyá lenni, vagy végképp fölmorzsolódik a nemzetek kíméletlen versenyében, ahol csak az önbizalommal és öntudattal rendelkező nemzeteknek van esélyük.”

Tisztelt Gyászolók! Kedves Barátaim!

Számos érv szól amellett, hogy visszariadjunk egy ilyen hatalmas életmű és egy ilyen kiemelkedő felebarátunk értékelésétől és méltatásától. Mégis, kellő alázattal annyit talán mondhatunk, hogy Nemeskürty István a hazáért végzett szolgálatát teljesítette, pályáját befutotta, Istenbe, nemzetbe, családba vetett hitét megtartotta. Adja a Jóisten, hogy ne csak tisztelői, hanem követői és tanítványai is maradhassunk ezen az úton.

Isten veled, Tanár Úr!