Kormányportál

2020. április 24.

Nagy Katalin: A számítások szerint jövő hét végén lehet fordulópont a járvány menetében, így kalkulálnak a matematikusok, a járványügyi szakemberek. Erről beszélt Orbán Viktor miniszterelnök is, akit köszöntök a stúdióban. Mit hoz ez a változás, mi fog változni?

Jó napot kívánok, tisztelettel köszöntöm a hallgatókat! Egy cipőben járunk a hallgatókkal, mi is figyeljük a tudósokat meg a járványügyi szakembereket. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a politikusok jól határozzák meg a helyüket, és ne alakuljanak át botcsinálta virológusokká vagy egészségügyi szakemberekké, hanem inkább tegyük lehetővé a professzorainknak – hiszen kiváló koponyáink vannak –, hogy minél több információhoz jussanak, és minél több tanácsot alakíthassanak ki, fogalmazhassanak meg a döntéshozók számára. Most ez zajlik, tegnap is volt egy nagyon izgalmas nagy konferencia, ha nem vérre menne a dolog, akkor még azt is mondhatná az ember, hogy milyen izgalmas, de itt csak arra gondolok, hogy jobb lenne megkímélni magunkat az ilyenfajta izgalmaktól. De mindenesetre megvannak az adatok, megvannak a vélemények, megvannak az elemzések és ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a védekezés első szakasza jövő hét végén lezárul, ezért a kijárási korlátozások helyett, a most hatályban lévő szabályok helyett új szabályokat fogunk majd létrehozni. Ha visszafele tekintünk, akkor azt mondhatom, hogy a védekezés első szakaszában Magyarországot fölkészítettük a legrosszabb forgatókönyv esetére is, most pedig megkezdődik a védekezés második szakasza, ahol nem győzöm hangsúlyozni, hogy fokozatosan és szigorú menetrend mellett, de újraindíthatjuk az életet Magyarországon. Ennek az a föltétele, hogy az újraindítás időszakában is meg tudjuk védeni a leginkább veszélyeztetetteket, ezek az idősek, a krónikus betegséggel küzdők és a nagyvárosokban élők, tehát rájuk vonatkozóan speciális szabályokat kell kigondolnunk. Van még néhány napunk hátra, a jövő hét végére már új szabályokkal kell rendelkeznünk, ezeknek a kialakítása gőzerővel folyik most.

Úgy tűnik, hogy már senki nem aggódik a védőfelszerelések miatt, hiszen két-három hete naponta érkezik akár a légihídon keresztül, akár máshonnan védőfelszerelés. Sőt, aztán hallunk arról, ugye, hogy most már a Mol kézfertőtlenítőit nemcsak a kórházakban lehet megtalálni, hanem hétvégén már én is meg tudom venni a töltőállomáson. Ez tényleg jó hír, mert ez megnyugtatja az embereket. Még a kórházi ágyak kapcsán mindig van kétely az ügyben, hogy miért kell ilyen sok ágy, miért van erre szükség, hogy ennyit fölszabadítsanak? És már vannak olyan vélemények, miszerint gyűjtik bizonyos csoportok azokat a perre jelentkező embereket, akik úgy vélik, hogy ők hátrányt szenvedtek azért, mert felszabadított ágyról hazaküldték őket.

Ez egy nehéz kérdéskör. Nézze, nagyon mélyre, messzire vezet ez, mert az a kérdés, hogy mit tekintünk a saját felelősségünknek, és jól láthatóan erről különböző módon gondolkodunk Magyarországon. Mi is a kormány felelőssége egy ilyen helyzetben? Énnekem az a véleményem, hogy nekünk meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy egyetlen beteg ember életéről se kelljen lemondani. Láthatták a hallgatók a képeket, a tudósításokat, a beszámolókat más országokból, ahol egész egyszerűen le kellett mondani embereknek a megmentéséről és életéről, mert nem volt elegendő ágy, az ágy mellett nem volt elegendő orvos és ápolónő, nem volt elég lélegeztető készülék, nem voltak meg azok az orvosságok, amelyek enyhítették volna a tüneteket, és sorolhatnám tovább. Most én azt gondolom, hogy ha nem akarunk bunkerszerűen bezárva élni életünk végéig, vagy addig, amíg a vakcinát föl nem fedezik – amelynek időpontja teljesen bizonytalan –, hanem elő akarunk bújni előbb-utóbb a fedezékünkből, márpedig az élet újraindítása ezt meg fogja követelni, akkor két lehetőség van, sikerül jól újraindítani az életet, bár még ilyet nem csináltunk, de reménykedhetünk, hogy sikerülni fog, meg lehetnek meglepetések. És ha az élet újraindításakor a vírus elszabadul, nem tudjuk kontroll alatt tartani, akkor hirtelen kellene nekünk előállítani több tízezer ágyat és több ezer lélegeztető készüléket, ami lehetetlen. Tehát ezért szerintem a felelősségteljes magatartás az, hogyha kiépítjük a kórházainkban azt a kapacitást, ágyat, orvost, ápolónőt, eszközt, lélegeztető készüléket, amire a legrosszabb esetben szükségünk lehet. Ezért védekeztünk, mi volt a védekezés első szakaszának az értelme, azt mondtuk, hogy időt akarunk nyerni, hogy fölkészítsük a magyar egészségügyet egy olyan terhelésre, amely korábban példátlan volt, egyszerűen nem volt rá szükség, nem volt rá gyakorlat. Ezért kellett időt nyerni, lassítani a vírus terjedését, ezért kellett otthon maradnunk, hogy amíg mi otthon vagyunk, lassítjuk a vírus terjedését, legyen elegendő időnk arra, hogy beszerezzük a szükséges eszközöket, azokat hadrendbe állítsuk, ráképezzük az orvosokat azokra a résztudásokra, amelyekkel korábban nem rendelkeztek, hogy beállítsuk a rezidenseket teljes értékű orvosi munkába, hogy megépítsük a légihidat a világ különböző országaihoz, ahonnan aztán az eszközöket beszerezzük, majd beszereljük a kórházakba. Szóval időt kellett nyerni, ez megtörtént, ez sikerült, ahogyan a tudósok mondják: ezt a görbét, a járvány, a vírus terjedésének a görbéjét sikerült ellaposítani, de ezt mind azért tettük, hogy az egészségügyi intézményeink fölkészüljenek, és azt mondják, hogy holnap reggeltől nem lehetséges olyan rossz forgatókönyv, amelyre ne lennénk fölkészülve, nem lehet olyan baj, amit ne tudnánk elhárítani, vagyis egyetlen magyar emberről sem mondunk le. Ezért az a mondat, hogy egyetlen magyar sincs egyedül, igaz, mert nem mondunk le egyetlen beteg emberről sem, mindenkiért harcolni fogunk.

Az a lélegeztetőgép, amit a magyar mérnökök pillanatok alatt, lehet azt mondani, hogy pillanatok alatt elkészítettek, vagy a járványkórház, amiről nem sokan gondolták, hogy két és fél hét alatt el fog készülni, de elkészült, vagy azok az eredmények a kutatásban, amiről hallunk a hírekben, akár itt az antitestek kapcsán való gyógyítással, illetve a gyógyszerekkel való kísérletezés, azt mutatja, hogy Magyarországon valóban van olyan szellemi tőke, amit lehet ilyen helyzetben is egy picit arra biztatni, hogy nagyon gyorsan és nagyon eredményesen dolgozzon. Ez nyilván, gondolom, egy új tapasztalat, nem?

Sokat tanultam én is. Az a helyzet, hogy más emberek komoly összegeket fizetnek azért, hogy egy-két éves kurzusokban kitanulják a válságkezelésnek azokat a fortélyait, amit most én személy szerint és még a kollegáim közül jó néhányan hat hét alatt ingyen megtanulhattunk. A helyzet úgy fest, hogy valamelyik nap csináltam egy leltárt, és 15 olyan dolgot kellett létrehoznunk, nagy ügyeket, amelyekre korábban nem volt szükség. Veszélyhelyzet irányítási rendszer kialakítása, különleges határrendészeti rendszer, különleges közlekedési rendszer, a fertőzöttek azonosítása és elkülönítése, különleges egészségügyi irányítási rendszer, veszélyhelyzeti egészségügyi protokollok, a veszélyeztetett társadalmi csoportok azonosítása és védelme, egy új eszköz- és anyagellátási rendszer, a hazai ipari kapacitások kiépítése, kutatási képességek felhasználása, egy különleges jogrendet kellett fölépíteni. A fegyveres testületek bevonásának a rendjét kellett megoldani, kellett csinálnunk egy gazdaságvédelmi akciótervet, át kellett alakítani a költségvetést és ki kellett építeni a járványügyi nemzetközi kapcsolatokat. Egy egyetemi kurzusnak is dicsőségére válna egy ilyen tananyag. Ez az ország ezt mind megtanulta. Most nem a kormányról van szó, hanem Magyarországról. Hat hét alatt – én mindig mondom, hogy intelligens ország a miénk, hat hét alatt – az emberek ezt mind megértették, kinek mennyire kellett, megtanulta, és a nagy része az embereknek követni is tudta, meg tudta fogadni a tanulságokat, amik ebből a – mondjuk úgy, hogy – életszerű tananyagból adódtak, és e szerint alakította át az életét. Természetesen a született intelligencia fontos, az edukáció, a képzettség, a professzoraink felkészültsége, az orvosoknak a tapasztalata és tudása mind fontos, de a legfontosabb, hogy ne rezeljünk be, tehát mindennek az előfeltétele, hogy a tudásunkat használni tudjuk, hogy az intelligenciánk működjön, mindig az előföltétele, hogy ne legyünk gyávák. Tehát hogyha bekövetkezik egy baj, egy hirtelen kihívás, valami, amire nem készültünk föl, akkor ne jajveszékeljünk, hanem higgadjunk le, csigavér, nézzünk körül, értékeljük a helyzetet, és azonnal tegyük meg a szükséges lépéseket, és tudjuk, hogy mit kell tennünk. Ehhez önbizalom kell. Az elmúlt tíz év ezért nem fölösleges, az elmúlt tíz évben a magyaroknak az önbecsülése és az önbizalma helyreállt. Ma már elhiszik, hogy meg tudunk küzdeni nemcsak a vírussal meg az egészségügy átalakításának nehéz kérdéseivel, meg fogunk küzdeni a gazdasági következményekkel is. Biztos nem mindenki gondolja így, de hogy sokkal többen gondolják azt, hogy erre képesek vagyunk most, mint gondolták tíz évvel ezelőtt, arra le merem tenni a nagyesküt. Ezért nagyon fontos, hogy egy ország milyen állapotban, milyen lelki állapotban van, hogyan, milyen állapotban éri őt el a válság, és hogyan fogadja ezeket a váratlan veszélyes kihívásokat. Összességében az, hogy a magyar védekezés – most lekopogom – eddig sikeres, az leginkább annak köszönhető, hogy nem rezeltek be a magyarok, amikor beütött a baj.

Még a gazdaságra visszatérünk, de mit lát a szomszédos laboratóriumban, mit jelent majd, hogy a második szakaszban speciális szabályokat kell hozni? Meg kell változtatni ezeket a korlátozásokat? Itt a nagy városokat említette, az idősotthonokat.

Három dolgot tudunk biztosan a professzoroknak a jelentéseiből. Az egyik, amivel hosszú távon számolhatunk, hogy ennek a vírusnak van egy korsajátossága is, ahogy ők mondják, egy korspecifikuma, ez pedig az, hogy az idősebb korosztálynál jelentkeznek a súlyosabb tünetek. A vírus mindenkit megtámad, de a súlyos tünetek és a baj elsősorban az idősebb korosztálynál jelentkezik. Az elhunytak átlagéletkora az 77,8, tehát majdnem 78 év. A második dolog, amit biztosan tudnak a profok, az, hogy azok is veszélyben vannak, akik krónikus betegségben szenvednek – az életkoruktól függetlenül. A harmadik dolog, amit tudnak a professzorok, az, hogy nem azonos módon és mélységben terjed el a vírus Magyarországon; a fővárosban és Pest megyében van jelen a legerőteljesebben, az összes fertőzött több mint 65 százaléka innen kerül ki, tehát nyilvánvalóan más szabályokat érdemes alkalmaznunk a nagyvárosokban, mint, mondjuk, a kistelepüléseinken. Ezeket tudjuk. Na, most én továbbra is azt szeretném mondani, hogy nem túl vagyunk rajta, hanem fölkészítettük magunkat a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztére is. Ezért most kikísérletezhetjük – ez vérre megy, a valóságos életben kell ezt megtennünk –, hogy hogyan is éljünk együtt azzal a helyzettel, hogy itt van egy ellenség, egy vírus, nincs vakcinánk, ezért nem tudjuk legyőzni, és nem tudjuk megsemmisíteni, tehát valamilyen módon együtt kell vele élni. Rossz szó az, hogy együtt élni, mert az ellenséggel az ember nem akar együtt élni, mert azt meg kell semmisíteni, ki kell törölni, tehát azt le kell taposni. Tehát az ellenség az, aki a vesztedre tör, azzal nem lehet berendezkedni az együttélésre, de most várjuk a fegyverszállítmányt, amit vakcinának hívnak, és majd ha lesz fegyver, akkor fel is nyársaljuk ezt a vírust. De amíg ez nincs itt, addig most valahogy’ okosan kell megszervezni az életünket. Ez a második szakasznak a lényege. Én azt látom, és nagy szerencse, hogy Ausztria itt van mellettünk, nem akarom őket ezzel leminősíteni, de hát egy laboratóriumként működnek most a számunkra, tehát látjuk, hogy milyen menetrend szerint haladnak. Előttünk vannak egy-két héttel, és ezért a saját intézkedéseink megtervezésénél az ő tapasztalataikat már be tudjuk építeni. Hogy nyitják ki a boltokat, nyitják ki az üzleteket, ott már nyitják ki az iskolákat, nyitják ki az egyetemeket. Már olvasom, hogy a múzeumokat is, aztán nyitják az éttermeket, van egy menetrendjük aztán a szállodákra is. Egy kicsit talán gyorsabban is haladnak, mint ahogy’ az az én életösztöneim szerint Magyarországon helyénvaló lenne. Tehát én egy fegyelmezett, nyugodt nyomkövetést javaslok. Ne haladjunk olyan gyorsan, mint az osztrákok, de nagyon ne is maradjunk le. Tehát látótávolságon belül kell maradni, én azt gondolom, de fő az óvatosság továbbra is.

A nagyvárosok szabályait majd a polgármesterek fogják eldönteni, vagy lesz kormányzati döntés ez ügyben?

Mi a helyzet most? Most úgy áll a helyzet, hogy az általános szabályokat az operatív törzs hozza meg, és rendeletek formájában én adom ki. Ezek az általános szabályok. Húsvét miatt kipróbáltuk azt a variációt is, hogy helyben a polgármesterek egy-egy hétvégére többlet-szigorítási lehetőséget kaptak. Összességében ez bevált. Majd egyszer egy jótollú író talán megírja, hogy ki mit gondolt ki a különböző településeken, mert akkor a magyar fantázia szélességéről is kapunk egy képet, de összességében ez bevált. Tehát ezért most azt csináljuk, hogy minden hétvégére kiadunk egy rendeletet, amely arról szól, hogy erre a hétvégére is alkothatnak speciális szabályt a polgármesterek, de szerintem május 4-e után alapvetően általános szabályokkal kell operálni. Nem kívánom a felelősséget senkire sem áthárítani, de elvenni sem akarom a lehetőséget egyetlen polgármestertől sem, hogyha speciális a települése, akkor mégis saját szabályokat alkothasson. Egy jó egyensúly kialakítása a cél.

Az előbb említette, hogy meg fogunk küzdeni a gazdasági következményekkel is, a vírus gazdasági rombolásával is. Nagyon sok kisvállalkozó örült annak, hogy kiszélesítette a bértámogatás rendszerét a kormány. Mit jelent az, hogy megküzdeni a gazdasági következményekkel?

Én a munkahelyekre összpontosítok. Ez a járvány olyan dolog, amely a gazdaságnak több pontját támadja meg egyszerre. Biztos nehéz a vállalkozóknak, nehéz a befektetőknek, a pénzintézeteknek sem könnyű, de a legnagyobb baj mégiscsak ott van, ahol a valóságos élet zajlik, az pedig a munkavállalóknak az élete. Ha nincs munka, nincs semmi, ha van munka, van minden. Ez a törvény szerintem most is igaz. Ezért nekünk arra kell törekednünk, hogy minél több munkahelyet mentsünk meg, illetve a nem megmenthető munkahelyek helyett, amiket elvisz a vírus vagy a betegség, azok helyett hozzunk létre újakat, illetve segítsük a munkaadókat, mindközönségesen nevezzük őket vállalkozóknak, segítsük őket abban, hogy munkahelyeket hozhassanak létre. Ez áll a középpontban. Az a rendszerünk, hogyha valaki elveszti a munkát, akkor mi történik vele, az egy jól kiépült rendszer Magyarországon. Ugye, mi az európai államok világához tartozunk, ahol van munkanélkülisegély-rendszer. Magyarországon ráadásul még van közmunkarendszer is, tehát mi pontosan tudjuk, hogy a munka elvesztése utáni első három hónapban milyen pénzügyi eszközökkel, és hogyan segítjük át az embereket a nehézségeken. Még pontosabban ők gondoskodtak magukról, mert ne felejtsük el, hogy a munkanélküli segély, amit álláskeresési támogatásnak nevezünk a magyar jogban, azt ők finanszírozzák, mert amikor van állásuk, akkor járulék formájában egy összeget befizetnek, és ebből fizetjük aztán, ebből jön létre az a pénzügyi alap, amiből fizetjük a munkanélküli segélyt, ami három hónapig jár. Most még csak a negyven valahányadik napban vagyunk, tehát ez még ki fog tartani, és én nagyon bízom abban, hogy mire ennek a végére érünk, addigra már a munkahelymegőrzési és munkahelyteremtő támogatásoknak köszönhetően a gazdaságunknak a fordulatszáma meg fogja közelíteni a korábbit, tehát én egy gyors kilábalásra készülök. Nem tartozom a legoptimistábbak közé, de a pesszimisták táborát sem gyarapítom. Tehát én azt tudom mondani, hogy amennyi munkahelyet tönkretesz a vírus, annyi munkahelyet mi létre fogunk hozni. Ennek megvannak az eszközei, megvannak hozzá a pénzügyi forrásaink is.

Tegnap uniós csúcson vett részt, videókonferencián találkoztak és megállapodtak. Bár nem sokan reménykedtek abban, hogy sikerül megállapodni, az összeg nagysága 450 milliárd. Mennyi az annyi?

Jó kérdés ez. Nem tudja senki. Tehát az európai uniós számokkal mindig baj van.  Nézzük például azt a közkeletű ellenzéki állítást, hogy mi pluszpénzeket kapunk az Európai Uniótól a járvány elleni védekezésre, ami egyszerűen nem igaz. Egyetlen plusz forintot sem kaptunk eddig, hanem az egyébként Magyarországnak járó pénzeket most könnyebben, gyorsabban és egészségügyi célokra is lehívhatjuk, de az a mi pénzünk. Bár az unióban vagy a nemzetközi statisztikákban ezt néha úgy számolják, mintha ezt most kaptuk volna, de erről szó sincsen, ez az európai uniós gazdálkodási rend normális kereteiben is Magyarországot megillető pénzösszeg. Tehát nagyon nehéz megmondani, hogy mi a friss pénz, mi a hitel, mi a garancia, mi az átcsoportosítás. Nagyon nehéz ezekben tisztán látni. Brüsszel nem a transzparenciáról híres pontja a világnak. Nos, de miről állapodtunk meg? Egyesek azt gondolják, hogy mindenről. A valóság az, hogy a legfontosabb dolgokról nem állapodtunk meg. Amiről megállapodtunk, az sem jelentéktelen, mert egyetértettünk abban, hogy az előttünk álló hét évre szóló költségvetést, amelynek az elkészítése napirenden van, azt módosítjuk. Tehát előre fogunk hozni a következő hét év elkölthető pénzeiből nagyobb összegeket, hogy azokat az első és a második évben, tehát a járvány gazdasági következményei szempontjából legnehezebb idei és következő évben tudjuk elkölteni. Ez rendben van. Egyetértettünk abban, hogy rugalmasabbá kell tenni a pénzek fölhasználását. Nagyon rigid, szigorú, sprőd, ésszerűtlen rendszer működik Brüsszelben, hogy hogyan lehet az egyébként egy-egy országnak járó pénzt felhasználni. Most ezt áramvonalasítani fogjuk, könnyebbé tesszük, egyszerűbbé. A pénznél nemcsak az a fontos, hogy legyen, hanem, hogy hozzá is lehessen férni, lehetőleg minél rugalmasabban és minél gyorsabban. Tehát számos ilyen fontos dologban állapodtunk meg, és abban is megállapodtunk, hogy a korábbi tervekhez képest egy jóval nagyobb költségvetést kell létrehoznunk, vagyis minden tagállamnak többet kell befizetni. A jómódú tagállamok ellenálltak hosszú időn keresztül ennek a gondolatnak, de a járvány, úgy látom, hogy ott is változást idézett elő. Ezért mindenki több pénzt fog befizetni, Magyarország is több pénzt fizet be természetesen, hogy nagyobb legyen a költségvetési gazdálkodás kerete. Amiről viszont nem tudtunk megállapodni, de ez a vita nem igazából Magyarország számára húsbavágó vita, ez az, hogy azok a pénzek, amelyeket az előttünk álló egy-két évben a járvány gazdasági következménye érdekében mozgósítani kell a költségvetésen felül, azok olyan pénzek legyenek-e, olyan hitelek, és az unió csak a hitelek mögé tegyen garanciát, és ezáltal tegye ezeket a pénzeket a bajban lévő tagállamok számára könnyebben elérhetővé, ez legyen-e a stratégiánk, vagy ahogy mondják: grant, amit magyarul ajándéknak fordítanánk, vagyis olyan pénzt, amit odaadnak, és nem kell visszafizetni. Na, most itt azért véres viták zajlanak – érthető módon. Valamilyen kompromisszum majd a végén kikeveredik ebből, de ez nem jött még létre a tegnapi nap során.

Nemcsak azzal vádolták Magyarországot, vagy próbáltak hangulatot kelteni a nyugati sajtóban, hogy Magyarország több pénzt kap az uniótól, mint Olaszország. Pedig Olaszország, elvérzett, hanem folyamatosan támadják azt a törvényt, ami a rendkívüli szabályozást, vagy rendeleteket lehetővé teszi, hiába próbálta az igazságügyi miniszterünk elmagyarázni több helyen. Bár az érdekes, hogy azért most már az Európai Bizottság két tagja, két biztos is azt mondta, hogy a magyar törvényekkel nincs semmi gond, mert nem mennek szemben az európai uniós értékekkel, ugyanakkor pedig legutóbb, tegnap a LIBE bizottságban most már egészen odáig jutottak egyes liberális képviselők, hogy azt mondták, hogy nem baj, hogy nem megy szembe a magyar törvény, akkor is meg kell büntetni Magyarországot. Ezen mit lehet érteni?

Először is a támadások világában vágjunk rendet. Tehát vannak azok a típusú támadások, amelyek egy-egy nemzetállam, uniós tagállam fővárosából érkeznek, és vannak a brüsszeliek. Ez két külön kávéház. Most, hogy Berlinben mit gondolnak Magyarországról, ez engem olyan különösebben nem érdekel, és nincs is semmilyen jelentősége. Pont annyi jelentősége van, mint annak, hogy mi mit gondolunk Berlinről Budapesten. Befolyásolja ez a németeket? Nem. Befolyásol bennünket, hogy mit gondolnak? Nem befolyásol. A különbség az, hogy mi udvariasak vagyunk, és nem mindig mondunk el, amit gondolunk, míg úgy tűnik, egyes országokban viszont mindent elmondanak, amit gondolnak. A diplomáciai érintkezésnek ők egy kevésbé elegáns formáját választják, de tudunk ezzel együtt élni, ezt, mint kutya a vizet, lerázzuk magunkról, ezzel nem kell foglalkozni. Van Brüsszel, az egy másik eset, mert Brüsszel egy hatalmi központ. Bizonyos jogköröket Brüsszellel együtt gyakorolunk, és Brüsszelt a bürokraták szállták meg, ott az ésszerűségnek a tere korlátozottabb. Az új biztos elnök asszony azért pozitív változásokat indított el, de még mindig sok gond van azért. Van ott munka bőven, hogy olyanná alakítsuk az Európai Unió központját, hogy az ne akadályozza, hanem szolgálja a tagállamok érdekeit, a védekezésünket ne akadályozza, hanem inkább segítse. De itt mindig Soros György kezét kell látnunk a dolgokban. Most is, nincs már erre időnk, hogy erről beszéljünk, kicsi hír volt, de a legfontosabb hír volt szerintem ezen a héten. Ugye, a migrációval kapcsolatos Soros-tervet hogyan ismertük meg? Úgy ismertük meg, hogy megírta a szerző, és közzétette. A héten is közzétett egy írást, a vírus, a járvány gazdasági következményeinek kezeléséről. Ez a 2-es számú Soros-terv az én fejemben. Mit írt? Azt írta, hogy speciális finanszírozásra van szükség. Arra van szükség, hogy az unió kölcsönöket vegyen fel, lehetőleg nagy összegű kölcsönöket, ezeknek a kölcsönöknek az alapösszegét nem is kell visszafizetni a jövőben, viszont olyan kamatot kell fizetni, aminek nincs lejárata, tehát amíg élünk, addig fizetünk. Amíg ezek az államok fönnállnak, addig fizetni fogják.

Nem ezt hívják adósrabszolgaságnak?

A kamatot szeretik ők nagyon. Tehát az a helyzet, hogy olyan pénzügyi javaslat került asztalra, amely az Európai Unióra gyakorolt súlyos következményét tekintve legalább olyan veszélyes, mint a múltkori migránsok betelepítésére vonatkozó terv. Ezt én csak azért mesélem el itt Önnek, meg a hallgatóknak, hogy érezzék, hogy Brüsszelben folyamatos hatalmi harcok mennek, aminek középpontjában leginkább mindig az van, hogy ki és mennyi pénzt tud keresni rajtunk. És itt nagyon fontos, hogy a magyar kormány szilárdan álljon a lábán, és megvédje Magyarország érdekeit. Én azt tudom mondani Önnek, hogy az elmúlt tíz évben is ezt tettük, nem vallottunk kudarcot. Jó reményekkel készülünk az ütközetek és viták következő fordulóira is.

Köszönöm! Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.