Kormányportál

2014. augusztus 15.

Kocsis Éva: Nyolc éve nem bővült annyit a magyar GDP, mint az idei második negyedévben. A 3,9 %-os növekedéssel hazánk az összes uniós országot lekörözte, és meghaladta a pénzügyi elemzők várakozásait. A stúdióban Orbán Viktor miniszterelnök, jó reggelt kívánok!

Jó reggelt kívánok!

Mielőtt egy picit részletesebben is beszélünk ezekről az adatokról, előtte arról, hogy ez az adat ez hátba veregetés vagy elvárás?

Egyik sem. Logikus következménye ez az adat mindannak, ami az elmúlt négy és fél esztendőben történt Magyarországon. Fellángolások, negyedéves jó növekedési adatok elő szoktak fordulni Európában számos ország életében, általában a tendenciát érdemes figyelni. Ez a negyedéves adat illeszkedik egy folyamatba, tehát szép lassan, lépésről lépésre másztuk meg ezt a hegycsúcsot. Reméljük, hogy ez nem is hegycsúcs, hanem inkább fennsík, ahol ott tudunk majd maradni. Tehát nem egy egyszeri költségvetési akció, nem egy állami vagyonértékesítés, nem egy hitelügylet, és végkép nem hitelfelvétel, hanem folyamatosan bővülő termelés és növekvő munkamennyiség és javuló munkaminőség van a magyar gazdaság teljesítménye mögött. Ezért biztató az adat, ha hátba veregetés, ahogy Ön fogalmazott, akkor ez a dolgozó magyar embereket illeti. 2010-ben a kormányváltáskor Magyarország olyan ország volt, ahol egymillió-nyolcszázezer dolgozó ember fizetett adót, ma Magyarország olyan ország, ahol négymillió-százezer dolgozó ember fizet adót. Jól látható, hogy az a magyar modell – talán most már ezt nevezhetjük így –, amely a magyar gazdaságpolitikából kirajzolódik, működőképes és eredményes. Még egy megjegyzést, ha megengedi, tennék. Én mindig figyelem, hogy hol vannak az angolok. Mert az Európai Unión belül két olyan ország van, amelyik az euro-zónán belül megszokott IMF-es, trojkás, nemzetközi szervezetek által javasolt gazdaságpolitikától eltérő, saját modellt csinál, az angoloknak van egy saját angol gazdasági modelljük, és nekünk, magyaroknak is van egy magyar gazdasági modellünk, és úgy látom, hogy az angolok is nagyon szépen teljesítettek.

Na, most a számok egyértelműnek tűnnek, de túl sok adatból tevődik össze, egyszerűsítsük le. Az átlagpolgár arra kíváncsi, hogy az ő életét ezekkel a GDP-adatokkal hogyan lehet befolyásolni? A hétköznapjait hogyan fogják befolyásolni?

Ezért mondom én azt, hogy ez egy adat, egy útjelző tábla, amely elárulja, hogy milyen irányba tartunk, de nem végállomás, tehát ez nem egy buszpályaudvar vagy egy vasútállomás, ahova megérkeztünk, attól nagyon messze vagyunk még. Mondtam Önnek, hogy négymillió-százezer ember dolgozik Magyarországon. Szerintem ha majd elértük az ötmillió dolgozó és adófizető magyar emberből álló gazdaságnak a szerkezetét, ha a munkaalapú gazdaságnak nemcsak a mostani biztató állapotát és stációját tudjuk elérni, hanem túl tudunk ezen lépni, és a munkaalapú gazdaság kiterjed majd az egész társadalomra, mert most még sokan kimaradnak belőle, akkor mondhatjuk azt, hogy egy olyan állapotban vagyunk, amit már csak fent kell tartani. Most arról van szó, hogy még tovább kell javítani ezt a helyzetet.

Persze az ezerdolláros kérdés az, amit Ön is felvetett, hogy hegycsúcson vagyunk, vagy pedig fennsíkra érkeztünk. A kritikusok szerint hegycsúcson vagyunk, merthogy ez az adat annak köszönhető, hogy a növekedési hitelprogram jól működött, a közmunkaprogramnak vagy az uniós források lehívásának. Ön azt mondja, a Nemzetgazdasági Minisztérium azt mondja, hogy ez egy fennsík.

Ha a kérdést úgy tesszük fel, ahogy most Ön formázta, vagyishogy minek köszönhető, akkor e mögött végső magyarázatként egyetlen tényt látok, ez pedig az, hogy a magyar emberek akarnak dolgozni. Az, hogy tudnak dolgozni, eddig is világos volt a számunkra. Ha megnézzük, hogy egy dolgozó magyar ember hány órát dolgozik, és milyen minőségű munkát végez, eddig sem álltunk rosszul, csak kevesen akartak vagy tudtak dolgozni. Most nagyon sokan akarnak dolgozni, a magyar gazdaság, a magyar magángazdaság ma még nem tud annyi munkahelyet felkínálni az embereknek, mint ahányan dolgozni akarnak, azonban a dolgozni akarás egy fontos, pozitív társadalmi érték, nem szabad engedni, hogy elvesszen. Ezért ilyenkor mondom én, hogy nem egy liberális demokrácia logikája mentén kell gondolkodni, hanem a magánpiacon létrejövő vagy a magángazdaságban létrejövő munkahelyek mellé a munkavágyat és a dolgozni akarást, a megélhetésért folyó küzdelem képességét munkalehetőséggé kell alakítani, vagyis az államnak ilyenkor munkalehetőséget kell teremteni a magángazdaság mellé. Ez a magyar modell egyik legfontosabb tulajdonsága. Általában Nyugaton úgy gondolják, hogy az államnak nem dolga ilyenkor, hogy munkahelyeket hozzon létre, csak és kizárólag abban látják a liberális demokraták a gazdaságpolitika lényegét, hogy a magángazdaságot segítsük, hogy minél több álláshelyet hozhasson létre. Azzal én egyetértek, hogy a magángazdaságot segíteni kell abban, hogy minél több álláshelyet hozzon létre. Azonban ha válság van, és a nyugati gazdaságban ma válság van, mi is a Nyugathoz tartozunk egy ilyen értelemben, egy válságövezethez tartozunk, ilyenkor azonban az államnak – és ez a magyar modell egyik fontos része és felismerése, kiegészítő – munkalehetőségeket, ha kell, sok százezernyi munkalehetőséget kell megteremteni, hogy az a pozitív társadalmi érték – hogy az emberek munkából akarnak élni, és nem segélyből –, tényleges alkotóerővé tudjon válni.

Itt most arról beszélt, hogy hogyan jutottunk fel a magaslatra. Akkor most beszéljünk arról, hogy akkor ez egy fennsík marad-e, vagy sem. A JP Morgan kritikusabb, bár javította az adatait.

De ha igaz, amit mondok, hogy a végső magyarázata ennek az eredménynek az, hogy az emberek dolgozni akarnak, akkor ebből az a válasz következik az Ön kérdésére, hogy amíg a magyar emberek dolgozni akarnak, addig ezek az eredmények jönni fognak. A kérdés az, hogy lesz-e mindig olyan kormányuk, olyan gazdaságpolitikájuk, olyan gazdasági modelljük, amely meg is teremti a munkalehetőséget a dolgozni akarás mellé. Most éppen van, ez egy szerencsés egybeesés, politikai és társadalmi lélektani tényező.

Jó, de ennek az adatnak, az, amiről most beszél, csak az egyik eleme, mert, ugye, itt igazából az ipar volt az, ami igazán húzta ezt a GDP-bővülést. Vagyis ez azt jelenti, hogy a kérdés az, hogy ez így lesz-e a következő negyedévben és a jövő évben is.

Bízzunk benne. Én még hozzátennék ehhez az egyetlen számadathoz egy másik fontos mutatót. Ne felejtsük el, hogy a magyar háztartások, ha most már nem is a fejük búbjáig, de szügyig mindenképpen el vannak adósodva, és adósságtengerben állnak vagy gázolnak. Tehát úgy értünk el ilyen gazdasági növekedést, hogy az emberek tekintélyes része a munkával megkeresett pénzét nem is tudja elkölteni, mert korábban felvett hitelek törlesztésére kell fordítania. Tehát miközben Magyarországon jelentős gazdasági növekedésünk van, annak egyik motorja, a fogyasztás még nem is bontakozhatott ki igazán, mert miközben nagy növekedés van, aközben egyébként az emberek leépítik a korábban felvett hitelekből fakadó tartozásaikat, az egy másik nagyon fontos és nagyon pozitív fejlemény. Tehát én azt gondolom, hogy a magyar gazdaságban még van tartalék. Megismétlem: ma négymillió-százezer ember dolgozik, és mi egymillió munkahelyet ígértünk tíz esztendő alatt, de most már úgy látom, hogy ezen túl tudunk majd lépni. Meg kell, lehet, és meg is kell célozni az ötmillió dolgozó emberre épülő magyar gazdasági modellt.

Beszéljünk egy picit arról a nemzetközi helyzetről, ami meglehetősen nagy hatással van a magyar gazdaságra és mezőgazdaságra elsősorban. Két héttel ezelőtt, amikor életbe léptek az unió harmadik körös szankciói Oroszország ellen, akkor arról beszélgettünk a külgazdasági miniszterrel, hogy nehéz szankciókat hozni, hogy ne üssön vissza túlságosan az adott régióra, unióra. A mostani számok szerint 80 millió eurós veszteséget jelenthet ez a magyar gazdaságnak, de egyébként nemcsak mi kongatunk bizonyos értelemben vészharangot, hanem a görög termelők, a francia termelők vagy például a lengyel kormány is. Mire számít? Milyen kompenzálásra lesz szükség?

Abban a furcsa helyzetben vagyunk, ami ritkán esik meg. Remélem, majd a jövőben gyakrabban fordul elő, hogy a szlovák kormány álláspontja és a magyar kormány álláspontja egybeesik. Tehát én egyetértek Fico miniszterelnök úrral abban, hogy az a szankciós politika, amit a Nyugat, vagyis mi magunk folytatunk, és aminek szükségszerű következménye az, amit az oroszok csinálnak, többet árt nekünk, mint az oroszoknak. Ezt úgy mondják a politikában, hogy lábon lőttük magunkat. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az uniónak kompenzálnia kell valamilyen módon azokat a termelőket, legyen az lengyel, szlovák, magyar vagy görög, akiknek most veszteségei vannak, hanem érdemes átgondolni az egész szankciós politikát. Én a magam részéről sohasem hittem abban, hogy a gazdasági szankciók politikája eredményes lehet. Abban pedig mindig biztos voltam, hogy egy exportra épülő gazdasági rendszerben – és a magyar gazdaság olyan, hogy exportra termel –, egy olyan ország számára, amely el akarja adni a termékeit, bárhol a világban bármilyen gazdasági szankció mindig ellentétes a nemzeti érdekeinkkel. Tehát a gazdasági szankciók politikája ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel. Én mindent megteszek annak érdekében, de hát Magyarországnak a súlyát mindannyian ismerjük, a lehetőségek nyilvánvalóak, és keresem a partnereket hozzá, hogy megváltoztassuk az unió – szerintem – nem kellően átgondolt szankciós politikáját.

De azzal egyetért, hogy valamifajta szankcióra – ha nem is gazdaságira – szükség van a jelenlegi helyzetben?

Szerintem már régen eljött az ideje annak, hogy össze kellene hívni egy komoly konferenciát az Európai Unió és Oroszország részvételével, ahol az Európai Unió és Oroszország együttműködésének jövőjét, annak távlati kérdéseit mind, egyenként napirendre kellene tűzni. Ennek fontos része Ukrajna, Ukrajna területi integritása, amit egyébként Magyarország védelmez, és aminek a fenntartását szükségesnek tartjuk. De többről van szó, mint Ukrajnáról. Most már arról van szó, hogy Oroszország és a Nyugat, azon belül is az Európai Unió és Oroszország a következő évtizedekben hogyan fog egymás mellett élni, tud-e együttműködni, hol, milyen területeken tud, és hol nem. Hadászati kérdéseket, gazdasági kérdéseket és területi kérdéseket is napirendre kellene tűzni egy nagy Európai Unió–Oroszország konferencia keretében. Hangsúlyozom, hogy európai uniós és Oroszország konferencia lenne kívánatos, mert azt is fontosnak tartom, hogy Európa jövőjéről az európaiak döntsenek.

Amikor Magyarország védelmi feladatáról vagy szerepéről beszél, amikor ez szóba kerül egy kormányülésen vagy szakemberekkel, akkor felmerül Önben, a szakemberekben, hogy újra kell gondolni, gondolkodni kell Magyarország honvédelméről, katonaságáról?

Általában is gondolkodnunk kell, merthogy a sikerek mellett azért a nehézségekről is ejtsünk szót, mert azok is jelentősek. Magyarország biztonságát részben a saját katonai erőnk, részben a NATO-tagságunk garantálja. A NATO-tagságnak az a feltétele, hogy betartsuk a NATO-n belül kötött megállapodásainkat. Ez azt irányozza elő, hogy Magyarországnak és minden NATO-tagállamnak az éves össztermékhez viszonyítva kell meghatároznia a katonai kiadásait, ez 2 százalék. Ehhez képest Magyarország az 1 százalékot éri el, ezért joggal tesznek szemrehányást nekünk a szövetségeseink, hogy mi egy olyan ország vagyunk, amely a biztonságát javarészben a NATO-tagságból meríti, miközben nem tartjuk be a közös biztonság fenntartásához szükséges költségekhez való hozzájárulásunkat, illetve az arról kötött szerződést. Tehát van itt bőségesen mit újragondolni, ez folyamatosan napirenden is van. Én rendszeresen – talán a többi miniszternél is gyakoribb – munkakapcsolatban vagyok a honvédelmi miniszterrel.

Az orosz–ukrán téma mellett egyébként az augusztus végi uniós csúcson téma lesz még az iraki helyzet is. Az iszlám állam szélsőséges szunnita csoportja egyre drámaibb helyzetet okoz ebben a térségben, az iraki keresztények vagy a kurd nyelvű, önálló vallású jazidik között is. Ön megszólalt ebben a kérdésben, és megoldást sürgetett. Milyen típusú megoldásra gondol?

Először is érdemes még az elemzésnél maradnunk egy pillanatra. Én úgy látom, hogy nehezen tudunk mi, európaiak mit kezdeni azzal a jelenséggel, hogy vallásháború zajlik valahol. Ugyanis Európa olyan mértékben elvallástalanodott, hogy a vallásháború, mint olyan, kizárólag a múlthoz sorolt történelmi és társadalmi jelenségek között szerepel a gondolkodásunkban. És amikor megjelenik itt és most a maga véres valóságában, hogy irtják a keresztényeket, a mi fajtánkat, azokat, akik velünk egy kultúrközösségbe tartoznak, ezeket az embereket irtják azért, mert velünk hasonló módon gondolkodnak ember és Isten kapcsolatáról, akkor hirtelen nem tudunk mit kezdeni ezzel a dologgal, nem jön ki a száján az európai intézményeknek az a mondat, hogy keresztényüldözés zajlik a világban. Néhány helyen ez békésebb, tehát nem fegyveres eszközökkel, máshol véres formában. Az a mondat végképp nem jön ki az európai vezetők száján, hogy nekünk a saját fajtánkat, a keresztényeket egy vallásüldözéses korszakban, egy vallásháborúkkal tarkított korszakban meg kell védenünk. Mert ki fogja őket megvédeni, ha nem mi? Ez persze felvet számos jogi, politikai problémát, hogy hogyan és miképpen, számos katonai kérdést, de mégis először a saját szándékainkat kellene tisztázni, és ki kellene mondani, hogy igen, a keresztény kultúrkör eszméit és értékeit képviselő közösségeket, ha Európán kívül is élnek, nekünk meg kell védenünk. De ezt nem mondjuk, és sürgetem, hogy jöjjön már el az a pillanat, nem először fogom ezt kezdeményezni egyébként a miniszterelnökök csúcsértekezletén, többször is megtettem már, mindig kisebbségben is maradtam. De úgy érzem, hogy az események indokolják, hogy áhítattal, kitartással, folyamatos erőfeszítéssel hívjuk fel a Nyugat, vagyis az Európai Unió polgárainak a figyelmét arra, hogy keresztényüldözés zajlik véres vallásháború formájában, és itt nem maradhatunk tétlenek.

Hogyha már az uniós, az augusztus végi uniós csúcsnál tartunk, ahol egyébként a biztosokról is döntés születik majd, és erre a biztosi munkára Navracsics Tibor Magyarország jelöltje. Amikor vele beszélgettem, akkor egy picit szkeptikusan vagy kritikusan fogalmazott arról, hogy ez a bizottság hogyan fogja, ez a jövőben felálló bizottság hogyan fogja látni Magyarország működését. Ráadásul közeledik az önkormányzati voksolás is. Ön mire számít Brüsszel felől, az uniós biztosi testület felől?

Jó együttműködésre számítok. Az Európai Uniónak sikertörténetekre van szüksége, a magyar gazdaság, erről szól a mai beszélgetésünk első része is, egy sikertörténet. Sokan vannak, akik szeretnék Magyarországot fekete bárányként bemutatni, ennek az egyik oka, hogy mi eltértünk az IMF és az Európai Unió által javasolt válságkezelési modelltől és egy magyar modellt építünk ki. Másfelől mi nyíltan bevalljuk, hogy mi nem egy liberális demokráciát akarunk építeni, mi demokráciát akarunk építeni, de nem olyat, amely kizárólag az egyéni érdekekre épül, hanem olyat, ami a közjót tartja a legfontosabbnak. Ez egy eltérő gondolkodás. Most vannak, akik nem érdekeltek abban, hogy ennek a gondolkodásnak a jegyében megvalósuló gazdaság- és társadalompolitika sikeres legyen, vagy ha sikeres, akkor ezt elismerjék, na de ezen nem kell meglepődni, mert a világban sokfajta verseny zajlik. Gazdasági, gondolati és szellemi természetű is, bátran ki kell állni, és képviselni kell a véleményünket. Ma könnyebb a helyzetünk, mint korábban volt, mert korábban azt tudtuk mondani, higgyétek el, az az átalakítás, amit végrehajtunk, amely a legjobb európai keresztény hagyományokra épül, vagyis tiszteletben tartja a szabadságot, az emberi jogokat, a felhalmozott kulturális értékeket, ez, amit mi csinálunk Magyarországon, eredményre vezet majd. Most azonban arról beszélünk, hogy Magyarországon nőtt a nemzeti össztermék a legjobban az Európai Unióban. Tehát azt gondolom, hogy most már nem arról kell beszélnie Magyarországnak, hogy valami majd eredményre vezet, hanem az elvégzett munka, a magyar modell, a közjóra épülő politikai rendszer, amely demokratikus, még ha nem is liberális, meghozta a kívánt eredményt, és több lehetőséget nyújt Magyarországon az embereknek, mint számos más országban, a liberális demokrácia, amit ők építenek. Tények vannak velünk, ha szabad ez mondanom, Cseh Tamást idézve: megérkezett Valóság nevű nagybátyánk, és kiderült, hogy a tények és a valóság a mi oldalunkon áll.

Amiről most beszél, a tusnádfürdői beszédének a gondolatai. Akkor, amikor azt a beszédet elmondta, számított rá, hogy ekkora visszhangja lesz a világban?

Mindig ez van, mert hogyha a Mengyelejev-táblát olvastam volna fel, akkor is ez történt volna. Ezt jó, hogyha az ember tudja, és így is áll hozzá a dologhoz. Nézze, ez egy műfaji kérdés. Nagyon sok ember van, velünk egyetértő és értünk szorító ember is, tanácsadóink között is, akik azt mondják, hogy erre a műfajra a politikában nincs szükség. Tehát egy politikus ne tartson gondolatébresztő előadásokat nehéz témákról, mert abból mindig baj van, hanem egy politikus maradjon a kaptafánál, ha úgy tetszik, és szépen, nyugodtan, a közérdeknek megfelelő hivatalos álláspontokat próbálja bemutatni a közvéleménynek. Más emberek dolga, professzorok, tudósok dolga, hogy gondolatébresztő előadásokat tartsanak. Én mást gondolok erről. Én azt hiszem, hogy a mindenkori magyar miniszterelnök olyan mélyen lát bele egy sajátos nézőpontból, ami csak az övé, mert csak egy miniszterelnök van. Olyan sajátos nézőpontból és olyan mélyen lát bele az európai politikába, a boszorkánykonyhába, az ott zajló folyamatokba, hogy szerintem érdekes lehet a gondolkodni akaró magyarok számára, hogy innen nézve, ahonnan én a munkámat teszem vagy végrehajtom, hogyan fest a világ. Ezért én vállalom annak az ódiumát, hogy ilyenkor annak érdekében, hogy gondolatokat ébresszek, el kell könyvelnem veszteségeket, támadásokat is.

Néhány nap múlva ott lesz Sopronpusztán augusztus 19-én, a Páneurópai Piknik évfordulóján.

Na, tessék, még egy ugyanilyen helyzet.

Meglátjuk, hogy ott azután milyen helyzetről beszélünk majd. Itt volt Kozma Imre atya néhány napja a stúdióban, és vele beszélgettünk arról, hogy hatalmas elvárásokat fogalmazott meg az az időszak az akkor élőkben, az akkor gondolkodókban. Hogyha most annak az időszaknak, a pikniknek az üzenetét összehasonlítja azzal, amit kaptunk, amit elértünk, akkor összhangban van?

Gondoljunk vissza, hogy mit akartunk akkor, azt mondtuk, hogy szabadok leszünk, erősek, nagyok, kinyitjuk a határokat, nemcsak a fizikai határokat, hanem a szellemi, gondolkodásbeli korlátokat is, felszámoljuk a kommunizmus örökségét, és Magyarország olyan magas polcra emelkedik, ahová a képessége és szorgalma alapján egyébként eljuthat. Nem állítom, hogy az elmúlt 25 év egyenes vonalúan ebbe az irányba mutatott volna. De most végre egyenesbe kerültünk, tehát szerintem az akkori nagy remények és szárnyaló vágyak, a mostani gazdaság és társadalompolitika folytatásának esetén megvalósulhatnak Magyarországon. Ez sohasem biztos, erre nincsen garancia, ez csak esély, mert ez rajtunk, sok millió magyaron múlik, hogy így lesz-e.

Az eltelt szűk fél órában Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.