2016. szeptember 23., Budapest

Tisztelt Olimpikonok, Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntöm olimpiai és paralimpiai érmeseinket, edzőiket, szüleiket, tanáraikat és mindazokat, akiknek erőfeszítése nélkül nem jöhetett volna létre az Önök sikere. Külön üdvözlöm a magyar sport legendás alakjait, akik eljöttek erre az eseményre, hogy együtt ünnepeljenek Önökkel. Szeretettel köszöntöm a Magyar Olimpiai Bizottság, a Magyar Paralimpiai Bizottság és a szakszövetségek vezetőit is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

201 magyar sportoló jutott ki összesen a riói olimpiára és a paralimpiára. Mindenkinek jár a gratuláció. Mindannyian tudjuk, hogy ami az olimpián történik, az egy versenyző számára már csak a hegy csúcsára vezető ösvény legutolsó szakasza. Igaz, a legmeredekebb szakasza, ahol már levegőt is alig kap az ember. Véletlenül senki sem kerülhet ki az olimpiára. Hosszú évek, néha évtizedek munkája szükséges ahhoz, hogy egy sportoló akár csak egyetlen alkalommal is ilyen esélyhez jusson. Mindez azt jelenti, hogy most, amikor megemeljük kalapunkat az összes kijutott versenyző előtt – függetlenül attól, hogy hányadik helyen végeztek –, magunk előtt látjuk sportolóink egész pályafutását. A végeláthatatlannak tűnő edzéseket, a versenyek hosszú sorát, az izzadságot, a könnyeket, a sérüléseket és a kudarcok utáni, újabb és újabb talpra állásokat. Mindazt, ami nem a szurkoló szeme előtt, hanem a színfalak mögött, egy másik, zártabb világban zajlik. Abban a világban, amely nem a sikerről, hanem az érte végzett munkáról szól.

Már az esélyig eljutni is rendkívüli teljesítmény. És nem mindenki tudja fülön csípni a megszerzett esélyt. Van, aki éppen akkorra fárad el, van, akinek egészsége vagy lelke nem kész az adott pillanatban, és vannak olyanok is, akikre úgy hatnak az aktuális körülmények, hogy nem jön ki számukra a lépés, és van, aki egyszerűen csak balszerencsés. Század- és ezredmásodpercekről beszélünk, vagy éppen vitatható bírói ítéletekről, amelyek egy pillanat alatt döntenek egy sportoló négyéves munkájáról. Arról nem is beszélve, hogy a legjobb formában lévő versenyzőnél is akadhat egy még jobb. És a mi civil, nem élsportoló világunkban ki ne lenne büszke arra, hogy a saját szakmájában a tizedik vagy akár csak a harmincötödik legjobb a világon?

Önök, akik az olimpián és a paralimpián bajnokok vagy dobogósok lettek, nem pusztán a legjobbak közé tartoznak a saját sportágukban, hanem a legjobbak legkiválóbbjai, mert akik Önök mellől rajtoltak el, akik Önökkel szemben léptek a pástra, azok a versenyzők sem aznap kezdték a szakmát, és mögöttük is hasonlóan kemény fölkészülés állt. Nem árt, ha időnként emlékeztetjük magunkat ezekre a nyilvánvaló igazságokra, mert a magyar szurkoló néha – vagy sokszor – igazságtalan, a hegy megmászásából általában csak a csúcstámadást látja. De amilyen túlzásokra ragadtatjuk magunkat egy-egy kudarc után, olyan túláradóan hódolunk bajnokainknak. A kiegyensúlyozott, mértéktartó ítéletalkotás, ha sportról van szó, messze elkerül bennünket. Ezen aligha lehet változtatni, magyarok vagyunk, a szenvedély a vérünkben van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Önök dobogóra lépnek, nagyszerű érzés magyarnak lenni. És nemcsak nagyszerű, hanem határtalan érzés is, amely összeköt minket Erdélytől a Felvidékig, Ausztriától Amerikáig. Nyolc arany, három ezüst és négy bronz a riói olimpián, és egy arany, nyolc ezüst és kilenc bronz a riói paralimpián. Ehhez nincs mit hozzátenni, nincs mit osztani vagy szorozni. Ha összevetjük az éremtáblázatot Magyarország népességével, világpolitikai, világgazdasági súlyával, az Önök eredménye csak egyre fényesebb lesz. Végül is mi, magyarok a Földön élő embereknek mindössze 0,2 százalékát adjuk. A riói olimpián Magyarország erejét nemcsak az aranyérmeink száma mutatta meg. Létezik egy nem hivatalos, de annál népszerűbb verseny az olimpián az olimpiai bajnokok között: kik voltak a legsikeresebbek, kik nyerték a legtöbb érmet az adott olimpián, kik férnek be a legjobb tízbe? És mi, magyarok Rióban két ilyen sportolóval is büszkélkedhettünk. Dicsőség a hölgyeknek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindig mosolyra késztetnek azok a bonyolult magyarázatok, amelyek az egyén és a közösség kapcsolatát próbálják leírni a modern világban. Megmosolyogtató, mert nekünk a magyar nemzethez tartozásunk olyan egyszerű és természetes, mint az egyszeregy. Mi rúgtunk gólokat a Wembleyben, mi futottunk Balczó Andrással, mi együtt csaptunk célba Egerszegivel Szöulban, mi döntöttünk világcsúcsot Hosszú Katinkával, és löktük be a hajónkat Szabó Gabival és Kozák Danutával. Igen, mi voltunk. Mert mi, magyarok egy nemzethez tartozunk.

Tisztelt Versenyzők!

Önök, akik az olimpián és a paralimpián érmet, érmeket szereztek, az egész nemzet példaképei lettek. A mi hőseink, akiktől megtanulhatjuk, hogyan győzhetjük le lovagias küzdelemben ellenfeleinket, miközben saját korlátainkat is feszegetjük. Meggyőződésem, hogy ma Magyarországon egy kisgyerek nem a sportösztöndíjak és nem is az új sportlétesítmények miatt kel fel hajnalban, hogy edzésre induljon, inkább azért, hogy ő lehessen majd egyszer az új Hosszú Katinka, Kozák Danuta, Szilágyi Áron, Szász Emese vagy éppen Cseh Laci. Ahhoz azonban, hogy közülük a legjobbak és a legelszántabbak elérhessék a céljukat, kellenek az úszómedencék, kellenek a csarnokok, és kellenek az ösztöndíjak. És kellenek a példaképek is, akikről tudják, hogy ebben a munkában – esetleg épp a medence, a pást vagy a tatami szélén – mellettük állnak. A magyar kormány ezután is mindent megtesz annak érdekében, hogy minél több gyermek léphessen erre az útra. Az elmúlt években már számos területen átléptük a saját árnyékunkat, és egyre jobban teljesítünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van nekünk egy közös álmunk, amely egyre közelebb araszolgat ahhoz, hogy valósággá váljon. 1896-ban készült egy fénykép, ezen hét nemzet képviselői körbevesznek egy asztalt; egy francia báró, egy görög polgármester, egy orosz tábornok, egy cseh középiskolai igazgató, egy svéd ezredes, egy német természettudós, valamint egy magyar reáliskolai igazgató. Ez a kép – bár első pillantásra akár Rejtő Jenő egyik könyvébe is beillene – Athénban készült, és az akkori Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetőit ábrázolja. Moszkvában már volt nyári olimpia, Stockholmban is, Párizsban és Athénban kétszer, a németeknek is kettő jutott, az amerikaiak – akik egyébként nem szerepelnek az említett képen – négynél tartanak.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt az idő, hogy Budapest is beálljon a sorba. Az olimpia megrendezéséért vívott küzdelemben talán éppen Önök lehetnek a legjobb példaképeink. Ha azzal a lelkesedéssel és kitartással dolgozunk a budapesti olimpiáért, amit Rióban Önöktől láttunk, amellyel Önök szoktak versenyről versenyre készülni. Ha sikerül a fülünk mellett elengedni a cinikusok huhogását, s ráadásul még a csillagok is jól állnak, és kerül valahonnan egy csipetnyi szerencse, akkor Dávid legyőzhet két Góliátot is; akkor megkaphatjuk az esélyt, és ha megkapjuk, akkor élni is fogunk vele.

Tisztelt Olimpikonok!

Magyarország büszke Önökre, büszke bajnokaira, és büszke minden egyes olimpikonjára, aki ott volt Rióban. Magyarország nevében megköszönöm Önöknek, amit a hazájukért tettek.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!