2014. december 15. Budapest
Tisztelettel köszöntöm a házigazdánkat. Kedves és tisztelt Tőkés László Püspök Urunk! Köszöntöm Szűrös Mátyás elnök urat és Szili Katalin házelnök asszonyt is.
Örülök, hogy itt lehetek Önök között. Amikor készültem ide, Önökhöz a tegnapi napon, akkor eszembe jutott, hogy milyen kedvtelve idéztük azt a román kommunista veteránoknak tulajdonított szellemességet, amely úgy hangzott, hogy: kevesen voltunk, de sokan maradtunk. És arra gondoltam, kedves László, tisztelt Püspök úr, hogy a mi helyzetünk éppen fordított. Sokan voltunk, de kevesen maradtunk. Bizony, milyen sokan lennének, akiknek ma itt kellene állniuk az én helyemen. Itt kellene állniuk, mert olyan emberek, akik nélkül biztosan nem történt volna, vagy semmiképpen nem történt volna úgy az elmúlt 25 év, ahogy történt. Rendszerváltók, remek, bátor, eszes emberek, akik azóta eltűntek a politikából, sokan még az életből is kiléptek már. Így hát rám maradt az a megtisztelő kötelesség, hogy ezt a mai köszöntőt itt elmondjam. Advent van, tehát amikor gyertyát gyújtunk, eszünkbe jut, hogy a lámpást nem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy lámpatartóba tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
25 évvel ezelőtt Temesváron szintén egy lámpás gyúlt. Abban a városban, ahol 500 évvel ezelőtt Dózsa György kereszteseinek útja véget ért, ahol 1552-ben a vár eleste egy egész országrészt rántott magával, és ahol 1849-ben úgy tűnt, hogy hosszú időre elveszett a magyar szabadság ügye. 1989-ben Temesváron világosság gyúlt, amelynek fénye nemcsak Erdélybe és egész Romániába, nemcsak Magyarországra jutott el, de beragyogta az akkori Európa házat is. Negyedszázaddal később azonban ez a világosság, amely akkor a diktatúra sötétjében fénylett, néhol már alig látható. Nem az olaj fogyott el, 25 évvel a decemberi események után tőlünk keletre sokan nem hajlandóak elfogadni, hogy a forradalom egy református parókiáról, egy magyar közösségből indult el, hogy elhozza a szabadságot magyaroknak, románoknak, székelyeknek és szászoknak egyaránt. Rosszízű és rosszkedvű viták ezek, de nekünk rossz íz és rosszkedv ide vagy oda, ragaszkodnunk kell az igazsághoz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A jó pásztor védelmezi a rá bízott nyájat, és akár életét is adja a juhaiért. 1989-ben Temesváron ez a mondás fordítva volt igaz, fordítva is igaz volt: 25 évvel ezelőtt a temesvári gyülekezet védte meg választott lelkipásztorát. Készek voltak arra, hogy életüket adják lelkészükért, és volt, aki valóban az életét áldozta azért, hogy megmutassa: a templom küszöbén túl ők a nép, ők a többség, és hogy ez a küszöb olyan magas hágó, amelyen nem járhatnak kényük-kedvük szerint a diktatúra kiszolgálói és bérpapjai. Vajon mire számíthattak ők, akik azon a decemberi napon élőláncot alkotva, a saját testükkel védték pásztorukat és gyülekezetük jogait? Józan számításról aligha lehetett szó, sem pedig valamiféle nemzetközi felháborodásban való reménykedésről, amely lehetővé tette volna a demokratikus országok beavatkozását. Azt hiszem, talán a hit realizmusa vezette őket, amely hegyeket mozgat meg, s mely szerint nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Így történt, hogy a lelkészük erőszakos kiköltöztetéséből végül az őt félreállítani akaró diktatúra kilakoltatása lett.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
25 évvel Temesvár után már a közép-európai kommunista diktatúrák emléke is megkopott. Naponta koptatják el emléküket a nem helyükön mondott szavak. Amikor 1989-ben igehirdetésről igehirdetésre élt, nem tudva, hogy egyáltalán megéli-e még a következő vasárnapot, Tőkés László azt mondta, hogy a helyén mondott szó a teremtő ige értékével vetekszik, ereje pedig az ősi hitvallások elemi erejével képes közösséget teremteni az egyetemes elidegenedésben. A nem helyükön mondott szavak viszont, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a rombolás erejével hatnak. A rombolás erejével hat, amikor olyan emberek vádolnak más országot diktatúrával, akik sohasem éltek még csak hasonló rendszerben sem. Ők mégis úgy hiszik, rendelkeznek a diktatúra fantomképével vagy személyleírásával, pedig valójában épp a lényeget nem látják, és nem ismerik. Annak idején a jaltai és a potsdami tárgyalóasztalok mellett a nyugati világ képviselőit nem izgatta sem a fékek, sem az ellensúlyok rendszere, amikor tálcán kínálták fel Kelet-Európa népeit a zsarnokságnak. Ezt a béklyót pedig 1989-ben minden egyes országnak – saját hagyományaira támaszkodva – külön-külön, saját magának kellett levennie magáról. A Ceauşescu által létrehozott nemzeti kommunizmus is ott vérzett el, ahol még álltak a demokrácia hagyományos sáncai: egy református parókián, egy református gyülekezet önkormányzati jogán. Jól tudjuk, hogy számos nemzet demokratikus rendszerére volt hatással a protestantizmus hagyománya. A protestantizmus végül a szabadság felé vette az irányt, szerte a világon a politikai szabadság szolgálatába állt. Nálunk is így tett, de mindig megmaradva a nemzeti érdek körében. Kossuth Lajos szavait idézem: „mi nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni.” Úgy is mondhatnám, hogy a demokrácia házába mi nem ugyanazon az ajtón léptünk be, mint mások, nekünk megvolt a saját bejáratunk. Ez a ház, a demokrácia temploma pedig éppen abban különbözik a diktatúrák megalomán építményeitől, hogy ide több ajtón keresztül is szabadon be lehet jutni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
25 évvel a kelet-európai kommunista diktatúrák összeomlása után már azt is tudjuk, hogy a szabadság kiharcolásánál csak egyetlen nehezebb feladat van: úgy élni vele, hogy az ne a gátlástalan önzéshez, hanem mindenki javára történjen, elvezessen bennünket abba az állapotba, amikor a szabadság a közjót szolgálja. 25 év kellett ahhoz, hogy szinte tégláról téglára felépítsük a nemzeti együttműködés határokon átívelő rendszerét. Így lett Temesvár védője, Tőkés László a magyar nemzeti európai parlamenti lista erdélyi képviselője, akivel azóta vállt vállnak vetve küzdünk a magyar érdekekért itthon és Európában. Köszönöm neki, hogy miután romjaiból felépítette a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, valamint megalapította a Partiumi Keresztény Egyetemet, még mindig van ereje a magyar önrendelkezés ügyéért harcolni. Ez az ügy köt össze bennünket évtizedek óta, mert a mi felelősségünk, hogy a köz javára tudjunk élni negyedszázaddal ezelőtt visszaszerzett szabadságunkkal. Ez volt és ez marad a mi dolgunk és felelősségünk a következő 25 évben is.
Isten éltesse Tőkés Lászlót!