Orbán Viktor beszéde a misszióvezetői munkaértekezleten (2015. március 9. Budapest).

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valóban magam is pártfogoltam a külügyminiszter úrnak azt a javaslatát, hogy ezentúl – legalábbis még egy-két éven keresztül, aztán majd meglátjuk – ne évente, hanem félévente legyen nagyköveti értekezlet. Bár nyilván a magyar közigazgatás legfelső szintjén dolgozók, mint Önök is, jó véleménnyel vannak saját magukról – és ez helyes –, a valóság az, hogy a külpolitikában, különösen a külpolitikai gondolkodásmódban egy kicsi változás napi gyakorlattá tétele is rendkívül bonyolult dolog. Ezért hiába jövünk össze évente egyszer, amikor belekiáltjuk a nagyvilágba, hogy a magyar külpolitikának milyen irányvonalat kell követni, valójában annak a lefordítása, napi gyakorlattá tétele, konkrét ügyeken keresztüli megvalósítása sokkal nehezebb, mint azt az ember gondolná. Nos, ezért én jó ötletnek láttam azt, és pártfogoltam is, hogy fél évvel a legutóbbi új külpolitikai doktrína és gondolkodásmód meghirdetése után, ami – ha jól emlékszem, mit mondott a külügyminiszter úr – augusztusban történt, azóta eltelt körülbelül fél év, és érdemes fél év után kasszát csinálni. Megnézni, hogy miben voltunk sikeresek, mindenkinek érdemes átgondolnia, hogy mely ügyeket sikerült egy új megközelítés és gondolkodásmód szerint végigvinni a saját területén, és hol nem. Én most mondok néhány példát. Nem erről fogok beszélni, mert az az Önök munkája lesz ma és holnap.

Például én egy nagyon fontos változásnak gondoltam a magyar közigazgatás történetében azt, hogy megvalósítsunk egy egységes szervezetirányítási rendszert a külképviseleteken. Én jól emlékszem – én lassan a 9. évet is letudom a kormányzás nevű tantárgyból –, hogy ezekben az években rendszeresen visszajött az a probléma, amit nem is sikerült mindig megoldani, hogy van egy nagykövetségünk, amelyet egy nagykövet vezet, azonban a nagykövet nem rendelkezik egyértelmű, világos utasítással és felelősségteremtési képességgel az ugyanabban a fővárosban dolgozó, más magyar külképviseletek fölött – legyen szó kereskedelmi képviseletről, legyen szó kulturális képviseletről. Ráadásul még a saját nagykövetségen belül sem volt mindig világos, hogy a minisztériumok szakmai irányítási rendszere mely külügyi munkatársnak teremt sajátos autonómiát a külképviseleten belül. Ezen változtatni akartunk. Szerintem nagyon fontos feladat lenne ezen a két napon, hogy egyenként mindenki csináljon egy kasszát arról, hogy sikerült-e ezt megváltoztatnunk, sikerült-e minden külképviseleten elérni azt az állapotot, hogy egyértelmű az adott fővárosban vagy relációban dolgozó összes magyar külképviseleti munkatárs számára, hogy egy helyről jön utasítás, egy irányítási, szervezeti vezető van, ez pedig maga a nagykövet. Szakmai irányítás és konzultáció természetesen az ágazati minisztériumok felé szükséges. Egy mezőgazdasági attasénak nyilvánvalóan szakmai kapcsolatban kell lennie a mezőgazdasági minisztériummal, de ha arról van szó, hogy ki gyakorolja a munkáltatói jogokat, ki szabja meg az irányt, ki értékeli a munkát, ki jutalmaz, és ki büntet, ki ismer el, és ki állapít meg hiányosságot, akkor ott a nagykövet szava kell döntő legyen. Nem tudom, sikerült-e ezt elérnünk, de érdemes volna – még egyszer mondom – nemcsak a kulcsrelációkban, hanem minden relációban egy kasszát készítenünk az előttünk álló másfél napban.

Van itt még egy dolog, amit az elmúlt fél évben akkor tapasztaltam, amikor számos országban megfordultam. Ez pedig az, hogy önálló külpolitikát folytatni egy más logikájú külpolitikát követően kényelmetlen dolog. Én találkoztam számos olyan nagykövettel, akinek probléma, hogy most nem kedvelik. Általában egy probléma, ha az embert nem kedvelik, bár ebben a szakmában teljes sikerre törekedni szinte lehetetlen, ez még a családon belül sem sikerül mindig, de mégiscsak a magyar külpolitikának volt egy olyan kultúrája – én ezt egy értéknek tartom egyébként –, egy olyan jó kapcsolattartó képessége, hogy abban a relációban, ahol voltunk, mindig sikerült úgy föltűnnünk, mint aki tulajdonképpen egyetért azzal az országgal a legtöbb kérdésben, ahol vagyunk. És most hirtelen kiderül, hogy számos ügyben az az utasítás megy, hogy meg kell nekik mondani: nem értünk egyet, és ez kényelmetlen. Különösen az előző kultúrához, az előző kapcsolatépítési logikához képest ez változás, és ezzel nehéz megbarátkozni. Ehhez kell elszántság, lelkierő, kiegyensúlyozott karakter, hogy az ember egy közegben, ahol jól láthatóan hirtelen két-három új kérdésben más vonalat viszünk, mint az az ország, ahol Önök szolgálatot teljesítenek, meg kell tudni mondani úgy, hogy közben nem akarjuk lerombolni az együttműködés lehetőségét abban a relációban. Ez egy nehéz történet. Most nem nevezek meg relációkat, nem nevezek meg országokat, de jártam ilyen országokban, ahol ez bizony feladat volt. Még egészen nagy európai országokban is, ahogy Czukor József nagykövet úrra nézek, vagy nemrégen voltam Lengyelországban, vagy ellátogattam a litván barátainkhoz, szóval érzékelem én ezt a problémát, csak én eljövök, Önök meg maradnak. Ez nagy különbség. Szerintem ez a másfél-két nap arra is alkalmasnak kell, hogy legyen, hogy az ilyen természetű, nem pontosan szakmai, hanem a szakma műveléséhez szükséges testtartás, lelkialkat, habitus kérdését is egy kicsit próbálják átbeszélni, hogyan lehet megőrizni az együttműködés képességét és lehetőségét olyan relációkban is, ahol láthatóan egy-két fontos kérdésben más álláspontot képviselünk. Ez egy tudás, ami leginkább a gyakorlattal jön meg, de miután csak fél év óta haladunk ezen az úton, olyan sok gyakorlatunk és olyan sok tapasztalatunk még nincs, ezért érdemes egymást is támogatva megosztani ezt a tudást.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után szeretnék ebben a logikában mondani Önöknek néhány megfontolandó gondolatot. Az első, hogy érvényes-e még az az értékelés, amelynek alapján az új külpolitikai doktrínát, vagyis a kizárólag nemzeti érdekekre alapuló külpolitikai doktrínát meghirdettük. Ennek a helyzetértékelésnek a lényege az volt, hogy a világban egy átrendeződés zajlik, lényegében egy új világrend kialakulásának a napjait éljük. Ez szokatlan nekünk, mert a XX. században az új világrendek mindig vágásszerűen alakultak ki, mondjuk, egy háborút követően. Mondjuk, megvolt az I. világháború, és ami az I. világháború után lett világrend, az nem volt azonos azzal, mint ami korábban, vagy Magyarország helyzete abban a világrendben késvágásszerűen változott meg, mert elvesztettük a területeinket, elcsatolták a lakosságot, és hirtelen egy más realitásban találtuk magunkat. Vagy hasonlóképpen a II. világháború után: lement egy háború, hirtelen a békekötések eredményeképpen egy-két éven belül egy új világrend alakult ki. Sőt, még a ’90 utáni új világrend is, amikor összeomlott a kommunizmus, az is aránylag gyorsan változott és jött létre. Ettől egy különböző változásnak éljük most a napjait. Ez nem kötődik háborúhoz, ez nem kötődik valami hirtelen területi újrarendeződéshez, nem kötődik békekötéshez, nem kötődik rendszerek összeomlásához, hanem egész egyszerűen a gazdaság saját logikája mentén, elsősorban amiatt, hogy a világgazdaság rendszerébe a nyugati világ beengedte, sőt beemelte a nyugati világon kívüli világot, elsősorban Ázsiát, és ott elkezdtek érvényesülni a gazdaságban megkerülhetetlen demográfiai, piacméretű törvényszerűségek. Tehát a világkereskedelem valóban világméretűvé tételének eredményeképpen elkezdtek megváltozni a dolgok. Nem késvágásszerűen, nem úgy, ahogy azt mi tanultuk az iskolában, vagy ahogy az idősebbek átélték a XX. században, hanem egy más módon történik ez a változás, de zajlik. Az én állításom a mai napon az Önök számára első helyen az, hogy az a helyzetértékelés, amit az elmúlt egy évben kialakítottunk, érvényes, mert az azóta eltelt időszak fejleményei – nézzék meg a demográfiai, világgazdasági növekedési adatokat, nézzék meg Európa helyzetét, Ázsia változását, mindjárt beszélek a déli nyitásról és az ottan zajló folyamatokról is, szóval –, jól láthatóan az a világ, amiben öt-tíz év múlva élni fogunk, az erőviszonyok szempontjából más lesz, mint amiben Önök megkezdték a szolgálatukat. Tehát a magyar külpolitikának az az igénye, hogy alkalmazkodjon, készüljön egy új világrendre, értse azt meg, a világrend változásaihoz gyorsan alkalmazkodva, másokhoz képest előnyre tegyen szert. Ez az elvárás a magyar külpolitikával szemben és a külügyminiszter úrral szemben is a kormány részéről, ez fennáll és érvényes.

Szokatlan történések. Itt arról szeretnék beszélni, hogy egy ilyen változó világrendben szokatlan dolgok vannak, szokatlan dolgok történhetnek, és az ember nem pontosan tud elhelyezni. És itt van nekünk, magyaroknak egy hátrányunk, mert a magyar hajlamos arra, hogy magát nagyon dörzsöltnek gondolja, és közben ő a legutolsó balek vagy legelső, nézőpont kérdése, ez fajtajellemző. Rendkívül dörzsöltnek hisszük magunkat, úgy gondoljuk, hogy mi értjük a csíziót, jól látjuk, hogy mi történik, és egyszer csak megdöbbenünk, hogy váratlanul a mi ravasz helyzetértékelésünkhöz nem kapcsolódó, ahhoz nem passzoló dolgok történnek. Itt van például, mondjuk, az orosz reláció. Riadtan nézegetjük, hogyha idejön az orosz elnök, akkor annak milyen külpolitikai következményei vannak, majd egyszer csak kinyitjuk az újságot, és azt látjuk, hogy az olasz miniszterelnök nemhogy fogadta, odament! Aztán nemcsak hogy beszélgettek, hanem létrehoztak egy egymilliárd dolláros befektetési alapot. A bojkott kellős közepén! Egy orosz–olasz egymilliárd dolláros befektetési alapot. Mi meg a nagy dörzsöltségünkkel nézünk kifele a fejünkből. Vagy hasonlóképpen: kinyitom a gazdasági híreket, és azt látom, hogy bojkott idején az egyik legnagyobb német cég éppen kivásárolja az egyik legfejlettebb és legnagyobb orosz technológiai céget. A britek vagy megvétózzák, vagy nem, ezt most még nem tudjuk, mert ott még áll a bál, mindenesetre a német–orosz megállapodás létrejön. Tehát azt szeretném mondani Önöknek, hogy egy kicsit közelebb kell menni a realitásokhoz, nem általában kell dörzsöltnek lennünk. Nem értelmiségi dörzsöltségre, hanem kereskedői dörzsöltségre lenne szükségünk, és ez két külön dolog. Ezzel a trading gondolkodásmóddal, amiben egyébként a Nyugat számos országa sokkal jobb, mint mi, leginkább az Egyesült Államok sokkal jobb, mint mi, vagy Nyugat-Európa, ebben mi el vagyunk maradva. Tehát hogy egyszerre képviseljen az ember egy elvileg tartható álláspontot, és közben – hogy, hogy nem – az valahogy teljes egészében szolgálja az ő gazdasági érdekeit. Ebből a szempontból nagyon sok tanulnivalónk van. Mondjuk, ha megnézik az orosz embargónak a következményeit, és lebontják azt számsorokra, hogy miközben embargó alá vettük az oroszokat, ők meg viszontválaszt adtak nekünk, kinek nőtt a kereskedelme Oroszországban, fognak találni nyugati országot, mondjuk, a legnagyobbat, amelynek nőtt, és fognak találni remek dörzsölt országokat, köztük Magyarországot, akinek meg csökkent. Azt szeretném tehát mondani Önöknek, hogy nem a professzoros folyamatok átlátásának képességével kell most kitűnni a mezőnyből, hanem azzal a képességgel, hogy miközben persze mindenki megérti, hogy mi zajlik, amikor el kell intézni a dolgokat, amikor a gazdasági következményeket kell levonni, amikor aprópénzre kell váltani a lehetőségeket, na, ott van szükség dörzsöltségre, ott van szükség tudásra, ott van szükség fölkészültségre.

Ez is egy teljesen más dolog, mint ami korábban volt, mert a magyar külpolitikának mindig volt egy arisztokratikus – én most így fogalmaznék – vagy elitista vonulata, ami nagy erény volt – magunk között legyen mondva –, mert a legfölkészültebb emberek iparkodtak ide, a külügybe, hogy itt dolgozzanak: akik a legtöbb nyelvet beszélték, a legjobb iskolákkal rendelkeztek, tehát ez a mindenkori magyar elitnek a minőségi része volt. De nem mindegy, hogy az a tudás, amit minőséginek nevezünk, annak mi a természete. És ma nem az a fajta minőségi tudás a legértékesebb, ami korábban volt, hanem egy más természetű, amit próbáltam itt most az Önök számára leírni.

Fontos szerintem, tisztelt Külügyminiszter úr, hogy a másfél nap alatt, ami rendelkezésre áll, azokkal a kérdésekkel is nézzünk szembe, hogy mennyire sikerül jól képzett, igazán komoly fölkészültséggel rendelkező embereknek ezt a típusú gyakorlatias tudást és képességet is bemutatni a mögöttünk hagyott fél esztendőben. Most arról már nem is beszélek, hogy a derék olasz miniszterelnök kollégám nemcsak aláírt egy egymilliárd dolláros befektetési alapot, hanem még bejelentette, hogy Ukrajnában aztán olyan autonómia kell, hogy csak na, és a példa legyen Dél-Tirol. Csak szeretném jelezni, hogy körülbelül hol a mozgástér. Mikor arról beszélünk, hogy mit lehet, és mit nem, és mi a saját fejünkből kiindulva elképzeljük, meg a magyar történelemmel megverve – itt most inkább erről van szó: nem megerősítve, hanem megverve –, mit szabad nekünk mondani, és mit nem, mi fér bele, és mi nem, és ha megnézzük, hogy a többiek mit tesznek, akkor hirtelen kiderül, hogy a mozgástér föltehetően sokkal szélesebb, mint azt korábban gondoltuk volna. Ebből azonban nem következik az, hogy javasoljam, hogy Önök Dél-Tirolról kezdjenek beszélni, mert amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kis ökörnek, de gondolkodni még a kis ökörnek is szabad, és szabad neki megérteni, hogy mégis mi zajlik a világban, és láthatja, hogy hol vannak a mozgástér korlátai.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után beszéljünk a keleti, a déli nyitásról és a nyugati integrációról. Ezek fontos kérdések, mert ezek adják a pillérét a politikánknak. Szerencsére nem a nagykövetek részéről, mert az baj volna, de az amatőr érdeklődők részéről, jóindulatú amatőr érdeklődők részéről is időnként előkerül az a kérdés, hogy mi van a nyugati nyitással. Most szeretném jelezni, hogy olyan nincs. Hiszen Magyarország a Nyugat része, maga a Nyugat. Oda nem tudunk semmit sem kinyitni, mert benne vagyunk. Ráadásul ez nem vitakérdés, mert a nyugati integráció kérdéséről – szemben a keleti nyitással, a déli nyitással meg számos más politikával – nem a kormányzat dönt. Még csak nem is a parlament döntött. Az, hogy mi a Nyugat része vagyunk, két népszavazással valósult meg. Ezt a parlamentben is elmondtam, amikor fölvetették a NATO-ból való kilépést a jobbikos képviselők, hogy ez lehetetlen, amit ők kérnek, tekintettel arra, hogy Magyarországon népszavazás döntött a NATO-tagságról is meg az európai uniós tagságról is. Ezért semmilyen kormányzati politika nem tudja fölülírni, nem is akarja, és nem is tudja fölülírni ezt a körülményt. Ezért a nyugati integrációnk szembeállítása akár a keleti nyitással, akár a déli vagy bármilyen más bilaterális vagy regionális politikával, minden értelmet nélkülöz. Ezért mondtam, hogy szerencsés dolog, hogy a nagykövetek részéről ez a probléma még nem került elő. Az állítás az, hogy a nyugati integrációt a mai magyar közjog állása szerint – most szerencse, hogy az Alkotmánybíróság volt elnöke is már a körünkben van, erősítendő a magyar diplomáciai kart – egész egyszerűen a magyar közélet egyetlen szereplőjének sincs joga megkérdőjelezni, tekintettel arra, hogy referendummal, tehát egy népi aktussal zártuk le ezt a kérdést.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen itt, ezen a ponton beszélni kell arról is, hogy a Nyugat részének lenni, Nyugatba integrálva élni a mindennapjainkat kötelességekkel is jár, és én azt szeretném kérni – azt hiszem, mint hogyha úgy látnám, hogy az ellenzékből nem nagyon vannak itt képviselők, pedig tőlük is szerettem volna kérni –, hogy fontolják meg, amit mondani fogok: az egyik legfontosabb tekintélyteremtő és elismertséget hozó eleme a külpolitikánknak a közös katonai akciókban való részvétel. A nyugati katonai koalíciókban való részvétel. Ez fontos. Én nem véletlenül mentem el, dacára annak, hogy vitánk van Litvániával az orosz szankciók kérdésében, vállalva az ezzel járó összes kellemetlenséget a magyar hadgyakorlatra, ahova magyar katonákat küldtünk, és nem véletlenül szorgalmazom, bár most, hogy már nincs meg a kormányzó többségnek a kétharmada, nem véletlenül szorgalmazom most is, hogy egyébként az Iszlám Állammal szembeni katonai koalíciókban vegyen részt Magyarország. Mert meggyőződésem, hogy a Nyugathoz tartozni nem deklaráció kérdése, hanem a mindennapok kérdése is, és a nyugati integrációnak ma a leglátványosabb része, az elkötelezettséget leginkább megmutató, egyébként kockázatos, mert fontos része, a nyugati katonai koalíciókban való részvétel. Ezért be fogjuk majd terjeszteni a parlament elé a javaslatunkat, hogy csatlakozzunk az olaszokkal és a németekkel közösen a nyugati katonai koalícióhoz az Iszlám Állammal szembeni küzdelemben. Aztán majd hogy a parlament bölcsessége mire ad fölhatalmazást, egy másik kérdés.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után beszéljük egy kicsit a nyitásokat megelőzően arról a fölfogásról, hogy egyes országokban az a közfelfogás, hogy nincsenek hosszabb távon sem barátai, sem ellenségei egy országnak, csak érdekei, amelyeket képviselni kell, és hol de Gaulle-t, hol pedig Churchillt szokták idézni, magam sem tudom, melyik az igazság, mint ezen gondolat gazdáját. Van sok igazság ebben a mondatban, én nem javaslom azonban, hogy ezt teljesen magunkévá tegyük. Én amikor most arról beszélek, hogy nekünk alapvetően érdekvezérelt külpolitikát kell folytatni, nem merészkednék el az érdekvezérelt külpolitikában olyan messzire, mint amilyen pozíciót a franciák és az angolok történetileg, de Gaulle és Churchill korábban elfoglalt, ugyanis nekünk azért van egy sorsközösségünk, és ezért Közép-Európa mindig preferenciát élvez. Mégiscsak vannak itt a lengyelektől le a horvátokig népek, amelyekkel az elmúlt időszakban közös szenvedéstörténetet éltünk át. Ez kötelez, ez befolyásolja a gondolkodásunkat, ez érzelmeket és barátságot is létrehoz, ezért nekünk a közép-európai elkötelezettséget mindig figyelembe kell venni. Miközben arról beszélünk ma, itt a következő másfél nap, hogy az érdekeinket kell követni, én egy tekintetben azt javaslom, hogy azért mindig tegyünk egy kivételt, vagy egy zárójeles megjegyzést, hogy a közép-európai közös érdekek, a közép-európai sorsközösség majdnem olyan fontos Magyarország számára, mint a saját nemzeti érdekeink. És ez valahogy jelenjen is meg az Önök kapcsolattartásában, egy harmadik országban működő nagykövetségek esetében a visegrádi négyekkel való együttműködéssel vagy bármilyen más eszközzel, kérem Önöket, hogy támogassák ezt a gondolkodásmódot, és a közép-európai kapcsolatrendszert kezeljék kiemelten.

Az is igaz ugyanakkor, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy én is tapasztaltam az elmúlt időszakban – én 25 éve vagyok parlamenti képviselő, előtte inkább csak figyeltem a külpolitikát, de azt hiszem, hogy nem tévedek, ha a mondandóm érvényét kiterjesztem a ’90 előtti időszakra is –, hogy mindig is volt egy olyan, hol kimondott, hol kimondatlan gondolat a magyar külpolitikában, hogy a magyar külpolitikai doktrína, vagyis a mi érdekeink egybeesnek annak az aktuális nagyhatalomnak az érdekeivel, amelynek az érdekszférájába tartozunk. Ezt nem gondoltuk végig így, legalábbis nem emlékszem, hogy ezt részletekbe menően tárgyaltuk volna, de én még mindig érzek egy örökséget, egy gondolati, intellektuális örökséget, ami arról szól, hogy a magyar külpolitika érdekei egybeesnek automatikusan annak az aktuális nagyhatalomnak az érdekeivel, amelynek az érdekszférájába tartozunk. Szeretném mondani, hogy ez nincs így. Hogy eddig így volt-e, azzal most nem foglalkoznék, mert az érdekdefiníció egy bonyolult dolog a politikában, de nagyon szeretném, ha nem lenne így a jövőben. Vállalnunk kell, hogy, mondjuk, a nyugati integrációban legnagyobb befolyással rendelkező egy-két-három országtól is lehetnek eltérő nemzeti érdekeink. És ez nem természetellenes állapot, hanem természetes állapot. Hogy egész érthetően beszéljek, nem esik egybe száz százalékosan Magyarország külpolitikai érdekrendszere Németországéval, nem esik teljesen egybe az Egyesült Államokéval, egyetlen országéval esik teljesen egybe: Magyarországéval. Én nem mondom, hogy ki kell élezni ezt a konfliktust, azt sem mondom, hogy ki kell mondani, de a gondolkodásunkban ott kell, hogy legyen. Nem természetellenes állapot az, ha a mi világunk meghatározó, egyik vagy másik országától eltérő érdekeket azonosítunk be. Ez nem ördögtől való, nem Istentől elrugaszkodott dolog, ez természetes része a nemzeti alapú külpolitikának. Hogy hogyan kezeljük, hogy ezt hogyan kell a valóságban érvényesíteni, hogy mikor kell kimondani, mikor kell inkább elfedve tartani, mikor kell a színfalak mögött képviselni, mikor kell nyíltan kiállni, no, ez már egy igazi komoly, szakmai kérdés, aminek Önök a mesterei, tehát Önök érzik azt, hogy mikor, melyik relációban hogyan és miképpen kell ezt megtenni, a külügyminiszter utasításai néha ezen segíthetnek.

Szeretném tehát megerősíteni, hogy doktrínánk, a külpolitikai doktrínánk alapja a magyar nemzeti érdek. Természetesen föl kell akkor tennünk a kérdést, hogyha nem esik egybe az érdekünk a számunkra fontos országok érdekeivel, akkor hogyan határozzuk meg a viszonyunkat őhozzájuk, mert ha nem egybeesés van, akkor valamilyen más viszony van. Most én azt a gondolkodásmódot ajánlom az Önök figyelmébe, hogy keressük azt a pontot, azt a politikát, amellyel a mi sorsunk szempontjából meghatározó országokat érdekeltté tudjuk tenni Magyarország sikerében. Hogy nagyon egyszerűen fogalmazzak: azt a bravúrt kellene végrehajtani, hogy egyszerre legyen, egyszerre álljon elő az a helyzet, hogy az Egyesült Államoknak az legyen az érdeke, hogy Magyarország stabil maradjon, és sikeres legyen; hogy Németországnak az legyen az érdeke, hogy Magyarország sikeres legyen; hogy Oroszországnak az legyen az érdeke, hogy Magyarország sikeres legyen; hogy Kínának is legyen valamilyen érdeke, hogy Magyarország sikeres legyen, és a törökök is találják meg a számításukat, hogy miért jó a törököknek, ha Magyarország sikeres. A magyar külpolitikát így kell fölépíteni, ezekből a kapcsolatrendszerekből. Tehát még egyszer mondom: nem a velük való egyezést keressük – ezt úgyis kiadja az élet –, hanem azt a kapcsolatrendszert akarjuk kiépíteni, hogy az ő nézőpontjukból miért fontos, mi az értelme annak, hogy Magyarországon a dolgok jól menjenek, és hogyha megvannak a válaszok, akkor jól szolgáljuk a nemzeti érdeket a külpolitikában.

Nézzünk erre néhány példát! Németországgal a dolog rendezett, nem egyszerűen csak a hagyományos diplomáciai értelemben, hanem azt tudjuk mondani, hogy Németországnak elemi érdeke, hogy Magyarország sikeres legyen. Mert ha Magyarország nem sikeres, akkor az ide beáramlott 20 milliárd eurót meghaladó német befektetések sem lesznek sikeresek. A német relációt úgy oldottuk meg, Németországot úgy kötöttük be a magyar érdekképviseleti rendszerbe, hogy hozzákötöttük a fejlett magyar ipart a délnémet ipari zónához, és a délnémet ipari zónával együtt tud sikeres lenni a magyar gazdaság, amiben a németek is érdekeltek. Hogy csináltuk ezt az Egyesült Államokkal? Ami egy sokkal nehezebb történet. Az Egyesült Államokkal azt a politikát próbáltuk folytatni, hogy olyan gazdasági beruházások jöjjenek létre Magyarországon, amelyek az informatikában, és az amerikaiak számára fontos más területeken, alapvetően a high-techben valósulnak meg. Ha Önök vetnek egy pillantást, hogy kikkel, mely nagy cégekkel kötött a magyar kormány stratégiai megállapodásokat a legnagyobb számban, azt hiszem, amerikaiakat fognak találni. Ez nem véletlenül van, még csak nem is gazdasági logika van mögötte, e mögött külpolitikai doktrína van. Nekünk fontos, hogy jó néhány, az amerikaiak számára vezérhajónak vagy zászlóshajónak számító cég itt, Magyarországon ne csak sikeres termelési helyeket hozzon létre, hanem alkalmazzon mérnököket, fejlesszen, kutasson, ilyen értelemben Magyarország egy kicsit épüljön össze néhány nagy amerikai vállalattal. Ez kifejezetten feladat volt a külügyminiszter úr számára, mármint hogy ezt megvalósítsa, és úgy látom, mint azt az előbb említett példa mutatja, ez rendben is van, Oroszország esetében hasonlóképpen. Fontos, hogy az oroszokat érdekeltté tegyük Magyarország sikerében, amihez két dolog kell. Először is világossá kell tenni, hogy mi nem vagyunk egy ellenséges ország, másfelől pontosan kell fizetni, mert mi vagyunk a vevők. Tehát az orosz relációban Magyarország a pontosan jól teljesítő és jól fizető vevő pozíciójában kell, hogy legyen. Az orosz energiáért és nyersanyagokért kellő időben fizetünk úgy, hogy közben mi nem tartozunk azok közé, akik kifejezetten oroszellenes politikát folytatnak. Hogy megvan a véleményünk arról, amit az oroszok csinálnak, és a nemzetközi jog megsértésével kapcsolatban mindig világosan állást foglalunk, hogy ezt nem tudjuk elfogadni, hogy Ukrajna területi integritása Magyarország számára a doktrínánk része, tehát a külpolitikánk meghatározó eleme, hogy a nemzetközi jog tiszteletéről nem tudunk lemondani, ez mind fontos, ezt képviselni kell, de ebből nem következik egy oroszellenes politika, mert abban a pillanatban Oroszország elveszíti az érdekeltségét Magyarország sikerében. Márpedig pont az ellenkezőjét akarjuk.

Kínaiak. Nem könnyű dolog ilyen méretkülönbségek esetében érdekeltséget teremteni, mert ugyan milyen érdeke lehetne, különösen jelentős érdeke egy elefántnak a kisegér családjával összefüggésben? A dolog azonban mégis úgy fest, hogy jól láthatóan Kínának van külpolitikai stratégiája, és van külgazdasági stratégiája, és ebben Közép-Európának van szerepe. Most abban a hosszú és bonyolult stratégiai játszmába nem bocsátkoznék bele, ami arról szól, hogy akkor Kína, Európa szabadkereskedelmi tárgyalások, megállapodások ennek esélye, időhorizontja versus Amerikával kötendő szabadkereskedelmi megállapodás lehetőségei, időhorizontja, és így tovább, de jól látható, hogy a kínaiak, ha már nyitottak, nem akarnak kimaradni a világ szabadkereskedelmi rendszeréből, Európából sem szeretnének kimaradni, és Közép-Európát egy olyan helynek látják, amin keresztül erős európai pozíciókat lehet kiépíteni. Ebben kell Magyarországnak megtalálnia a maga helyét, és itt kell érdekeltté tenni Kínát abban, hogy Magyarországnak sikeres legyen a gazdasága. Itt két sikert értünk. el. Az nem véletlen, hogy a Bank of China a regionális központját Magyarországon hozta létre, és a kínai turisztikai közép-európai központ is Budapesten van. Ezek nem véletlenszerű dolgok, hanem egy külpolitikának a következményei, és nem állítom, hogy ma Kínában remegve várják a magyar makrogazdasági adatokat, itt ebben a pillanatban még nem tartunk, de kétségkívül nem lényegtelen az ő számukra sem, hogy az az ország, amit regionális központnak jelöltek ki, számukra fontos gazdasági ágazatokban hogyan teljesít. Van-e stabilitása, van-e növekedése, és így tovább.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A többi relációról most nem beszélnék, csak egy megjegyzést tennék még Törökországról. Ez kicsit a külpolitikai okoskodás irányába visz majd el bennünket, de talán nem haszontalan megjegyzés. Amikor én azt nézem – ezt azért mondom el, hogy tegyük lehetővé, hogy egy húron pendüljünk –, hogy amikor egy-egy esemény megítélésén gondolkodnak Önök az állomáshelyükön, én meg a hivatalomban, tehát amikor történik valami a világban, mozgás van, én mindig három relációt nézek, mert azt gondolom, hogy történetileg Magyarország sorsát három országhoz fűződő kapcsolata döntötte el. Nézem, hogy ami történik, az milyen hatással jár a német–magyar relációban, milyen hatással jár az orosz–magyar relációban, és milyen hatással jár a török–magyar relációban. Ez a három erős nagyhatalom, amely meghatározza, hogy mi történik itt velünk, ez így van ezer éve. Kétségkívül az atlantista megerősödés a világon belül és az angolszász országok fölemelkedése ezt kiegészítette egy újabb elemmel, de az országok ott vannak, ahol. Oroszország ott van, ahol, Törökország ott van, ahol, és Németország is ott, ahol, mi meg itt, közöttük. Ezt a kapcsolatrendszert kell folyamatosan karbantartanunk. A török ügy rendkívül fontos éppen ezért. Most szintén nem bocsátkoznék abba a kérdésbe, hogy van expanzió, és ha igen, miféle, Törökország részéről a Balkánon – az én szobám falára Hunyadi van fölfestve, úgy hívják, hogy Nándorfehérvári terem, tehát ott dolgozik a miniszterelnök, úgyhogy tudnék erről beszélni, hogy szokott az a Balkánon történni –, tehát figyelni kell ezt a relációt is, és a török miniszterelnök látogatása ezért volt fontos. Most nem véletlen, hogy úgy kezdtük ezt az évet, hogy fogadtuk a német kancellárt, az orosz elnököt meg a török miniszterelnököt. Ezek nem véletlenül álltak így egy programmá, e mögött van egy külpolitikai gondolkodásmód. Arra szeretném kérni azokat, akiknek a török relációban van teendője, hogy próbálják építeni a török–magyar kapcsolatokat, barátságot és együttműködést, ami nem könnyű, mert a török gazdaság szerkezete sok esetben nem komplementer, hanem kompetitív a magyar szerkezethez képest, tehát számos területen harmadik piacokon magyar és török termékek versenyeznek egymással. Nem könnyű, jó külgazdaság politika nélkül nem is megy, hogy megtaláljuk azokat a területeket, ahol inkább egymást kiegészítő tevékenységet tudunk végezni, és nem kiütjük egymást harmadik piacokon. Tehát ez egy nehéz reláció.

Szeretnék néhány szót szólni arról, hogy a nemzeti alapú külpolitikának, a nemzeti érdekek alapján álló külpolitikának megvannak-e már az intellektuális pilléreken kívül a reálpillérei is. Nem könnyű nemzeti érdekeket szolgáló külpolitikát folytatni egy olyan országban, amelynek nincs számottevő hadereje, nincsenek tömegpusztító fegyverei, nincs jelentős nyersanyagforrása és a piaca mérete tízmilliós, egyáltalán nem tekinthető jelentősnek vagy nagynak. A dolog úgy fest, hogy mégis a gazdaság környékén kell találni azt a magabiztosságot adó fejleményt, amire egy nemzeti alapú külpolitikánál, mint kiindulópontra, mint biztos pontra, mint elrugaszkodási pontra rá lehet állni. Ugyanis mi az Európai Unió része vagyunk, az Európai Unió azonban jól láthatóan, nyilván ha majd itt konzultáció megindul közöttünk, erről lesz szó, különösen az eurózóna azért még jó néhány éven keresztül nehézségekkel fog küzdeni. Nézzük meg Lengyelország példáját. Mire épült a szerintem egyébként leginkább nemzeti alapú külpolitika Európában – ez a lengyel volt – az elmúlt időszakban. A lengyelek arra építették a külpolitikájukat, amikor Kínában jártunk, és mellettem beszélt a lengyel ember egy konferencián, ő is erre a pillérre húzta föl az előadását, és bárhova mentem a világban, ez mindig így volt. Ők voltak azok, akik azt mondták, hogy ők egy zöld sziget, nézzük meg: bejutott az eurózónába és az európai gazdaságba a válság, egy ország van, ahol egyszer sem torpant meg a növekedés, nem volt olyan évük, amikor a nemzeti össztermék Lengyelországban csökkent volna. Legfeljebb nem mindig ugyanolyan méretben, de amikor mindenki visszaesett, ők akkor is nőttek. Ők az egyetlen gazdaság, mondták a lengyelek, tessék megnézni, amely a saját lábán áll, és sikeres. Azt gondolom, hogy egy hasonló helyzet felé megy Magyarország. Én nem mondom, hogy mások nem lesznek sikeresek, meg nem is ellenük szurkolunk, hanem inkább szeretnénk, ha ők is sikeresek lennének, de a legsikeresebb európai gazdaságok közé fog tartozni a következő években Magyarország. Ez már 2014-ben is így volt.

Nincs olyan ország, amelyik olyan mértékben tudta volna csökkenteni a munkanélküliségét, mint mi, úgy, hogy közben csökkent az államadóssága, úgy, hogy közben a második-harmadik legnagyobb gazdasági növekedést produkálta. És 2014 nem egy kivételes év volt, hanem egy év volt a sok közül, amely előttünk áll. Most ilyen évek következnek majd. Tehát azt gondolom, hogy az önálló magyar nemzeti érdekeket előtérbe helyező külpolitikának az önbizalmat, helyes önértékelést, biztos bázist adó alapja a magyar gazdaság teljesítménye. Ha ezt összekötjük azzal, hogy ráadásul nagyon sok országban Európában – szemben a külkereskedelmi mérleg problémája miatt – ha megnő a gazdasági növekedés, elromlik a külkereskedelmi mérlege, ez Magyarországon pont fordítva történt, egyébként korábban évtizedekig így volt, tavaly már nem. Miközben növekedtünk, a külkermérlegünk javult. Az a történelmi dilemma, ami százéves távlatokban is létezik Magyarországon, hogy amikor növekedés van, akkor az valójában valamilyen külső hitel hitelbevonásra épül, következésképpen a hitelbevonás elrontja a külső mérlegünket, megszűnt. 2014-ben a gazdasági növekedése Magyarországnak 60 vagy 70 év óta először nem hitelfelvételre épült, nem külső forrásbevonásra épült, illetve nem hitel formájában történő bevonásra, hanem beruházáson keresztüli bevonásra. Ez egy fantasztikus dolog, ez egy óriási teljesítmény. Nyilván mint mindenhez, ehhez is kell valami szerencse, de az önmagában nem elegendő. Ehhez kellett egy jó külpolitika, kellett egy kétharmadban megtestesülő összefogás, ahol az üzleti élet képviselői, a munkavállalók és a kormány képes volt most már ötödik éve lényegében összehangolt gazdaságpolitikát folytatni, tehát a külpolitikai magabiztosságunk. Említettem az évértékelő beszédben a Tigrist a Micimackóból, azért fontos, hogy azt tartsuk szem előtt, hogyha sokat ugrálunk, úgy maradunk, tehát ezt a hibát nem szabad elkövetni. Mértéktartás, korlátok ismerete, de mégis egy megalapozott önbizalom, ami az itthoni gazdasági teljesítményből jön, és ami az európai összevetésben a makrogazdasági folyamatok összességét tekintve a legjobbak közé emel bennünket. Ez az alapja annak, hogy miért ugrálnak, miért dumálnak, miért akarnak mást, miért gondolnak mást, miért képviselnek mást a magyarok. Van teljesítmény, ami alapján ezt megtehetjük, és ez a gazdasági teljesítmény, és azt szeretném kérni Önöktől, hogy mindig kellő szerénységgel, de ez legyen ott a magatartásukban. Nem mindig kell mindent elmondani, de legyen ott a magatartásukban mindaz a makrogazdasági eredmény, amit Magyarország az elmúlt öt évben elért.

Ennek a gondolatnak része – ezt a mérleget nem nekem kell megvonni, de majd nyilván a külügyminiszter úr valamikor meg fogja tenni –, hogy a keleti nyitás mennyiben volt sikeres a külgazdasági tekintetében. Az a szám vagy számsor, amiből én dolgozom, úgy fest, hogy 2009-ben a teljes exportunk közel 80 %-a ment az Európai Unió tagállamainak piacaira, és ez most 5 %-kal csökkent, vagyis az arány csökkent, egyébként a volumen nem, sőt az nőtt. Az arány csökkent, ami azt jelenti, hogy az Európai Unión kívüli exportcélországok aránya, jelentősége megnőtt, igaz, csak 5 %-kal, de megnőtt. A céljaink sem egetverőek, mert nem szeretnénk mást, minthogy valamikor néhány éven belül el tudjuk érni – 2018-at határoztunk meg – az EU-n kívüli exportunk aránya tekintetében az egyharmadot, tehát legyen az exportunknak az egyharmada olyan, ami nem az Európai Unió piacaira megy. Szeretném jelezni Önöknek, hogyha a számokat jól olvassa az ember, ami nem egyszerű, akkor ma az Európai Unió olyan fontos szerepet játszik az exportunkban, hogy a harmadik vagy negyedik helyén vagyunk Európának, ha azt a rangsort nézzük, hogy milyen fontos a teljes kivitelükön belül az európai arány. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 25 ország diverzifikáltabb exportpolitikával rendelkezik, mint Magyarország. Legalább 25! Ami egyfelől nagy dolog, hogy egy olyan fejlett piacon, mint az Európai Unió, boldogulni tudunk, ez egy fantasztikus teljesítmény. Az egy nehéz piac, minőségi piac, de mégis nem eléggé diverzifikált az export szerkezete, és a többi 25 másik ország magatartása jól mutatja, hogy az arányokon ebbe az egyharmad irányba érdemes lesz változtatnunk.

Végezetül: a keleti nyitást sikeresnek értékeljük dacára annak, hogy itt a számokkal van azért egy kis zűrzavar, ezt majd nyilván egymás között tisztázzák, mert a Nokia gyárnak a bezárása jól mutatja, hogy az exportunk vissza tud esni harmadik országok piacán, amiről mi egyáltalán nem tehetünk, de miután a Nokia Magyarországról szállított, így ez magyar mérleget lerontó számadat. És fölhívja egyébként a figyelmet arra, hogy nem elég csak az exportteljesítmény makroszámait, kumulált számait néznünk, annak a szerkezete is fontos, és jól látható, hogy az exportteljesítményünk tekintélyes része valójában nagy nemzetközi szervezetek Magyarországon megvalósult gyártása vagy elosztó központi mivoltából fakad, és nem ténylegesen magyar kis- és középvállalkozói vagy magyar nagyvállalati termelésből áll elő. Ez jól mutatja – gondolom én, hogy jól mutatja –, hogy nem volt indokolatlan összevonni a külgazdaságot és a külképviseletek politikáját, mert nekünk közben az Eximbankon keresztül meg ügynökségeken keresztül, jó néhány más eszközön keresztül, amit odaadtunk a külügyminisztériumnak, arra is törekedni kell, hogy a kumulált exportszámokon belül a magyar kis- és középvállalkozások vagy magyar kézben lévő nagyvállalatok termékeinek az aránya is növekedjen. Nemcsak egy abszolút szám növekedést, hanem egy minőségi, belső szerkezeti változást is szeretnénk elérni, és ezért fontos feladat lesz a következő időszakban is, hogy az ilyen magyar kis- és középvállalkozások előtt is próbáljuk kinyitni a kapukat.

Ami a keleti nyitást illeti, ott azt tudom mondani Önöknek, hogy az megtörtént. Mondhatnám, az faktum, lezárult. A kapu ki van nyitva keleti irányba, közlekedni kell rajta, meg figyelni, hogy ne csukja be valaki. De most egy másik irányba kell fordulnunk, ez a déli irány, mert jól láthatóan a magyar gazdaság lehetőségei kelet mellett délen tűnnek az átlagosnál jelentősebbnek. Mi arra számítunk, hogy Afrikában lesz stabilizáció, és Afrikában lesz a következő évtizedben a világgazdaságban a legnagyobb növekedés. Ázsia még egy darabig tartja magát, de nyilvánvalóan az a hatalmas éves növekedési arány, ami ott megfigyelhető, a végtelenségig nem fog menni. Jól láthatóak a legnagyobb ázsiai ország számadatai, tehát Kína számai már erről beszélnek. Nem tudjuk pontosan, hogy ez a nagy ütemű növekedés meddig marad ott meg, de mindenki egyetért abban, hogy azért annak vannak korlátai, tehát az alulról fölzárkózás növekedési lehetőségei egy idő után elkezdenek szűkülni. Minél följebb van az ember, annál nehezebb onnan hasonló dinamikával növekedni, mint ahogy oda elérkezett. És úgy gondoljuk, hogyha sikerül stabilizálni Afrikát, akkor Afrika egy nagy gazdasági lehetőség lesz a világgazdaság számára a következő időszakban. Nem véletlen, hogyha Önök figyelik annak a térségnek a külpolitikáját, iszonyatos az aktivitás, nagyon komoly külpolitikai aktivitást lehet megfigyelni.

És van egy másik, még a déli nyitáshoz tartozó terület, ami hagyományosan inkább a kötelező letudandó feladatok közé tartozott a magyar külpolitikában és a magyar gazdaságpolitikában, ez pedig Latin-Amerika, amivel ott foglalkozni kell, hiszen ott föltörekvő, nagy gazdaságok vannak. Ez azt jelenti, hogy ebben az évben még a miniszterelnöknek a külpolitikai programjainak a súlypontja ott marad Ázsiában, tehát az év végéig még elmegyek azokba az országokba, ahol a keleti nyitás tekintetében még nem jártam. El kell menni Szingapúrba, Indonéziába, Malajziába, talán Vietnámba is el kellene menni meg Mongóliába, ezt még be kell fejezni, a tőlünk távol eső, hátsó részeket is meg kell látogatni. A külügyminiszter úr ebben az előttünk álló év második felében megkezdi a déli nyitáshoz szükséges külügyminiszteri utakat. Nagykövetségeket fogunk nyitni, konzulátusokat fogunk nyitni, és kereskedőházakat fogunk nyitni, és a 2016-os évben a miniszterelnöki külpolitikai munkának a középpontjába ezeket a térségeket fogjuk állítani, és én magam is üzleti delegációk élén ezekbe az országokba fogok majd elutazni. Ez a terv, és akkor a déli nyitást is meg tudjuk csinálni a keletihez hasonlóan egy-két év alatt. Azt kérem az ott szolgálatot teljesítő nagykövetektől, hogy amit föl kell kötni, azt legyenek kedvesek, és kössék föl.

Végezetül kell még beszélni talán Ukrajnáról is, mert a kialakuló új világrend egyik leglátványosabb jele az, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy Magyarország egyik szomszédjának területén háború zajlik. Ha valaki ezt mondta volna az elmúlt 25 évben bármikor, hogy ez bekövetkezhet, akkor azt gondolom, hogy azt hittük volna, hogy elgurult a gyógyszere. A helyzet pedig az, hogy nemcsak hogy ott most éppen katonai konfliktus zajlik, hanem jól láthatóan ez egy elhúzódó konfliktus lesz, mert nem látjuk a gyors és teljes rendezés esélyét. Látunk rendezési, biztató rendezési jeleket, ami egy tűzszüneti megállapodás. Az jól mutatja, hogy nem egy békeszerződés, csak egy tűzszünet, amely a békeszerződés felé vezető út, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy azt a konfliktust nemzetközileg legitimált békeszerződésre vagy megállapodás rendszerrel lehessen lezárni. Mindenesetre a tűzszünet rendkívül értékes a számunkra. Először is mert szomszédos ország vagyunk. Ne becsüljük le annak a jelentőségét, hogy egy szomszédos országban katonai konfliktus van. Még akkor sem, ha az az ország, amiről beszélünk, nagy ország, és jócskán, sok száz mérföldnél nagyobb távolság választja el ennek az országnak a velünk határos határát attól a területtől, ahol a háborús események zajlanak. Az ember, miután messze van, hajlamos azt gondolni, hogy ez nem is érint bennünket. Én szeretném jelezni, hogy egy ország bármely sarkában üti föl a fejét a katonai konfliktus, az az egész országot képes destabilizálni. Az egy folyamatos destabilizációs veszély, Ukrajna esetében ezzel nézünk szembe. Az ukránoknak igazuk van, amikor mindent megtesznek azért, hogy fegyvernyugvás legyen, mert ők pontosan tudják, hogyha egy ország területén katonai konfliktus van, bármilyen távoli pont is az, mondjuk, a fővárosból tekintve, az egész országot képes destabilizálni. Ukrajna destabilizálása és destabilizálódása éles ellentétben áll Magyarország érdekével. A magyar geostratégiai gondolkodásnak egyik fontos pillére, de az is lehet, hogy a legfontosabb pillére az, hogy Oroszország és Magyarország között mindig kell lennie valaminek. Nem akarunk közös határt, valaminek kell lenni, egy területnek, minél nagyobb, annál jobb, egy szuverén államnak. Ez nemcsak Ukrajna érdeke, ez elemi magyar érdek is. A ’90 után lezajlott nagy geopolitikai átrendezésnek az egyik legfontosabb hozadéka Magyarország számára, hiszen nekünk közös határunk volt a Szovjetunióval. Ha ez nincs így, ez meghatározó, rendkívül értékes dolog, még ha erről nem is szoktunk egyébként így, különösen ilyen nyíltsággal beszélni, ezért Ukrajna megmaradása, fennmaradása, területi integritása, szuverenitása elemi magyar érdek. Következésképpen a külügyminisztériumnak ezzel a kérdéssel folyamatosan külön foglalkoznia kell.

Én gratulálok ahhoz az aktivitáshoz, amit itt mutattunk, Keskeny nagykövet úrnak is. Valahol láttam. Köszönjük szépen, Nagykövet úr, és a külügyminisztérium adott részlegének is. Nagyon régen nem láttunk ilyen intenzív, összefogott segélypolitikát, külpolitikai erőfeszítéseket és kapcsolatépítésre törekvő erőfeszítéseket ebben a relációban, mint most. Különösen fontos számunkra, az ott élő 150-200 ezer magyar helyzete, amit mi úgy fogalmazunk meg, hogy 200 ezer érvünk van a béke mellett. Most beruházásokat is végre fogunk hajtani, úgy tűnik, hogy a magyar költségvetésből még arra is lesznek források, hogy ott utakat, épületeket, tehát egyáltalán civilizációs fejlesztéseket tudjunk végrehajtani úgy, ahogyan az előbb elmondott külpolitikai doktrínából egyébként ez logikusan következik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt gondolom, hogy nagyjából mondandóm végére is értem. Összegzést szeretnék most adni Önöknek, és utána, ha nem fáradtak még el, és van Önökben erre kedv és hajlam, akkor egy konzultációt is kérdések és válaszok formájában, hozzászólások formájában is megejthetünk.

Tehát az első dolog, hogy egy világgazdasági és világpolitikai átrendeződés zajlik, amelynek megértése, elemzése, az ahhoz való alkalmazkodás kiindulópontja a magyar külpolitikának. Ebben az átrendeződési folyamatban Magyarország nem játszik meghatározó szerepet, mert erre sem katonai ereje, sem gazdasági ereje, sem mérete nem teszi alkalmassá. Ellenben ebben az átalakulásban a magyar érdekek föltétlen képviselete az elvárás. Tehát nem a nagy folyamatok befolyásolásának igényével kell megfogalmazni a magyar külpolitikát, azokat a kérdéseket, amelyeket mi nem tudunk megoldani, nem is nekünk kell megoldani – sem intellektuálisan, sem gyakorlatilag. Nekünk a saját kérdéseinket, a magyar kérdéseket kell megértenünk, és azokat kell megoldanunk. Ilyen értelemben a mi térképeinken Magyarország a világ közepe. Erről persze más nem tud, de ettől még a mi térképünk így van megszerkesztve. Ebből következik jó néhány elvárás az Önök irányába. Most olyan mondatokat fogok mondani, amelyeket nem szoktak mondani a magyar külpolitikában és a magyar politikában sem, de meggondoltam őket, szeretném, ha jól értenék, amit mondok.

Az első dolog, hogy egy diplomata nem lehet világpolgár. Ugyanis aki nem magyarként tekint a világra, arra a világ sem tekint magyarként. Akkor hogy fogjuk képviselni a nemzeti érdekeinket? Tehát szeretném világossá tenni, hogy nemzeti elkötelezettségű külügyi apparátusra van szükségünk, ami nem azt jelenti, hogy nem lehet valakinek két állampolgársága vagy akár harmadik is, nem jelenti azt, hogy a látóhatár véget ér, kötelezően véget kell érjen számára valahol Hegyeshalomnál meg Záhonynál. Nem erről beszélek, nem provincializmusról beszélek, hanem nemzeti identitásról és ehhez kapcsolódó érzésekről beszélek. Ez kell, hogy motiválja Önöket, mint ahogy bennünket a kormányban is ez motivál, és ez kell, hogy összerendezze a mozgásunkat, ez a magyarázata mindennek, amit cselekszünk, és amit végzünk. Lehet magyarként is elegánsnak lenni, lehet magyarként is nem provinciálisnak lenni, magyarként is lehet késsel, villával enni, magyarként is lehet idegen nyelveken beszélni, és magyarként is lehet részt venni nemzetközi diskurzuson. Ennek a megtalálását szeretném kérni Önöktől, és ennek a megvalósítását, megtestesítését szeretném kérni a munkájukon keresztül. Ebből az következik tehát, hogy nem délibábos eszméket, romantikát meg ideológiát kell képviselni, hanem a tízmilliós magyar állam és az annál nagyobb, tíz-egynéhánymilliós magyar világ nemzeti érdekeit kell képviselnünk.

Már csak egyetlen dologra kell a végén itt összegzésképpen válaszolnom, hogy ez kifizetődő dolog-e? Nem tudjuk. Lehet hozni a magyar történelemből olyan korszakokat, tudunk hozni olyan tanulmányokat, tudunk hozni olyan regényeket, amiből az derül ki, hogy az okos alárendelődés esetleg több haszonnal járhat, mint a merev szembenállás. Most itt a labancok és a kurucok jól ismert párbeszédeit nem idézem ide, de egy dolgot azonban ki lehet olvasni a magyar politika történetéből, hogy hosszabb távon és tartósan csak a szuverén külpolitika fizetődik ki. Ezért azt gondolom, hogy lehet, hogy rövid távon időnként úgy tűnik, hogy nagyobb haszonnal kecsegtetne valami más megoldás, de hogy közép- és hosszú távon, ami egy nemzet élete szempontjából mégis a döntő dimenzió, a nemzeti szuverenitásra épülő külpolitika kifizetődő. Mert valójában a dolog úgy áll, tisztelt Hölgyeim és Uraim, és ezzel bezárom a mondandómat, hogy a nemzetek közötti viszony tekintetében, ha jól lecsupaszítjuk a dolgokat, csak kétféle viszony létezik. Ez vagy vazallusi vagy partneri. Aki nem egyenrangú partner, az csak idő kérdése, és vazallussá válik. Ezért én azt szeretném kérni Önöktől, hogy magyarbarát politikát folytassanak, nemzeti érdekekre alapozott külpolitikát folytassanak, és a vazallus attitűdöket szorítsuk háttérbe, és a partneri gesztusrendszert, álláspontokat, viselkedést, külpolitikai okfejtést és magatartást pedig helyezzük előtérbe.

Ha ebből a szempontból nézem a mögöttünk hagyott fél évet, szerintem jól teljesítettek. Azt is mondhatom, jól teljesítettünk, ha ez nem tűnik az Önök számára túlzásnak. Úgy érzem, a Miniszterelnökség is benne volt ebben a külpolitikában, és úgy érzem, hogy sokkal nagyobb távolságot, utat tettünk meg jó irányban, mint azt korábban én is gondoltam volna, hogy egy teljesen más gondolkodásmód, alapvetően a nyugati integrációban elfoglalandó helyünket megcélzó, kijelölő és megszerző külpolitikai gondolkodás helyett egy másik korszak külpolitikai gondolkodására átállni fél év alatt, ekkora lépéseket tenni szerintem szép teljesítmény. Azt nem állítom, hogy minden rendben volna, attól nagyon messze vagyunk. Azt se, hogy minden reláció rendben van. Azt se, hogy minden kérdést jól végiggondoltunk. Azt sem tartom jó dolognak, hogy egyelőre nincs egy olyan külpolitikai folyóiratunk, amit mindannyian olvasnánk, és ami ezeket a kérdéseket egyébként folyamatosan pertraktálná értelmesen, szabad teret adva a vitának. Tehát sok minden hiányzik még ebből a nemzeti külpolitikai rendszerből, amit meg kell teremtenünk a következő időszakban, de erre van időnk, van lehetőségünk, és a megtett eredmények biztatóak. Köszönöm szépen a munkájukat.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak! Állok a rendelkezésükre.