Orbán Viktor beszéde a Baksay Sándor Református Gimnázium új épületének átadásán 2015. október 31-én Kunszentmiklóson.
Mielőtt előhozakodnék a mai alkalomra összekészített gondolataimmal, engedjék meg, hogy kapcsolódjak házigazdánk előbb itt, előttünk megtett megjegyzéséhez, amely a bevándorlókra fordított összegek és az ideszánt összeg közötti összefüggésről szólt. Mert egyfelől szemlélhetjük ezt úgy is, ahogy ő tette – az egyik nagy, a másik kicsi –, de szemlélhetjük fordítva is: amikor nagy bajban van az ország, akkor nem kellene-e minden erőnket inkább a nagy baj elhárítására fordítani? És mindez előidézi, idehozza elénk a régi angol parlamenti vitának éppen idekapcsolódó momentumát, amikor a II. világháborúban az a javaslat hangzott el az angol parlamentben, hogy a kulturális kiadásokat a háborúra való tekintettel meg kéne vágni. És az akkori miniszterelnök, Churchill azt mondta, hogyha megvágjuk a kultúrára fordítandó kiadásainkat, akkor miért harcolunk? Ha nem fordítunk pénzt a gyermekeinkre, akkor kiknek akarjuk megvédeni ezt az országot, tisztelt Hölgyeim és Uraim?
Azt a bravúrt, amit házigazdánk előbb bemutatott, vagyis, hogy hiánytalanul mindenkit köszönteni tudott, én most nem tudom megismételni, ezért engedjék meg, hogy csak kedves ünneplő gyülekezetként szólítsam meg Önöket, külön is a főtiszteletű püspök urat, a nagytiszteletű lelkipásztorokat, a kedves tanárokat, az egykori és mai növendékeket! Első szavam az elismerésé. Köszönöm azok munkáját, akik okot adtak, hogy ma itt lehessünk; mindenkinek, akinek szellemét, akaratát, és keze munkáját dicséri a felújított gimnázium. Külön köszöntöm titkos jótevőjüket, Naszvadi György örökös államtitkár urat, aki afféle jó szellemként kijárta az állami támogatást, és aki egyetlen pillanatra sem engedte ki látómezejéből az itt folyó munkát. Köszönet és tisztelet érte!
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Keresve sem találhatnánk beszédesebb képet a mai napon, a reformáció 498. évfordulóján ennek a történelmi eseménynek és az esemény mélyén rejlő lényegnek az illusztrálására, mint éppen a kunszentmiklósi iskola megújítását. A régi épületet meg kellett újítani, a XXI. század követelményeinek megfelelő új épületet kellett építeni; a kettőt együtt. Mert a régit, a hagyományost, az örökséget, azt, ami bevált, nem lerombolni kell, nem lemondani róla, hanem megújítani. Ehhez mindenekelőtt alázatra van szükség. Meg kell keresni a régi terveket, tiszteletben kell tartani a régi mesterek alkotását. De ahol az idő vasfoga nyomot hagyott, ahol elfáradt az anyag, ahol működésképtelenné vált a technika, ott újítani kel. Ha így újítunk, esélyt kapunk arra is, hogy visszahozzuk az eredeti szépséget és méltóságot. Ez történt itt, Önöknél, Kunszentmiklóson. Ami bevált, tartósnak, megbízhatónak bizonyult, arra építettek, azt építették tovább, de mindemellett újat is kellett építeni. A semmiből, illetve – ami még nehezebb – egy használhatatlan, ötven éves épület helyére, amely a hatvanas évek közepéről származott, kellett építeni. Az a terv, az az alap nem bizonyult tartósnak, alig élte túl a szocializmust.
Mi kellett az új épülethez a legújabb építőanyagokon túl? Olyan terv, amely egyszerre hozza mindazt, amit a XXI. század modern technikája lehetővé tesz, és mégis illeszkedik ahhoz, ami már megvan, ami már bevált. Ez a kettő együtt maga a reformáció. Az örökség tisztelete és megőrzése annak, ami az életünkben, az egyházi közösség életében megbízhatónak, tartósnak, fundamentálisnak bizonyult, hiszen a fundamentum nem változott. A fundamentum minden magát kereszténynek nevező közösség számára kétezer év óta ugyanaz; nem egy elv, nem egy gondolatrendszer, nem egy ideológia, hanem egy személy és a vele való kapcsolat. S éppen azért, mert egy élő kapcsolatról van szó, szükséges az új utak keresése, kellenek az új inspirációk. Alázat az atyák, az elődök hite és hűsége iránt, de mégis kritikus vizsgálata a hagyománynak: életsegítség-e még abban a formájában, ahogyan ránk maradt? Tradíció és innováció, megőrzés és megújítás, örökség és személyesség.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Nekünk, magyaroknak éppen ez a lecke adatott a XXI. század elején. Képesek vagyunk-e mindazt, amit több mint ezer év magyar történelme, kultúrája, tudása és bölcsessége ránk hagyott, úgy megőrizni, hogy abból jövőt lehessen építeni. Képesek vagyunk-e új utakat járni, éppen annak az örökségnek az ihlető erejével, mely a miénk, és csak a miénk? A kérdőjel indokolt, hiszen történelmünkben hányszor kellett mások helyett, meg nem értve, egyedüliként helytállni. Sőt, nemcsak mások helyett, hanem másokért is. Azokért, olyanokért is, akik talán nem is tudták, nem is hitték, hogy erre a helytállásra szükség van. Ezek a gondolatok, ez a kitekintés messze sodort bennünket a miklósi iskola megújításától és építésétől. De, tisztelt Ünneplő Gyülekezet, csak látszólag. Hiszen a megőrzés és az újítás helye eminensen az iskola. Az egyházi iskola meg különösen. Ha református, akkor meg egyenesen kötelezően ilyen. Őriz, ahogyan jelmondatuk mondja, és újít. XXI. századi tudást és készséget ad, amelyek az évszázadok alatt felhalmozott értékekre építenek.
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
2010-ben – a mai, nemzeti kormány hivatalba lépésének évében – Magyarországon az óvodától a középiskoláig 119 ezer fiatal tanult egyházi iskolában, 2014-ben ennek majdnem a duplája: 195 ezer. Negyven év kényszerszünet után újraéledt az az egyházi iskolarendszer, amely az első bencés iskolától kezdve a protestáns kollégiumokon át a mai oktatási intézményekig annyi jó magyart és jó szakembert, tudóst, papot, lelkipásztort, katonát, édesanyát és édesapát adott a nemzetnek. Nem véletlenül nevezik a református hagyományban az iskolákat az anyaszentegyház virágoskertjének. Nem kívánunk lemondani erről a jövőben sem. Amit az egyház tenni tud a szegények, az elesettek, az idősek, a betegek gondozásában, az ifjúság nevelésében, a magyar kultúra és azon belül a magyar nyelv őrzésében és ápolásában – arra a XXI. századi magyarságnak legalább annyira szüksége van, mint elődeinknek volt, a mai zilált Európáról nem is beszélve.
Köszönöm, hogy szólhattam. Soli Deo gloria!