Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) hatásköréről szóló párbeszédet sürgetett Trócsányi László igazságügyi miniszter, egyetemi tanár a Figyelő 2017. január 19-i számában megjelent írásában.

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az Európa Tanács (ET) 47 országa vonatkozásában a hozzá – a hazai jogorvoslati fórumok kimerítését követően – beérkezett indítvány alapján elítéli azt az országot, amelynek jogalkalmazó szervei nem tartják tiszteletben az Emberi Jogok Európai Egyezményében (Egyezmény) foglalt emberi jogokat. Az intézmény döntéseinek nagy a jelentősége, egy adott állam elítélésének jogi és politikai következményei lehetnek. Sok olyan jogtudós van, aki a strasbourgi bíróság döntéseit egyfajta bibliának, iránytűnek tekinti, de a nemzeti alkotmánybíróságok, bíróságok, valamint jogvédő szervezetek is előszeretettel hivatkoznak ezekre az ítéletekre.

Napjainkban új jelenségnek lehetünk tanúi. Jelentős európai országok politikusai és jogászai nyilatkoznak kritikai éllel. Az EJEB működését már nemcsak dicséretek, hanem erős fenntartások is kísérik. Egy bíróság működéséről az igazságügyi miniszter csak óvatosan foglalhat állást, mégis – egyetemi tanárként – szükségesnek látom áttekinteni a bírálatok eredetét és tartalmát. A kritikusok politikusok és jogászok. Nagy-Britanniában David Cameron, majd Theresa May több alkalommal is kifejezte elégedetlenségét a bírói döntésekkel kapcsolatosan. Jelezték, hogy országukat „ki akarják vonni” a strasbourgi bíráskodás joghatósága alól.Franciaországot a közelmúltban két alkalommal is elítélte a testület, miután a francia hatóságok két házasságban élő férfinak a külföldön, béranya által szült gyermekét nem voltak hajlandók anyakönyvezni a házaspár közös gyermekeként. François Fillon, a francia elnökválasztás egyik nagy esélyese a strasbourgi elítélő határozatokra reagálva kijelentette, hogy az EJEB alapvető reformra szorul, a bíróság nem avatkozhat bele a társadalom alapértékeibe.

ANOMÁLIÁK

Kifejezésre juttatta azon véleményét, amely szerint ha az európai államok nem értenének egyet az intézmény megreformálásával, akkor javasolni fogja, hogy Franciaország lépjen ki az EJEB-ből. És ne feledjük: egyes nyugat-európai államok a terrorizmussal szembeni fellépés kapcsán a közelmúltban olyan szigorú szabályokat is életbe léptettek, amelyek szembemehetnek Strasbourg elvárásaival. A Le Figaro napilapban a múlt év végén Bertrand Mathieu – a Nemzetközi Alkotmányjogi Egyesület alelnöke, a Paris 1 Sorbonne professzora – közzétett egy bátor publicisztikát, amelyben a bíróság működésével kapcsolatos politikai kritikák mellé jogi érveket és lehetséges követendő irányokat is felsorakoztatott.

Az Egyezmény őrzője az EJEB. Olyan regionális bíróságról van szó, amely az ET 47 országára nézve kíván az emberi jogok területén minimumstandardokat, alapelvárásokat meghatározni. Van azonban olyan nézet is, amely szerint az intézmény már nem ezek definiálására törekszik, hanem – hatáskörén túlterjeszkedve – az emberi jogok olyan mértékű uniformizálására vállalkozik, amely nem veszi figyelembe a szubszidiaritást, az országok különböző történelmét és kulturális gyökereit, noha az ET tagjai között jelentős eltérések vannak.

Az egyes államoknak más és más problémákra (például terrorizmus, gazdasági válság) kell választ adniuk, a megoldási módozatok eltérők lehetnek. Az uniformizálásnak tehát eleve korlátai vannak. Az európai és a nemzeti jog viszonylatában már szinte valamennyi európai ország alkotmánybírósága deklarálta döntésében az alkotmányos identitással kapcsolatos nézetét (a francia Alkotmánytanács – 2006. július 27., a német Szövetségi Alkotmánybíróság – 1986. október 22., a spanyol Alkotmánybíróság – 2004. december 13., a magyar Alkotmánybíróság – 2016. november 30.). Az egyes államok nemzeti alkotmányából levezethető alkotmányos identitás azonban nemcsak az uniós jog vonatkozásában bír jelentőséggel, hanem a strasbourgi bíróság joggyakorlatát illetően is. Természetes, hogy vannak közös európai értékek, de az egyes országok saját értékeit – ahogy azt Bertrand Mathieu írja – a sem nemzeti gyökerekkel, sem demokratikus legitimációval nem rendelkező intézmény nem hagyhatja figyelmen kívül.

Magyarország is megtapasztalhatta a bíróság döntéseivel kapcsolatos anomáliákat. Az úgynevezett vörös csillag viselésére vonatkozó határozat nem értékelte megfelelően azt, hogy a rendszerváltozás előtt mit jelentett hazánkban a vörös csillag mint jelkép. A nemrég az úgynevezett rokkantsági ügyben 9-8 szavazati aránnyal meghozott ítélet a tulajdonjogi várományt értékelte rendkívül kiterjesztő módon. E döntés szellemisége mintha szemben állna az Európai Unió Bíróságának közelmúltbeli, a szociális juttatások korlátozását elismerő döntéseivel.

PÁRBESZÉD

Az Erdélyi Református Egyházkerületnek a Székely Mikó Kollégium tulajdoni igényével kapcsolatos, az egyházi tulajdoni igények tisztázását hivatott elvi jelentőségű indítványát Strasbourg ugyanakkor vitatható formai okokra alapítottan, sommás módon utasította el. A menekültügyi kérdésekben pedig az intézmény joggyakorlata mintha nem venné figyelembe azt a migrációs nyomást, amellyel egyes államok napjainkban találkoznak. Arról, hogy a menekültügyi szabályozás és gyakorlat vonatkozásában egy adott ország biztonságos származási vagy tranzitállamnak minősíthető-e, avagy sem, a bíróság megállapításai nem tekinthetők meggyőzőnek. Nehezen dönthető el, hogy adott esetben a jogvédő feladatoknak akar eleget tenni, vagy valós bírói fórumként jár el.

A tisztességes eljárást az intézmény számonkéri a tagállamokon, ugyanakkor a döntéseivel szemben a nagykamarájához benyújtott fellebbezés be nem fogadását a bíróságnak nem kell indokolnia. Az is problematikus, hogy a részes államoktól Strasbourg elvárja a bírósági eljárások észszerű időn belüli befejezését, ugyanakkor a saját eljárásai során nem tesz ennek eleget, amikor a kérelmek benyújtását követően évek telnek el a döntés meghozataláig. Az EJEB működését érintő tartalmi és eljárási kritikákat kár lenne vita nélkül lesöpörni az asztalról. Az ET országait illetően az emberi jogok területén a minimumstandardok meghatározása hasznos és támogatandó, visszalépés lenne, ha nem becsülnénk meg az eredményeket. A túlzott uniformizálást azonban nem lehet támogatni.

Dialógusra van szükség. Erre sor kerülhet a tagállam kormányzati szervei és a bíróság, illetve az ET illetékes szervei között. Jó példa erre a börtönzsúfoltság megszüntetésével kapcsolatos párbeszéd, amellyel nemzeti szintű szabályozással megoldást lehetett találni, amely több ezer ügy terhét vette le a strasbourgi intézmény válláról. De szükség van a bírók közötti dialógusra is. Az egyik irányba ma már „kiválóan” működik: a nemzeti bíróságok döntéseik alátámasztására sokszor kényelmi okokból – parttalanul hivatkoznak a strasbourgi bíróság gyakorlatára. Ugyanakkor szükség lenne a másik irányra is: a határozataikat nemzeti jogrendszerüket szem előtt tartva meghozó tagállami bírók precedensértékű döntéseikkel „üzenhetnének” az európai bírói fórumoknak. Az uniós jogrend ugyanis nem hierarchikus, miután nincs egy egységes európai szuperállam.
Az öreg kontinens bírói fórumainak is figyelembe kellene venniük a nemzeti bíróságok jogfejlesztő gyakorlatát és az egyes országok történeti, kulturális vagy más – akár gazdasági, akár biztonsági – szempontokon alapuló jogalkotását.

Csak a kölcsönösségen alapuló dialógus hozhat eredményt.
Az Egyezmény olyan revíziója, amely magában foglalná az EJEB hatáskörének reformját, hosszú időt venne igénybe, s az eredménye bizonytalan lenne. Talán egyszer erre is igény lesz. Ma azonban reálisabbnak tűnik a bírók közötti párbeszéd újraértelmezése, az összehasonlító jog szerepének erősítése, amelynek a következménye a strasbourgi bírói fórum önmérsékleten alapuló szerepvállalása lehetne.

Az intézmény döntéseinek akkor van valódi legitimációja, ha azt az országok el tudják fogadni, azaz az ítéletek nem idegenek az adott társadalomtól. Az EJEB feladata és felelőssége, hogy megfontolja a Nagy-Britanniából, Franciaországból és más országokból érkező kritikákat.