2018. október 13. Felcsút
Engedjék meg, hogy én is tisztelettel köszöntsem a kedves vendégeinket, és engedjék meg, hogy talán mindenki mást megelőzően külön is köszöntsem Csányi Sándort, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökét. Köszönjük szépen, Sándor, hogy eljöttél, és itt vagy velünk; ezzel is bizonyítva, hogy ami itt történik, az nemcsak nekünk fontos, bár a mi szívünknek persze ez a legfontosabb, hanem az egész magyar labdarúgás jövője szempontjából is fontos eseményen vagyunk itt. Köszönjük szépen, hogy elfogadtad a meghívást.
Vannak nekünk társakadémiáink a határon túli területeken, közülük is vannak itt néhányan, őket is szeretném a nevük említése nélkül Dunaszerdahelytől Sepsiszentgyörgyig nagy tisztelettel köszönteni. Köszönjük szépen, hogy eljöttetek. Tegnapelőtt adtam át egy vállalkozói díjat, és ott a határon túli területek legjobb vállalkozóit is kitüntették, és ott egy Diószegi nevezetű barátunkat érte a megtiszteltetés, aki egy pék egyébként, és a sepsiszentgyörgyi futballcsapatnak a tulajdonosa és támogatója. Sokat tanultam tőle ezen az estén, amikor ő is röviden szólt hozzánk, és azt mondta, idézve egy Kányádi Sándor nevű, nemrég közülünk eltávozott koszorús költőnket a következő módon: én nem határon túli magyar vagyok, hanem határtalanul magyar. Az, hogy nekünk testvérakadémiáink vannak a határon túl, az azt jelenti, hogy mi itt, Felcsúton, az akadémián mindannyian határtalanul vagyunk magyarok.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Könnyebb lett volna a dolgom itt ma délután, hogyha tegnap Kleinheisler úr, művésznevén Scholes vagy a kis Sallai esetleg berámol egy vagy két gólt a görögök hálójába. Könnyebb érvelni az akadémiák mellett akkor, hogyha a válogatottban helyt állnak a volt diákjaink, de sajnos nem rámoltak be semmit se, így aztán tegnap vereséget szenvedtünk. Viszont arra hivatkozhatok, hogy ezelőtt néhány héttel mind a ketten bevágtak egyet-egyet a görögöknek. Igaz, akkor itt, Budapesten.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez mind arról szól, az ő teljesítményük arról szól, hogyha jól végzik az akadémiák a munkájukat, akkor mindannyiunk számára büszkeségre okot adó tehetségeket indíthatunk útnak számos sportágban. Ezen a héten egy kosárlabda akadémiát is megnyithattam Pécsett, ahol – mint minden akadémia, tudjátok, nagy egyéniségek köré épül – a magyar kosárlabda edzőtársadalom egyénisége, Rátgéber László körül épült akadémia. Itt van közöttünk, hallhattuk Mocsai Lajos, aki köré egy kézilabda akadémiát sikerült fölépíteni. Ezt az akadémiát, bár tudjátok, hogy nagyon ritkán fogadja el bárkinek a meghívását az igazi alapítónk, én csak a – nem is tudom, hogy kell ezt mondani – ügyelő segítője voltam, a szakmai alapítónk valójában Mezey György volt, akinek itt kellene lennie. Nincs itt, de őt is a Jóisten éltesse, mert nélküle ma nem lehetnénk itt, és ma nem tudnánk nevelni tehetséges fiatalokat a magyar sport számára. És hamarosan épülnek akadémiák egyéni sportágakban is. Attól függően, hogyan s milyen gyorsan tudunk megállapodni Kovács Katalinnal, aki a magyar kajak-kenu sport nagyasszonya, illetve Hosszú Katinkával, aki talán a mai napon is éppen azon dolgozik, hogy a zászlót felhúzzák, és a himnuszt eljátsszák a magyarok tiszteletére.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai mondandóm túl az előbb elhangzott hivatalos köszöntőn abban összegezhető, hogy a magyarok történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy a jövőért vívott küzdelmet az nyeri meg, akinek van víziója. A vízió szót sokféleképpen szokás magyarítani: ábrándként, képzelgésként vagy éppen látomásként. A vízió nekünk itt, a Puskás Akadémián inkább azt jelenti, hogy van egy határozott képünk a jövőről, és ehhez a képhez kapcsolódik egy határozott és részletes akcióterv is. Ez a jövőkép pozitív, és mi írjuk a saját magunk számára.
Kedves Vendégeink!
Mi – mint láthatják – nemcsak elképzelünk egy mainál jobb állapotot, az könnyű, nemcsak ábrándozunk róla, az még könnyebb, de azt is látjuk, hogy milyen módon és úton jutunk majd el odáig. Talán emlékeznek rá az idősebbek, hogy ez régebben lehetetlen volt. 2010 előtt az a lecke volt kötelező Magyarországon, hogy merjünk kicsik lenni. 2010 óta változott meg a hozzáállásunk a dolgokhoz; fölemeltük a fejünket, kihúztuk a derekunkat, és látjuk a jövőnket – nemcsak a sportolók, hanem talán egész Magyarország is. Ehhez az kellett, hogy bízzunk magunkban, és el is kezdtünk hinni abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a világot, de legalábbis képesek vagyunk megváltoztatni a saját világunkat. Jó, hogy a világot érdemes megváltoztatni, de a kérdés az, hogyan kell a világot megváltoztatni? Hogyan kell a jövőt a magunk számára előnyös módon magunk felé hajlítani? Amikor az ember ilyen kérdésekre keresi a választ, akkor nemcsak a filozófusokhoz meg a történészekhez fordulhat, hanem fordulhat sportolókhoz is. Én gyakran szoktam fölütni Szöllösi Györgynek köszönhetően, aki szintén itt van körünkben, Puskás Öcsi bácsi egy-egy történetét, amiből az ember sokat tanulhat. Hogyan kell tehát csinálni a dolgot úgy, ahogy senki más nem tudja? Puskás Öcsi egy anekdota szerint adott erre választ egy történetben, amikor az idő esős volt, a pálya felázva és csupa pocsolya, mindenki csúszkált, passzok, lövések a latyakba ragadtak, vagy falsul elperdültek, egyedül a régi novella szerint Puskás nem látszott tudomást venni a rossz talajról, az indításai hajszálpontosak és minden bombája életveszélyes volt. Zelk Zoltán, aki egyik nagy költőnk volt, rendszeresen járt meccsre, és a meccsek után szívesen töltötte a presszóban együtt az időt a játékosokkal, tőle is ismerjük ezt a történetet, Zelk Zoltán, a költő és a szurkoló a mérkőzés után megkérdezte az Öcsi bácsitól a presszóban: „Mondja, Öcsikém, hogyan lehet az, hogy a többiek labdái rendre a tócsába fulladtak, messzire szálltak, a magáé meg mindig épp a víz színén siklik? Hogyan csinálja? Mi ennek a technikája?” „Úgy kell rúgni, Művészkém” – mondta Öcsi bácsi. Hát ez a helyzet, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a jövőt is úgy kell jól elgondolni, hogy jól kell elgondolni. Nem szabad imbolyogni, csúszkálni, botladozni, mint ahogy Európa néhány vezetője néha ezt teszi. Nekünk, magyaroknak csak annyit kell mondani: így kell ezt csinálni, pupákok, és akkor megy előre a világ.
Hölgyeim és Uraim!
Ez a mai avatóünnepség is arra bizonyíték, hogy lassan-lassan fölnövünk a névadónk mércéjéhez. Még egy komoly dologról azért, ha megengedik, tekintettel arra, hogy sok fiatal van közöttünk, szeretnék néhány szót mondani. Magyarország és a magyarok jövője a gyermekeinkben nő, a mi víziónk bennük és általuk válik valósággá. Kedves Barátaim, építhetünk mi toronyórát láncostul, ha nincs gyerek. Az életnek van matematikája, és ez a matematika kegyetlen: ha elfogyunk, akkor a toronyóránk nem a magyar időt fogja mutatni, az utolsó magyar pedig majd csörgethet egyet a láncokon búcsúzásképpen. Vannak, akik erre készülnek Európában. Figyeljétek csak meg: amikor egy brüsszeli bürokrata Európa jövőjéről beszél, akkor minket, bennszülött európaiakat temet, az utánunk jövőket, a mi helyünkre érkezőket pedig általában élteti. Ez az ő víziójuk. Ez egy olyan jövőről, egy olyan európai jövőről alkotott kép, amit mi, magyarok nem fogadunk el, helyette inkább az utánpótlás-neveléssel foglalkozunk. Az utánpótlás ezért első számú nemzeti ügy. És így függenek össze a nagy dolgok, Európa és Magyarország jövője a mi kis akadémiánk életével. Ennek megfelelően, mármint hogy az utánpótlás nemzeti ügy, ez a mestermunka, amit itt láthatunk, nem csupán egy pályaegyüttes, vagy ahogyan szakbarbárul szokták mondani: infrastruktúra, a Puskás Akadémia Sport- és Konferenciaközpont legfontosabb feladata a nevelés. Itt mi nem gyártjuk a futballistákat, mi nem droidokat programozunk, hanem egy olyan erőteret, erőközpontot hoztunk létre, ahol reményeink szerint hősök születnek és nőnek fel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gyakran szokták kérdezni, hogy miért ilyen művészeti benyomást keltő, sőt valójában művészi értékű az a sok épület, ami a Puskás Akadémia testét alkotja. Lehetne ez egyszerűbb is, szimplább, egyenes vonalú, funkcionális, talán olcsóbb is lenne. Azonban nekünk van egy koncepciónk és egy filozófiánk a futballról, és mi azt gondoljuk, hogy a futball egyszerre sport, tudomány és művészet. Ezért fontos, hogy minden, ami körülveszi a gyerekeinket, ezt a hármasságot: a fegyelmet, a sportot, az észt, a tudományt és a lelket, a művészetet ötvözze. Ha sikerül megértetnünk és meggyőznünk benneteket, sportolókat arról, hogy a labdarúgás valójában művészet, és ezt sugallja mindaz, ami körülvesz benneteket, akkor meggyőződésem szerint hamarabb előzhetitek más országok hozzátok hasonlóan tehetséges fiataljait. Mi itt, ezen az akadémián erre a filozófiára építjük a munkánkat. Nem mindenki hisz ebben a filozófiában. Én azért vagyok aránylag magabiztos, mert én kiszámoltam. És úgy számolok, hogy Magyarországon van a kiemelt bajnokságban nyolc komolyan vehető, szakmailag megalapozott és értékes munkát végző akadémia. Nyolc akadémia. Ha tízévente mindegyik akadémia felnevel kettő nemzetközi szintű, csúcsbajnokságban játszani képes játékost, az pontosan tizenhat játékos, vagyis készen is van egy európai szintű magyar futballválogatott. Ehhez csak az kell, hogy minden akadémia minden tíz évben nem többet, csak kettő nemzetközi szinten helytállni tudó játékost neveljen ki. Mi, jelentem, az első tíz évünket lezártuk, és mi megvagyunk. Sallai, Kleinheisler. Ha mindenki ennyit letesz az asztalra, mint láthattuk az elmúlt hetekben, akkor lesz, van magyar válogatott.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Persze a csúcssport mellett azt is szeretném elmondani most Önöknek, hogy ezt a csarnokot az akadémistákon túl a helyi Letenyey Lajos középiskola tanulói és a Bozsik-programban részt vevő Vál-völgyi gyerekek is használni fogják. A testnevelésórákon túl a Bozsik-program téli teremtornáinak is helyt ad majd a labdajátékcsarnok.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A most átadásra kerülő beruházás szeretne tudásközponttá is válni. Hogy ez így lehessen, ezt a célt szolgálja a 250 fős nagyelőadó és a körelőadóval ellátott konferenciaközpont is, amely reményeim szerint tökéletes helyszíne lesz nemcsak a labdarúgással, hanem más sportokkal kapcsolatos tapasztalatcserék fórumainak is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mai napon történik majd itt még egy fontos dolog. A Testnevelési Egyetem és a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia egy kettős életpályamodellről szóló megállapodást köt. A kettős életpályamodell lényege, hogy az arra fogékony gyerekeket a tanári pálya felé irányítsuk itt, az akadémián. A felcsúti sportközpont most már lehetőséget ad arra, hogy az itt tanuló gyermekeknek a labdarúgó karrier mellett egy másik jövőképet is fel tudjunk mutatni. Hálásak vagyunk a Testnevelési Egyetemnek, külön le vagyunk kötelezve Mocsai Lajosnak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Remélem, hogy más akadémiák is követik majd a példánkat.
S végezetül, mélyen tisztelt Akadémisták, Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégek, nem maradt más hátra, minthogy megköszönjem az építtetőknek a víziót, a tervezőknek a remek koncepciót, a kivitelezőknek a gondos munkát és a támogatóknak a pénzt.
Hajrá, Magyarország, hajrá, Puskás!